Bajorországban tekergünk ismét, Garmisch-Partenkirchentől kissé északra (itt rendezték a nácik a ’36-os téli olimpiát, és olyan lágyszívűek voltak, hogy előtte szorgos munkával eltávolították az uszító plakátok és feliratok tömkelegét, sőt, még egy zsidó is játszhatott a nemzeti jégkorong-válogatottban, akit ráadásul utána még csak ki sem végeztek ezek a falat kenyér emberek), a kies és festői Ettal falucskában. Itt alapított apátságot IV. Lajos, a. k. a. Ludwig der Bayer, aki erősen esküdözött, hogy ha belőle ebben a földi életben valaha is római császár lesz, rögvest alapít. Az lett, alapított, mégpedig 1330. április 28-án.
Állítólag az eredeti templom ott épült, ahol a császár lova háromszor megfordult valamelyik tengelye körül (a legenda nem elemzi a részleteket, pedig sok érdekes kérdés merül fel, pl. ült-e valaki a hátán, akit aztán fel kellett segíteni a földről, történt-e külső fizikai ráhatás, mi a helyzet az óramutató járásával, ilyesmik). Az 1370-ben befejezett épület 1744-ig dacolt az idő és a történelem viharaival, akkor viszont csúnyán porig égett. Újjáépítették, a bencések visszaköltöztek, az élet és a sör azóta is kitartóan csordogál.
A Benediktiner Hell mindazonáltal ki van adva főzésileg bérbe a Lich városkában található Licher Privatbrauerei Jhring-Melchior-nak, ahol a fura szóösszetétel az alapító/tulajdonos családokat jelzi (Johann Heinrich Ihring és Christoph Jakob Melchior ugyan még külön kezdték a dolgot, ám a hálás utódok egyesültek egy jót az első véhá után. A Jhring nem elírás, elvileg így hívják őket mostanság, azt is érteni véljük, miért.). A bérfőzésnek számos oka lehet, amit a szerzetesek nem kötnek senki orrára, mindenesetre a hivatalos irányelv igazán mélyenszántó: aki meg akarja őrizni a hagyományokat, át kell adnia azokat.
A hell(es), mint típus olyan müncheni főzőmesterek nevéhez köthető, mint Josef Sedlmayr, aki az akkori sötétebb (és népszerűbb) bajor söröktől kívánt eltávolodni minden értelmezhető területen. Az eredményt a Benediktiner is hozza: egészen világos, ragyogóan tiszta aranyszín, vaskos, krémes, tartós fehér hab. A selymes krémesség a kortyérzetet is uralja, a szénsavak nagyon barátságosak. Illata visszafogottan, gabonásan édeskés, a háttérben virágokkal. Ízvilágában is ez tükröződik, a komlók majdhogynem jelzésértékűek (IBU 17), az érzet kerek, puha, szépen leerjedt. A vége szintúgy lágy, megfelelően száraz.
Az vesse ránk az első követ, aki nem fél attól, hogy pofán vágjuk, de nekünk valamiért a „jólesően lubickolni az unalomban” szókapcsolat kezdett világítani a fejünkben, túl azon, hogy ez egy rendkívül becsületes, jól összerakott sör. Az okok feltárása és kivizsgálása igen messzire vezetne térben és időben egyaránt, nem is kezdünk bele, de ha egyszer nekilendülnénk, olyasféle konklúzióra jutnánk, hogy mindig is jobb volt és mindig is jobb lesz Bajorföldön bencés szerzetesnek lenni, mint kis hazánkban pedagógusnak.
