Öt palack Litovel toporzékol türelmetlenül a kamra polcain, erősítsük meg hát magunkat lélekben, ugorjunk nekik emelt fővel és felpumpált mellkassal. A sörök származási helye és névadó városa az olomouci kerület olomouci járásában található az itt hat ágra szakadó Morava folyó mellett. A festői fekvés és a rengeteg víz miatt Haná Velencének is nevezik a települést, de akinek jobban rááll a nyelve, szólíthatja Littau néven is. Ezidáig egy 1391-es dokumentum említi elsőként a várost L’utovel alakban, és aki érzi magában az erőt, valamint szeretné az agyvelejét a nyelvészeti morfológia, az epentézis, a locativus és a nőnem/hímnem parazsán perzselni, nyugodtan keresse meg Richi PD -t. Előre szólok: fájni fog.Mielőtt tovább szemezgetnénk a környék pár ezer esztendő alatt összegyűlt eseményeiből, gyorsan nyissuk és töltsük ki a Litovel Classic 10° Světlé Výčepní-t, mely tökéletes háttérsör a maga nemében, mivel az égvilágon semmi extrát nem akar és nem is tud felmutatni. Klasszikus kinézet, átlagos és közepesen kitartó hab, kissé bátortalan illat sápatag malátákkal és halvány komlókkal. Ízvilága sem rejteget semmi döbbenetes dolgot, könnyedén csehes, laza és vizes. Azért azt zárójel nélkül is megjegyeznénk a Litovel Classic javára, hogy híg sör és híg sör között is óriási tud lenni a különbség. Hipochonderek és pszichésen megrogyottak, akik a koronavírus mellett mondjuk a dögvésztől is rettegnek, nyugodtan fogyaszthatják víz helyett. S ha már pestis: a városban is tiszteletét tette a kór 1714-ben, melynek emlékére tíz évvel később oszlopot állítottak, tetején Szűz Mária álldogál, aki a hírek szerint szeplőtelenül fogantatott (sine labe originali concepta). A pestis régi magyar neve a csuma, mely valószínűleg a leggyakoribb forma, a bubópestis miatt megduzzadt, elszíneződött és bevérzett nyirokcsomókra utal. Nem tudni pontosan, melyik nyelvből érkezett hozzánk, lehet ómagyar is, vagy török, esetleg román. Utóbbira szép példát találtam valamelyik este a lányom mesekönyvében az esti olvasgatás közben, tessék: „Szent Vasárnap, Szent Vasárnap, ragyogtasson téged az Atyaisten, s dicsérjen téged imádsággal és énekkel minden jámbor lélek. Azért jöttem ide, napnál fényesebb orcád színe elé, hogy légy jó, s igazíts útba a Csuma Anyjához, a világ végén. Tündér Ilonának ura voltam, kinek hajában virág dalolgat, s arra kilenc ország hallgat, s egy gonosz sárkány elragadta tőlem őt. Gondoltam, megverekszem vele karddal elragadott asszonyomért, s reméltem, hogy legyőzöm. De aztán, hogy, hogy nem, megtudtam, hogy félelmetes ereje a lovában rejlik, melynek a Csuma Anyja, a táltos anyjának gazdája, hét szívet adott. […] Fogadjisten! – szólott egy repedtfazékszerű hang, akkora szájból, mint valami csűr. A szörnyeteg a Csuma Anyja volt, valamiféle asszonyféle, sem ember, sem ló, a feje akkora volt, mint egy szénaasztag, a lába meg lóláb. – Tán a lábad csóka csórta, hajadat a szél sodorta, szemedet a holló lopta, hogy ide vetődtél az én házamhoz? – kérdezte.” A kérdést, miszerint a döghalálra utaló karaktert miért ábrázolja a mese nőként, most nem feszegetném tovább, inkább nyugodni térek abban reménykedve, hogy a ma éjszakai álmomban esetlegesen előforduló hölgyek a lovak egyetlen szerves alkatrészét sem fogják magukon hordani. Pláne használni.
