1063. Weihenstephaner Vitus

Nagy igazság, hogy amit az élet az egyik kezével elvesz, a másikkal visszaadja. Sz@rul érezzük ugyan magunkat a szétszedett-összevarrt pofánk miatt, ám cserébe érdekes kísérleteket végezhetünk szívószállal ezidáig nehezen, illetve egyáltalán nem fogyaszthatónak besorolt ételekkel kapcsolatosan, lásd körömpörkölt, bécsi szelet, dobostorta. Ráadásul Weihenstephaner söröket is ihatunk, melyek szépen sorakoznak a kamrapolcon, még ha sajna’ nem is számolatlanul.

Arról már mindenki hallott, hogy a Bayerische Staatsbrauerei Weihenstephan a világ legrégebbi, ma is működő és termelő sörfőzdéjeként hivatkozik magára, s ez így is marad mindaddig, amíg valaki nem talál egy másikat, bár erre azért elég kicsi a sansz. A weltenburgi apátok hivatalosan tíz esztendővel később startoltak a főzéssel, így 1040-es alapításával (a freisingi városi tanács ekkor engedélyezte a főzdét) Weihenstephan a nyerő. Az apátságot a decens pápai noszogatásra 720 környékén ide érkező Szent Corbinianus építtette, aki különleges kapcsolatot ápolt a medvékkel. Történt ugyanis, hogy egy szép napon, midőn a jámbor lélek épp Rómába tartott, poggyászcipelő lovacskáját elfogyasztotta egy mackó. A szent nem esett kétségbe, rögvest felszólította a jóllakott vadat, ugyan trógerolja már tovább a batyukat az Örök Városig. A medve szót fogadott, a szent pedig megérkezésük után szabadon engedte. A történet annyira megihlette a freisingieket, hogy a város címerében ma is a nyereggel felszerelt bundás feszít büszkén.

Szent Corbinianus Jan Polack festményén, 1489
Itt pedig a macis címer

A kolostort elsőként Szent Vitusnak szentelték, aki mai sörünk névadója is egyben. Szerteágazó érdeklődési körrel bíró vértanúról van szó, többek között ő felel a gyógyszerészek, sörfőzők, vincellérek, vendéglősök dolgainak stabilitásáért, nem is beszélve a táncosokról (a chorea Sancti Viti a végtagokban és az arcon gyors, kontrollálatlan izomrángásokkal kísért tünetegyüttes, melyet reumás láz, vagy A csoportú béta-hemolizáló streptococcusok okozhatnak. Vitustánc és nyavalyatörés néven is fut. Nagy sikereket ért el a XIV-XV. században Európa-szerte).

Szent Vitus az 1493-as Nürnbergi Krónikából

Közben lepattintjuk a kupakot a szent képét a nyakcímkéjén viselő palackról, sietve töltünk, mert nem minden nap iszik az ember világbajnok búzabakot, a kedvéért még a szívószálat is félretesszük. A 7,7-es alkoholt kalaplevéve köszöntjük, a fájdalomcsillapítók örülni fognak neki, és már fejest is ugrottunk az élesztős-sárgabarackos-citrusos illatorgiába, mely a pompás habkorona alól küzdi elő magát. Persze akad azért itt egy kis szegfűszeg és banán is, de nem olyan dominánsak, mint az átlagos bajor búzáknál. A korty csábítóan húsos (16,5 B°), a szénsavak elevenek és játékosak, ízvilága pedig minden képzeletet felülmúlóan intenzív. Fűszeres, gyümölcsös, falatnyi kenyeres savanykássággal, elegáns élesztőkkel, tankönyvi komlózással. Teljesen megérdemelten foglal el pillanatnyilag dobogós helyet a bolygó ötven legjobb búzabakjának ranglistáján.

Most elvonulunk relaxálni és a varratainkat nyalogatni, legközelebb innen folytatjuk.

