Címke: terroir

Az újabb terroir-tag Martonvásár irányából érkezik, s ezúttal a szőlő és a must helyett az őszibarack fogja játszani a főszerepet. A típus ismét wild ale, amit két esztendeig hagytak henteregni tölgyfa hordóban őszibarackágyon (ezekről a mindenféle ágyakról nekünk állandóan a beszédes nevű Grave zenei formáció egyik vidám szerzeményének sorai ugranak be, miszerint: „On a bed of roses under the falling rain/I rape your corpse again and again and again”, de miért ne hallgassátok meg ti is?),

majd fejtéskor ismét belehajítottak egy jó adagot ebből a szimpatikus gyümölcsből. Martonvásár pedig – mely rendkívül sokrétű, gazdag múlttal bíró település (elég csak a Brunszvik családra gondolni, akik az 1700-as években virágoztatták fel a települést, ők szerezték neki a mezővárosi rangot. Brunszvik Ferenc még Beethovent is tolta [mármint anyagilag, a zeneóriás akkortájt Brunszvik Jozefinbe volt belepistulva, de nem jött össze a dolog, a lányt férjhez adták egy elszegényedett nemeshez. Néhány évvel és néhány gyerekkel később a férj elhalálozott, Beethoven pedig nem hagyta ki a lehetőséget. Románcuk évekig tartott, erős hatással volt a zeneszerző művészetére. Azt mondják a hozzáértők, hogy a Waldstein-szonáta Andante Favori-tételének ritmusa kiadja Jozefin nevét. Füleljétek ezt is.],

nővére, Teréz pedig 1828-ban megnyitotta az ország [és Közép-Európa] első óvodáját) – úgy kerül a képbe, hogy innen, pontosabban Pillár Anna biobirtokáról származik a barack.

Ez a hölgy is rendkívül szimpatikus jelenség, róla is megnézhetnétek egy videót, ugyanis indul a Házasodna a gazda című rettenet új évadában, de a rendszer nem akarja, hogy lássátok, így meg kell elégednetek egy róla és a barackjairól készült fain fotóval. Sok sikert kívánunk neki, közben töltünk.

Mellbevágóan élesztős és még döbbenetesebben ecetes illat tekeri meg az orrunkat, még a könnyünk is kicsordul. Szerencsére rövid idő múlva megjelenik a barack, és szelíden orvosolja megkínzott szaglóhámunkat. A hab eközben harsány pezsgést követően nyomtalanul eltűnik, a pohárban csak a kellemesen tört, homályos, baracklére hajazó sör marad. A spontán erjesztés gombakészlete szép munkát végzett, a barackillat mögött végig ott húzódik a mostanra már szelídebben savanyú vonal, karöltve a tölgy aromáival.

A korty sem kegyelmez, nagyon vad, nagyon savanyú. Éles, karcos, lekerekítetlen savak, fehérboros jegyek, bennük vidáman pancsoló barackokkal. A test könnyed közepes (B° 14), alkohol 7,2. A vége száraz, savanyú, az utóíz gyümölcsös.

A kontrasztokkal szépen játszó, izgalmas és érdekes, de brutálisan savanyú alkotás.

HC savrajongóknak nagy szeretettel ajánljuk.

Nem bírjuk ki, a végére idebiggyesztünk még egy fotót, ahol a biokert tulajdonosa piknikezik éppen egy kedves barátnőjével. Itt ugyan citromok vannak mellékelve, de azért nem csak azoktól fut össze az ember szájában a nyál.

Bizony nem most volt, amikor utoljára jártunk Villány környékén, és nem is az idő tehet arról, hogy olyannyira homályosak az emlékeink az ott és akkor történt dolgokkal kapcsolatosan. Konkrétan csak annyi rémlik az egész kirándulásból, hogy rengeteget ittunk, s ezért relatíve rémülten és görcsösen kapaszkodtunk annak a lovaskocsinak az oldalába (belülről, oc), amellyel körbecibáltak minket a dűlőkön. Hangsúlyoznánk, hogy ez régen történt, akkortájt még az alkoholizmus kevésbé decens válfaját műveltük, nem úgy, mint manapság.

Tán mai sörünkre vagyunk a legkíváncsibbak a terroir-sorozat tagjai közül, hiszen egy imperial stout jó esetben már önmagában is fajsúlyos tétel tud lenni, a cabernet franc pedig szintúgy igazi húzónév saját területén.

A sörbe került must Lelovits Tamás pincészetéből származik, aki huszonegynéhány éve foglalkozik a borászattal életvitelszerűen, bár helybeli lévén már gyermekkorában is sokat rohangált a tőkék között. Nem döntötte őket, de nem is siránkozott.

A cabernet franc – nomen est omen – régi francia szőlőfajta, hazánkban Szekszárdon, Villányban és Siklóson termelik belőle a legtöbbet. Későn érő, magas cukortartalmú fajta, mely szépen ellenáll a lisztharmatnak, melyet az Erysiphales rendbe tartozó gombafélék okoznak (szőlőfélék esetében az Uncinula necator a ludas).

