Megint egy olyan sört dobott a gép, melynek háttere és története jóval csámcsogósabb és kifinomultabb, mint maga a termék, de sebaj, ennek mi örülünk, mert ismét sokat pofázhatunk első ránézésre egyáltalán nem ide illő dolgokról. Suffolk megyére vetjük vigyázó szemünket Anglia keleti csücskében, itt található ugyanis Bury St. Edmunds, ahol főzdénk tanyázik. A várost a régi szép időkben Beodericsworth-ként emlegették, de aztán jöttek a vikingek, akik szőrösek voltak, ordibáltak és mindenkit megöltek. Így járt 869 novemberében Kelet-Angliai Szent Edmund is, akit – miután többszöri, és egyre hangsúlyosabb kérésre sem volt hajlandó megválni keresztény hitétől – Ívarr hinn Beinlausi (aka.: Ivar Ragnarsson) parancsára egy fához kötöztek, majd a viking sereg kevésbé tehetséges íjászai próbálták tökéletesebbre csiszolni tudásukat a szent önzetlen segítségével.
Az egyre inkább egy szomorú sündisznóra hajazó uralkodó ezt még valahogy túlélte, de aztán egy lendületes mozdulattal elválasztották fejét a testétől. Krisztus urunk nevével ajakán halt vértanúhalált, már ha hihetünk Abbo of Fleury-nek, aki szűk száz esztendő múlva vetette pergamenre a történetet (zárójelben jegyezzük meg, hogy az angliai turné a vikingeknek sem tartott túl hosszú ideig, 878-ban összefutottak Nagy Alfréddal, aki az edingtoni csatában csúnyán elp*csázta őket). Az egyház viszont azonnal lecsapott a lehetőségre, a városból zarándokhelyet csinált és átkeresztelte ma is használatos nevére. Most viszont szökkenjünk előre cca. egy évezrednyit, mert kezd kiszáradni a szám, oszt’ a sör még sehol. Az ősfőzdét 1799-ben (más források szerint 1801-ben) alapította az akkor 19 esztendős Benjamin Greene, ám a Greene King nevet fia, Edward kezdte el igazán felfuttatni már apja halála után (ami miatt annyira tán nem is bánkódott senki, mert az öreg szerzett magának néhány nyugat-indiai birtokot, ahol rabszolgák dolgoztak, s annyira hangosan utálta az abolicionistákat, hogy az már akkortájt is kínosnak számított. 2020-ban a főzde ez miatt kerekded összeget tolt oda egy jótékonysági BAME [Black, Asian and Minority Ethnic] szervezetnek). A főzde rendkívül ügyesen olvadt össze más cégekkel, illetve vásárolta fel őket. 2015-ig tucatnál is több vállalkozást nyelt be, míg aztán tavalyelőtt ő maga is a hongkongi illetőségű CK Asset Holdings részévé vált. A terjeszkedésnek köszönhetően kicsivel kettőszáz felett van az általuk készített és forgalmazott sörök száma, nekünk ez alkalommal a Greene King IPA-t sikerült felmarkolni a polcról, de nem adjuk fel a reményt, tán jut még majd jobb is.
Külcsínyileg igen tisztességes kört fut, ebbe a selymesen vöröses mahagóni árnyalatba könnyen bele lehet feledkezni, a hófehér hab is pont olyan vastagságban és ideig üldögél a tetején, hogy a kontraszt rátehessen még egy lapáttal a vizuális élményre. Az illat már jóval bátortalanabb, pedig elvileg három echte ánglius komló (Challenger, First Gold, Pilgrim) is belekerült, de csak némi citrusfélét és egy kis zöld teát tudnak felsorakoztatni. A korty textúrája is elég laza, rosszindulatú népek kifejezetten vizesnek titulálnák. A maláták adnak egy kis édeskés, kekszes alapot, középtájt és a végén felvillan egy almás-bogyós szál, ami nem is lenne rossz, de olyan hamar eltűnik, hogy az embert kétségek kezdik el gyötörni az idegrendszer helyes, sőt, általános értelemben vett működésének témakörében. Hogy ez mitől IPA, arra nem bírtam rájönni. Ha elfogadjuk a típus létrejöttének egyik lehetséges variációját – miszerint a hosszú tengeri utazás miatt kellett az extra komlóadag a sörbe, hogy az meg ne romoljon -, akkor fogjuk fel ezt egy modern IPA-nak, amit már repülővel szállítanak jóval rövidebb idő alatt akárhová. De a legjobban tán akkor járunk, ha egyszerű bitternek könyveljük el. Annak egész iható. Mindezek után töretlen hittel és bizalommal tekintünk a főzde egyéb termékeivel való esetleges találkozási pontokra, hiszen egy ilyen jónevű família egészen biztosan tud kreálni emlékezetesebb söröket is. A vén rabszolgahajcsárnak volt ugyanis három olyan unokája, akiket így zárásként érdemes megemlítenünk. Az egyik Sir Hugh Carleton Greene, a BBC főigazgatója a hatvanas években, a másik Charles Raymond Greene főorvos, aki tagja volt az 1933-as brit Everest-expedíciónak, a harmadik meg valami Graham nevű faszi. Ő azonkívül, hogy bipoláris zavarokkal küzdött, írt néhány könyvet is.