863. Fehér Nyúl Buddenbock

A húsvéti ünnepkör még nem távolodott el olyan messzire, mondhatni nyúlfarknyi nyúlugrásnyira van csak tőlünk, ezért egészen nyugodt lelkiismerettel kapjuk le a polcról a Fehér/Kísérleti Nyúl újabb sörét (hirtelen támadt a gondolat, hogy ugyan vajon tudnánk-e olyan esetet, szituációt említeni, melyben a söröket illetően nem lenne egészen nyugodt a lelkiismeretünk, ám ez a téma hosszabb, elmélyültebb, több sörrel megtámogatott meditációt érdemelne), mely a gyártó szerint egy tradicionális bajor alapokra épülő sötét bak. A névválasztás ismét a lecsapásra váró magas labdák közé tartozik, az írófejedelem maga is ott bazsalyog a címkén egy gyönyörű kanárisárga sportkocsi mellett (csakazértsem írtunk papagájsárgát, pedig ott üldögél egy), ami akár az a gépjármű is lehet, amit az irodalmi Nobel-díj mellé passzított pénzmagból vásárolt Thomas Mann.

Két gépjárműre is futotta, az író és neje egy Horch 8 Type 350 előtt pózol

Ő maga már várta ezt az elismerést, viszont azon kissé megdöbbent, hogy lényegileg a Buddenbrook házért kapta. A lübecki kereskedőcsalád széthullása a változó időknek és követelményeknek megfelelni nem képes embertípus hanyatlását és pusztulását mutatja be, Mann viszont nyitott szemmel élt. 1930-ban megírta a Német Felszólamlást, melyben a nemzetiszocializmust excentrikus barbárságnak nevezte, ami „tömeges görcsbeesés, bódécsörgettyűzés, hallelúja és monoton slágerszavak dervisszerű ismétlése, míg mindenkinek habzani nem kezd a szája.” Ismerős? Aktuális? Egy része mindenképp. Ebben az időben jelent meg Mario és a varázsló című kisregénye is, mely egyértelmű megoldást javasol a nácizmus problémakörére. Mennie is kellett, az Egyesült Államokban tárt karokkal fogadták, de a háború után őt is piszkálni kezdte a HUAC (House Un-American Activities Committee, Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság), ezért ’52-ben Svájcba költözött. Itt is halt meg, sírja a kilchbergi temetőben található.

Közben persze töltöttünk is, jólesően pihentetjük űzött tekintetünket a rézvörös és a világos mahagóni között egyensúlyozó árnyalatokon, a közepes, átlagosan tartós, törtfehér habon. Illata első körben szőlősen savanykás, ezt a Hallertau Blanc védjegyeként rögzítjük, majd hamarosan térdig gázolhatunk a vaskos és húsos malátákban. Karamelles édesség, kekszes ropogósság nyálcsorranásig. A korty is telt (16.2°B), a szénsav kellemesen csípi a nyelvet, hogy aztán a rengeteg maláta kényelmesen elterülhessen rajta. Meg is teszi, nem is enged nagyon szóhoz jutni mást, a komlók keserűsége csak a végén és az utóízben – némi savanykássággal karöltve – villan fel.

Lassú, komótos, filozofálgatós ivásra tervezett sör, az ízvilágon kívül a 7%-os alkoholtartalomra való tekintettel sem érdemes kapkodni vele, ezért még azt is elmeséljük, mi történt 1937. január 13-án. Ezen a szerdai napon olvasott fel ugyanis Thomas Mann a budapesti Magyar Színházban a Lotte Weimarban című regényéből. Az eseményt a Szép Szó irodalmi és társadalomtudományi folyóirat szervezte, melynek egyik szerkesztője, József Attila ez alkalomra írt versét is elszavalta volna. De csak volna, ugyanis a rendőrség nem engedélyezte. „A felolvasást és a verset az előírás szerint bemutatták ma délelőtt a budapesti rendőrségen. József Attila ódáját — mint a „Magyarország” jelenti — a fő- kapitányság engedélyügyi osztálya az államrendészeti osztály véleménye alapján nem tartotta alkalmasnak arra, hogy a nyilvánosság előtt politikamentes ülésen felolvassák. Az államrendészeti osztály véleménye szerint ugyanis József Attila ódája nem mentes a politikától. Az óda elszavalása ennélfogva a ma esti felolvasáson elmaradt.” (Prágai Magyar Hírlap, 1937. január 14.)

„Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.

Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen

néz téged, mert örül, hogy lát ma itt

fehérek közt egy európait.”

