Az elmúlt hétvége egy részét Szekszárdon töltöttük egy igen kedves társasággal, kikkel is a nagybetűs idő prése alatt halkan nyöszörögve, ajkunkon szomorkás félmosollyal ünnepeltük azt a harminc esztendővel ezelőtti napot, mikor sikeres érettségi vizsgát tettünk. Használhatnánk a „lematuráltunk” kifejezést is, de egyrészről ez még nálunk is vénebb, másrészt erős az áthallás a pornóoldalak kínálati listája felé, s ez félreértésekre adhat okot. Mindenesetre ezen előzmények kiváló alkalmat teremtenek arra, hogy körbejárjuk és megkóstoljuk a Monyo Hungarian Terroir sorozatának ide illeszkedő példányát, ehhez viszont kénytelenek leszünk elindulni a kályhától. Helyezkedjetek el kényelmesen, hosszú lesz.
A terroir hallatán ezidáig leginkább a borászok és a borkedvelők bólogattak buzgón, mivel ez a veszélyesen hangzó kifejezés (lőfegyverek, robbanások, ártatlan civil áldozatok peregnek a lelki szemek előtt, de nem, ez nem az) azt az egyedi karaktert, illat- és ízvilágot jelöli, mely az adott borvidéket, esetleg annak csak egy részét jellemzi. A bor és a sör találkozása, különböző mértékű és mélységű fúziója civilizációnk ezen felvilágosult, demokratikus és liberális szakaszában már egyáltalán nem isten/Isten ellen való vétek, magunk is összefutottunk néhány ilyen típusú szerelemgyerekkel. A Monyo nagy ötlete az volt, hogy különböző hazai pincészeteket felkeresve, tőlük hordókat, mustot, törkölyt szerezve készítették el azokat a söröket, melyek típusban, illatban és ízben szerintük a legjobban simulnak az adott termőterület jellegzetes boraihoz, egyben természetesen tisztelegve is azok, illetve a borászok előtt.
Szekszárdon a szőlő- és bortermelés kezdeteit hagyományosan a pannóniai származású római uralkodó, Marcus Aurelius Probus munkásságához kötik, habár igen valószínű, hogy errefelé már a kelták és a trákok is erősen szentségeltek, ha a jég elverte a domboldalon a tőkéket. Probus a nem is túl távoli (légvonalban mindössze 170 km a tárgyalt várostól) Sirmiumban látta meg a napvilágot, amit manapság Szávaszentdemeter, a.k.a. Сремска Митровица néven illik emlegetni. Errefelé igen erős a felhozatal római császárból, Probuson kívül itt (vagy a közelben) született még másik három is, idebiggyesztjük őket, csak hogy szívathassalak benneteket a latin mizériákkal. Tehát: Caius Messius Quintus Decius Traianus Augustus, Lucius Domitius Aurelianus és Marcus Aurelius Valerius Maximianus Herculius. Próbáljátok hangosan felolvasni, hátha sikerül leköpni a képernyőt.
A következő cca. 1800 esztendőt elegánsan átlépve érkezünk ismét Szekszárdra, azon belül is a Vida Péter nevével fémjelzett pincészetbe. A borász nem tüke (Pécsen és környékén hívták/hívják így azokat, akik tősgyökeres lakosok), családja a hatvanas évek közepén költözött a városba, bár ha a hallgatólagosan megállapított három generációnyi időt vesszük alapul, már jár nekik ez a jelző. Hatszáz négyszögöllel kezdték, manapság 23 hektáron gazdálkodnak, 2011-ben elnyerték az „Év bortermelője Magyarországon” címet. Öt dűlőjük közül a Hidaspetre völgy a legnagyobb összefüggő terület, itt terem a legtöbb kékfrankos, ami wild grape ale típusú sörünknek is alapvető összetevője. Ebben a fajtában nagyhatalom vagyunk, a világtermelés fele tőlünk származik, Sopron és Szekszárd húzónevek. Még szebb lenne a dolog, ha a kilencvenes években nem akart volna minden harmadik termelő pánikszerűen szabadulni a fajtától a divathóbort miatt, de szerencsére nekünk főiskolás éveink alatt még jutott elég vedelnivaló.
Közben már rángatjuk is kifelé a dugót a palackból, a parafát imádjuk szagolgatni, mindig benne lapul egy komplett pincesor. Most is. Kitöltés után sörünk habja rendkívül lármás keretek között apad és foszlik, viszonylag gyors tűnése előtt még konstatálhatjuk enyhe rózsaszín árnyalatát. Szűretlen, ennek ellenére viszonylag tiszta, picit a vörös irányába hajló világos mahagóni árnyalatot mutat. Illata savas, vörösboros, a háttérben némi istálló a spontán erjedés Brettanomyces-kultúrájának köszönhetően. Az árpamaláta mellet rozs- és búzamaláta is van benne, sőt búzapehely, így a 19,2-es Plato-n nem lepődünk meg annyira, a törköly meg csak most jut az eszünkbe. Ízvilágát tekintve a lambic vonal az irányadó, de itt egy jóval markánsabb, keményebb savgerincet kapunk, ami szépen kiemeli a kékfrankos gyümölcsösségét. Nem erőltetjük cseppet sem a trendiséget, ám azért a “funky” jelzőt idetesszük, csak hogy tudatosítsuk, ott van az ujjunk a sörvilág érverésén. A vége és az utóíz borosan savanykás, elegánsan fás.
Izgalmas és különleges tétel, erősen kíváncsiak vagyunk a következő versenyzőre. Szerintünk megcélozzuk Balatonboglárt.
