Ebéd utáni akut kajakómás állapotban próbáljuk eltalálni a megfelelő betűket a billentyűzeten, annak érdekében, hogy megszülethessen a kis dead, illetve a karácsony előtti utolsó poszt. Mellettünk már bőszen levegőzik a Pannonhalmi Főapátság négykörösztöse, a Quadrupel, s egész emberes illatokat pöfög magából. Karamell, szárított füge és mazsola, étcsoki, s az egészet átlengi egy kellemesen likőrös, konyakos alkoholfuvallat. Hagyjuk is még temperálódni egy kicsit ezt a mahagóniba hajló, nem túl vaskos, ám annál krémesebb habbal bíró sört, közben pedig kiköszöröljük a csorbát Ravazdot illetően. Mint ahogy azt a Blonde kommentjeiben nagyon helyesen megjegyezték, az apátsági főzde valóban ebben a kies községben található, akárcsak Szent Villebald templomának romjai. Willibaldus testvér valamikor 700 környékén látta meg a napvilágot az ángliusok hazájában. Hosszú ideig tekergett a Szentföldön, hazatérte után 746-ban Eichstätt püspökévé avatták. Halála után szent lett belőle, kultusza a Duna mentén terjedt leginkább, a ravazdi romok a legkeletibb állomás helyét jelzik. Állítólag a templom mellett fakadó forrás vizétől nagyon sokan meggyógyultak (bár lehet, hogy előbb ebből a vízből sört kellett főzni, erről nem szólnak a krónikák). Mindenesetre a derék bencés a fináncokhoz viszonyuló hozzáállása alapján színmagyar eredettel is rendelkezhetett volna. Utazásainak története (melyben az érdeklődők a Fordham University oldalán merülhetnek el, szerencsére már a modern angol nyelvet erőltetve, itt: https://sourcebooks.fordham.edu/basis/willibald.asp) megemlít egy esetet, amikor Willibaldus a Jeruzsálemben szerzett szent ̶k̶é̶z̶i̶g̶r̶á̶ khm… balzsamot egy lopótökben csempészte be Tírusz, avagy Türosz városába, mégpedig úgy, hogy a gondosan becsomagolt érték fölé lámpaolajat töltött, amit aztán a korabeli spenótbakterek nyugodtan szagolgathattak.
Közben belekortyoltunk a sörbe is, csak hogy meggyőződhessünk arról, az ízvilág ugyanolyan markáns és komplex, mint az aromák. Szirupos, ám egyáltalán nem geil édesség, aszalt gyümölcsök, édesgyökér, és az ezekbe pompásan becsomagolt, varázslatosan konyakos alkohol, ami a maga 10%-ával méltó társa a 21.5-ös Ballingnak. Kedvünk fényesedik, egyre belgábban érezzük magunkat, ezért hát röviden kitérnénk Willi bátyánk két testvérére is, kik szintúgy a szentek hadseregét erősítik. Fivérét, Winibaldot gyakran ábrázolják kőműveskanállal a kezében, lévén az építőmunkások védőszentje, nővére pedig Szent Walburga (elég fura nevek, de ha eláruljuk, hogy kedves édesanyjukat Wessexi Szent Wunának hívták, már nincs is több kérdés). Aki a lánytestvér neve hallatán a mindenféle boszorkányoktól és ördögöktől nyüzsgő május elsejei germán népszokásra gondol, illetve óvatos könyvb*ziként átrágta már magát többek között Shakespeare, Goethe, E.T.A. Hoffmann művein, az annyira közel jár az igazsághoz, amennyire csak lehet (vö. Walpurgis-éj). A katolikus egyház pontosan ennek a szokásnak ellensúlyozására/elfedésére vezette be Szent Walburga ünnepét.
Mi viszont, így karácsony közeledtével ezzel a szépen teljesítő sörrel köszönnénk el kedves mindnyájatoktól rövid időre, kívánván, hogy úgy éljétek meg, át és túl az ünnepet, ahogy nektek a legélvezetesebb. És ahogy megérdemlitek.
Oké, annál egy kicsit jobban.
PS.: az írást színesítő sörfotót kivételesen nem loptuk, felhasználására a készítő, Barancsi Sándor engedélyével került sor, akinek ezúton is köszönjük, hogy ilyen szeme és keze van ehhez a dologhoz (is).
