Cseh kisüzemi pakkunk zárótételéhez érkeztünk, ismét búcsút intünk hát ennek a barátságos vidéknek, de nem zuhanunk (Nyárs)apát(i)ába (rettenetes szóvicc jelenlegi tartózkodási helyünk nevével, de nem bírtuk kihagyni), valami azt súgja, jövünk mi még errefelé. A most kóstolandó sör bemutatásán kívül egy másik adósságunkat is törlesztjük, királyváradi sörünk taglalásakor megígértük, hogy elmeséljük, miért lettek bohémek a csehek. Lássuk hát.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy égig érő fa, a tetejében volt háromszázhatvanhat holló, az aljára kötve háromszázhatvanhat csődörcsikó. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, az a háromszázhatvanhat holló szedje ki a szemét, az a háromszázhatvanhat csődörcsikó hordja szét a testét. Ugye most már mindenki nagyon figyel? Élt egyszer réges-rég egy vidám gall törzs, a Boii. Nem volt különösebb gondjuk ebben a siralomvölgyben, éltek-haltak, ahogy azt kell, amíg i.e. 390 környékén úgy nem döntöttek, hogy ők bizony más gall törzsekkel karöltve beszivárognak a csizma alakú félsziget északi területeire. A gondolatot tett követte, szépen kipicsázták az etruszkokat Felsinából, a várost átkeresztelték Bonōnia-ra (manapság Bologna néven fut).
Ám a sorsról közismert, hogy legalább annyit, ha nem többet vesz el az egyik kezével, mint amennyit a másikkal ad, s eme metódus keretein belül ez alkalommal római barátaink húzták fel a szemöldöküket. I.e. 194-ben Tiberius Sempronius Longus konzul látogatta meg a törzset, s hogy pezsegjen a party, hozott magával négy légiót is. A gallok elbukták a csatát, ám előtte azért megszorongatták kissé latin barátaink golyóit, nagyjából ötezer római harcos tette le aznap a kanalat. Egy évvel később a mutinai ütközetben Lucius Cornelius Merula tett pontot az ügy végére, de neki sem volt sok szerencséje a statisztikai adatokat illetően. Túl sok légiós harapott ismét fűbe, ezért megtagadták tőle a diadalmenetet. A Boii maradék É-ÉK irányba távozott visszafogottan pánikszerűen, s addig mentek, amíg olyan helyet nem találtak, ahol nem piszkálta őket legalább egy darabig senki. Az általuk belakott területet a történetírók (legkorábban Tacitus az i.sz. I. század végén) Boiohaemumként kezdték emlegetni. A modern kor tudósai közül néhányan úgy vélik, az egész fordítva játszódott le, vagyis a törzs itt lakott eredetileg, s innen kirándult római területre. Legyen így, a történelem egyik szépsége pont az, hogy néhány ezer (illetve száz, esetleg tíz) esztendő elteltével már mindenki azt gondolhatja az adott dologról, amit a leginkább szeretne. A csehek ettől még bohémek, s azok is maradnak várhatóan még egy ideig.
Közben pedig már recsegtetjük is lefelé a kupakot a PET-ről, pohárba kerül a Hauskrecht Moravian IPA, s annak rendje és módja szerint – habár tán kissé bátortalanul – el is kezdenek a gyümölcsös-gyantás jegyek vándorolni az ember orra felé. Mire kigyönyörködjük magunkat a ködös, narancsba hajló mélyarany színben és a meglepően tartós, fehér habkoronában, addigra az aromák is felveszik a ritmust. Grapefruit, mandarin, savanykásabb citrusfélék, némi fenyő, pár szál virág. Mindez érthető, ha a komlókat tekintjük: Cascade, Mandarina Bavaria hidegen, a keserűkért pedig olyan megbízható Saaz-hibridek felelnek, mint a ŽPČ, a Sládek és az Agnus (utóbbiról érdekességképpen megemlítenénk, hogy nevét Frantisek Beranek kutatóról kapta, aki ezt a komlót többek között a Bor, Sládek, Northern Brewer és Fuggles fajtákból a kétezres évek elején összerakta. Akár 15%-os is lehet az alfasav-tartalma. A jóember családneve magyarul bárányt jelent). A korty telt, kiegyensúlyozott, a gyümölcsök ízeit és a velük együtt mozgó karamelles édességet szépen váltják a keserűk. Kellemesen hosszúkás lecsengés, könnyedén kesernyés utóíz, 14 B°, 5.8-as alkohol, csütörtök este, pusztapörkölt, mi kellene még? Stabil lelkivilággal, újult lendülettel köszönünk el egy időre a csehektől, s miközben jólesően biztosak vagyunk abban, hogy nemsokára megint erre vezet majd az utunk, tekintetünkkel már a látóhatár szélén feltűnő új kihívásokat kutatjuk.