Író-költő találkozó

837. Bitburger Winterbock

Az aktuális évszakkal kapcsolatos elvárásainknak megfelelően a hétvégén megérkezett ide is a hó. Nem az a zabolátlan, derékig érő típus, hanem csak a szerény, 2-3 centiméteres, de arra azért elég volt, hogy pár képet tudjak küldeni a nagyobbik lányomnak (csak hogy irigykedjen, mert feléjük nem esett), a kisebbikkel pedig trappolhassunk egyet benne és hógolyózhassunk. Szánkónk nincs, mert azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy errefelé ez az eszköz teljesen létidegen és felesleges, ám tény, hogy az asztallap simaságú terepen (több kilométeres sugarú körön belül a vízművesek cca. 4 méter magas vakondtúrása a legkiemelkedőbb tereptárgy a hidroglóbuszt nem számítva) nem sok variációs lehetőség áll az ember rendelkezésére. Ezért hát miután kiörömködtük magunkat, és a kutyát is sikerült végre orrba dobni, bejöttünk, nekem pedig eszembe jutott a Bitburger Winterbock, melynek elfogyasztása jelen körülmények között a lehető legautentikusabb. A típus után érdeklődőknek ismét Vasarhelyi kolléga mesteri csuklógyakorlatát tudom ajánlani, akárcsak a múltkor, tessék, repetitio est mater studiorum: https://magyarkonyhaonline.hu/cikkek/baksorok-oszre-kecske-nelkul?fbclid=IwAR13m6OuNaPYBieXUQXqVPWyz5AQ1_zySSm7zIYwuVOe4-Gs4k9V2IsFi1s

A bitburgi gyár vezérsörével, a Premium Pils-el már számolatlan alkalommal találkoztunk, a mi orcánknak kell vehemensen pirulnia, hogy még mindig nem írtunk róla egy betűt sem, no de ami késik, nem múlik. Akkor majd alaposabban körbejárjuk a várost, sok érdekes dolog történt arrafelé az elmúlt kétezer esztendőben, most így nagy hirtelen csak Reagan elnök ’85-ös melléfogását említenénk meg, amikor is tisztelgő látogatása során a bitburgi temetőben megkoszorúzta néhány Waffen-SS sírját is, no de csak az hibázik ugyebár, aki dolgozik. A Ramones kreált is erről egy jó kis muzsikát Bonzo Goes To Bitburg címmel (Bonzo volt Reagan gúnyneve az 1951-es Bedtime for Bonzo című filmje után), hallga csak:

A főzdét 1817-ben alapította Johann Peter Wallenborn, aki a közelben lévő Kyllburgban látta meg a napvilágot, s csak hogy némi párhuzamot (illetve merőlegest, kinek hogy) húzhassunk a punk műfajjal, Rudolf von Malberg nevét biggyesztjük ide. Az úriember decens rablólovagként kereste kenyerét a környéken valamikor az 1200-as évek derekán, s egy alkalommal összeakasztotta a bajuszt a közeli Szent Tamás kolostor lakóival. Az apácák Trierbe menekültek, s hogy igazukat védjék, minden áldott nap körmenetet tartottak a székesegyháznál, eközben pedig lelkesen és harsányan, ám kissé hamisan énekelték a Salve regina mater misericordiae-t. Az érsek nem is bírta túl sokáig ép idegekkel, ezért villámgyorsan megígérte nekik, hogy elsikálja a dolgot, csak kotródjanak már haza. A mellékelt linken a dalt a modern technika segítségével 450 ember énekli, ez a variáció jóval kíméletesebb:

Közben nagy áhítattal a sört is kitöltöttük, megcsodáltuk szép mézes árnyalatát, bámultuk egy kicsit a doboz grafikáján a csavart szarvú bakot, majd az átlagos, gyorsan apadó habot. Illata jellegzetesen „erős-sörös”, telt, édeskés, picit alkoholos, finoman gyümölcsös, barackos aromákkal a háttérben. A korty sima, lágy, jólesően vaskos (16,8 B°), malátás. A 7%-nyi alkohol ügyesen bújócskázik benne, végig érezteti hatását és jelenlétét, de nem nyomja rá bélyegét az ízvilágra. A Holsthum mellől érkező keserűkomlók és a Callista szépen és visszafogottan dolgoznak együtt (IBU 23), jól ellenpontozva az édeskés, időnként cseppnyi mézet megidéző ízvilágot.

