Az aktuális évszakkal kapcsolatos elvárásainknak megfelelően a hétvégén megérkezett ide is a hó. Nem az a zabolátlan, derékig érő típus, hanem csak a szerény, 2-3 centiméteres, de arra azért elég volt, hogy pár képet tudjak küldeni a nagyobbik lányomnak (csak hogy irigykedjen, mert feléjük nem esett), a kisebbikkel pedig trappolhassunk egyet benne és hógolyózhassunk. Szánkónk nincs, mert azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy errefelé ez az eszköz teljesen létidegen és felesleges, ám tény, hogy az asztallap simaságú terepen (több kilométeres sugarú körön belül a vízművesek cca. 4 méter magas vakondtúrása a legkiemelkedőbb tereptárgy a hidroglóbuszt nem számítva) nem sok variációs lehetőség áll az ember rendelkezésére. Ezért hát miután kiörömködtük magunkat, és a kutyát is sikerült végre orrba dobni, bejöttünk, nekem pedig eszembe jutott a Bitburger Winterbock, melynek elfogyasztása jelen körülmények között a lehető legautentikusabb. A típus után érdeklődőknek ismét Vasarhelyi kolléga mesteri csuklógyakorlatát tudom ajánlani, akárcsak a múltkor, tessék, repetitio est mater studiorum: https://magyarkonyhaonline.hu/cikkek/baksorok-oszre-kecske-nelkul?fbclid=IwAR13m6OuNaPYBieXUQXqVPWyz5AQ1_zySSm7zIYwuVOe4-Gs4k9V2IsFi1s
A bitburgi gyár vezérsörével, a Premium Pils-el már számolatlan alkalommal találkoztunk, a mi orcánknak kell vehemensen pirulnia, hogy még mindig nem írtunk róla egy betűt sem, no de ami késik, nem múlik. Akkor majd alaposabban körbejárjuk a várost, sok érdekes dolog történt arrafelé az elmúlt kétezer esztendőben, most így nagy hirtelen csak Reagan elnök ’85-ös melléfogását említenénk meg, amikor is tisztelgő látogatása során a bitburgi temetőben megkoszorúzta néhány Waffen-SS sírját is, no de csak az hibázik ugyebár, aki dolgozik. A Ramones kreált is erről egy jó kis muzsikát Bonzo Goes To Bitburg címmel (Bonzo volt Reagan gúnyneve az 1951-es Bedtime for Bonzo című filmje után), hallga csak:
A főzdét 1817-ben alapította Johann Peter Wallenborn, aki a közelben lévő Kyllburgban látta meg a napvilágot, s csak hogy némi párhuzamot (illetve merőlegest, kinek hogy) húzhassunk a punk műfajjal, Rudolf von Malberg nevét biggyesztjük ide. Az úriember decens rablólovagként kereste kenyerét a környéken valamikor az 1200-as évek derekán, s egy alkalommal összeakasztotta a bajuszt a közeli Szent Tamás kolostor lakóival. Az apácák Trierbe menekültek, s hogy igazukat védjék, minden áldott nap körmenetet tartottak a székesegyháznál, eközben pedig lelkesen és harsányan, ám kissé hamisan énekelték a Salve regina mater misericordiae-t. Az érsek nem is bírta túl sokáig ép idegekkel, ezért villámgyorsan megígérte nekik, hogy elsikálja a dolgot, csak kotródjanak már haza. A mellékelt linken a dalt a modern technika segítségével 450 ember énekli, ez a variáció jóval kíméletesebb:
Közben nagy áhítattal a sört is kitöltöttük, megcsodáltuk szép mézes árnyalatát, bámultuk egy kicsit a doboz grafikáján a csavart szarvú bakot, majd az átlagos, gyorsan apadó habot. Illata jellegzetesen „erős-sörös”, telt, édeskés, picit alkoholos, finoman gyümölcsös, barackos aromákkal a háttérben. A korty sima, lágy, jólesően vaskos (16,8 B°), malátás. A 7%-nyi alkohol ügyesen bújócskázik benne, végig érezteti hatását és jelenlétét, de nem nyomja rá bélyegét az ízvilágra. A Holsthum mellől érkező keserűkomlók és a Callista szépen és visszafogottan dolgoznak együtt (IBU 23), jól ellenpontozva az édeskés, időnként cseppnyi mézet megidéző ízvilágot.
Jól összerakott, stramm alkotás, az ilyenre szokás mondani, hogy jöhet eső, jöhet hó.