Jól összerakott, stramm alkotás, az ilyenre szokás mondani, hogy jöhet eső, jöhet hó.

769. Primátor Double

Anélkül, hogy a szemérmetlen seggnyalás nem túl kívánatos gyanújának árnyéka vetülne ránk, objektíve meg kell állapítsuk, hogy Kovács Gábor Maláta előző írásunkhoz illesztett kommentje oly igen szépen ívelő magas labda, hogy hátralévő életünkben minden reggel leköpnénk a tükörképünket, ha nem csapnánk le rá. Bizony, ha az ember megfontoltan a kisebb ellenállás irányába konvergál, abból a 48-ból előbb-utóbb 24 lesz. Ellenkező esetben könnyen szegény Aulus Terentius Varro Murena sorsára juthatunk, aki férfiasan Augustus császár szemébe mondta a frankót, csak sajnos annak ez nem tetszett. Ebből kifolyólag a bátor consult i.e. 24-ben (naná) jégre tették, emléke viszont Horatiusnak köszönhetően mindmáig fennmaradt. A költő Licinius Murenához című hat szapphói strófából álló carmenjében (ókori latin ódai műfaj) szólítja meg az elbukott hadvezért, Szabó Lőrinc fordításában imígyen:

Jobban jársz, Liciniusom, ha nem törsz folyton/ a nyílt tengerek ostromába/ s gyors szelektől tartva nem óvakodsz a/ parti hegyekhez./ Akinek szivében arany közép tart/ súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant/ putri szennye, nem nyomorítja bántó/ udvari pompa./ Égverő fenyvek sudarát sürűbben/ rázza förgeteg, recsegő robajjal/ dől a nagy torony s a hegyek legormát/ sújtja a villám./ Jót remél a vészben, a jóban ismét/ fordulattól tart az előrelátó/ szív. Ahogy meghozza a tél haragját/ Juppiter, éppúgy/ űzi is. Nem lesz, ami rossz ma, nem lesz/ folyton az. Ha hallgat a Múzsa, olykor/ lanttal ébreszti, s nyilait nem ontja/ mindig Apolló./ Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és/ légy szilárd; viszont, okosan, magad vond/ össze, hogyha kedvez a szél, tulontúl/ büszke vitorlád.

Megfontolandó és bölcs intelmek, melyeket mi mindig is életünk vezérfonalának tekintettünk az aurea mediocritas elvével egyetemben, ezért hát a Primátor 24-es felbukkanását tökéletes elégedettséggel szemléljük.Típusának meghatározását tekintve némi káoszt látunk elúrhodni a hozzáférhető adatbázisokban, hiszen valahol porterként, pláne balti porterként emlegetik, amit nagyon nem tudunk hová tenni, másutt a bak-duplabak kategóriába sorolják. Maga a gyártó a „Tmavé speciální pivo” kifejezést használja, ez nekünk is megfelel. A huszonnégyes extrakt és a 10,5-ös alkohol igencsak tiszteletet parancsoló értékek, melyek miatt mai sörünk igazi energiabomba, a némiképp pajzán hangvételű „černá viagra“ jelzőt is kiérdemelte. Gránátvörös villanásokkal operáló sötétbarna sör, átlagos vastagságú, gyorsan apadó bézs habbal. Illata pörkölt malátás, aszalt gyümölcsös, melaszos. Az alkohol nem kihívóan, de egyértelműen jelentkezik. Olajos, magasabb viszkozitást imitáló anyag, tapad a pohár falára. Kakaósan, barna cukrosan édes, a szárított gyümölcsök közül leginkább a datolya-mazsola-szilva trió hallucinálható bele. Az alkohol csípős, pezseg az ember nyelvén, a gyomorral is érdekes dolgokat művel, aperitif jelleggel is fogyasztható, mindamellett tökéletes desszertsör. Krémes és lágy, mint egy nyelves puszi egy dagonyázó bivallyal. Ám nagyjából a második palack felénél a kérődző kiemelkedik a mocsárból, s ha egy képregényben élnél, valami olyasmit írnának a szóbuborékodba, hogy nyiff.