Ellene a hagyományosnak számító népi védekezési forma a tejjel történő permetezés volt (1:10 arányú, vízzel történő hígítás után), mert a tejsavóban lévő ferroglobulin a napfény hatására szabadgyököket termel, ezeket meg nem kedveli a gombácska. Ha Monyoék ezt tudták volna, imperial helyett milk stoutban gondolkodnak.

Az ilyen szőlőből készült bor fűszeres és gyümölcsös jegyekkel megáldott, telt, testes alkotás. Macskapisi helyett ez alkalommal a sommelierek szerint tavaszi patakmederben tisztára mosott kavicsok, illetve frissen hegyezett ceruza illatát érdemes keresgélni. Hát legyen, hajrá.

A dugó kifeszegetése után (eddig ez akart kijönni a legnehezebben, eszünkbe is jutott a klasszik boros poén a borfajtákról és a dugókról. Megvan? Leírjuk? Oké. Az isten kétféle bort teremtett: a szürkebarátot és a leánykát. A szürkebarát és a leányka csinálja a többi bort úgy, hogy a szürkebarát beteszi dugóját a leánykába. Ha a dugó pont jó, akkor ezerjó. Ha a dugó puha, akkor a leányka elkezd szamorodni. Ha a dugó el van szorítva, akkor kéknyelű. Ha a dugót felaprítva teszik a leánykába, akkor szemelt rizling. Ha a dugó nehezen megy be, akkor visontai. Ha a dugó sehogyan sem megy be, akkor pusztamérgesi. Ha a leányka nem kap dugót, akkor csongrádi vörös. Ha a dugót egy másik szürkebarátba teszik, akkor homoki vagy melegeshegyi. Ha a leányka nem akarja a dugót, akkor kövidinka. Ha a dugó csavaros, akkor furmint. Ha a dugót rossz helyre teszik, akkor malaga. Ha a szürkebarát 25 éves, akkor bikavér. Ha a szürkebarát 75 éves, akkor aszú. Ha a szürkebarát költői hajlamú, akkor siller. Ha a leányka fekete, akkor pinot noir. Ha a leánykán erényöv van, akkor vaskúti.) nagyon érdekes volt elkapni azt a pillanatot, amikor az üvegből kitóduló élesztős, boros, pincés illat átcsúszott az édes, kakaós, enyhén pörkölt kávés dimenzióba. Már ebből sejthető volt, hogy élvezetes lesz a tétel, s nem is csalódtunk. Halványbézs habja vaskos, krémes, átlagosan tartós, színe feketébe hajló mélybarna. A stout selymesen lágy, kerekded és stabil alapja hibátlanul olvad össze a must erdei bogyós gyümölcsöket, kevés málnát, maréknyi fanyar ribizlit felmutató ízvilágával. A 8,4-es alkohol nem hivalkodó, ám végig jelen van, hűen kíséri a kortyot minden szakaszban. A vége a tölgyfa dongák áztatásának köszönhetően kellemesen, hangsúlyosan fanyar. Éljen a C₁₄H₁₀O₉ + 2H₂O!

Nem szeretnénk semmiféle predesztinatív vonalat követni, hiszen van még palack a sorozatból, de könnyen megeshet, hogy ez lesz a legjobb.

Ígéretünkhöz híven irány tehát a magyar tenger, annak is a déli partján fekvő Balatonboglár. A tó környékén már vagy hatezer esztendővel ezelőtt is éldegéltek bennszülöttek, ezért a boglári gazdák is jól teszik, ha a talajlazítási munkálatok során véletlenszerűen előbukkanó cserép- és fémdarabokat nem hajítják át automatikusan a szomszéd terciájára (öreganyám a vándorgané névvel illette ezeket az állandóan úton és útban lévő tárgyakat), hanem előtte gondosan szemrevételezik, hátha valami értékes. Ha az, akkor gyorsan keresni kell egy lehetőleg külhoni szakembert/gyűjtőt, s annak jó pénzért eladni. Mert a magyar állam – mely felé valamiféle leadási kötelezettsége van az embernek ilyen téren is (ezek imádják az állampolgárok irányába mutató kötelezettségeket) – jó esetben megkínál egy ötezressel és egy Köszönjük! feliratú ánégyessel, oszt’ jónapot. A lelet további sorsa pedig a csendes erózió valamelyik halkan sírdogáló, haldokló múzeumunkban, ahol nyolc évente nézi meg három ember, ebből kettő takarító.

A szőlőkultúra honosításáért itt is a rómaiakat kell megemlítenünk, akik vidáman talpaltak az Aquincum felé vezető hadiúton, s ha elfáradtak és leizzadtak, nekik még biztosan jutott szabadstrand. Nem úgy, mint nekünk, hülyéknek. A város írásban először 1211-ben van említve villa Boclar-ként, aztán jöttek a törökök, és a déli parton nagyjából minden ment a levesbe. A kontyosok távoztával újra benépesült a vidék, majd jött a gondtalan huszadik század a világháborúkkal és a turistákkal. Hogy melyik nagyobb csapás, még vita tárgyát képezi.

Sörünk ihletet adó pincészete a Kristinus Borbirtok, ahol 2018 óta rendkívül filozofikus, egyben tudományos alapokon zajlanak az események. A tulajdonosok Rudolf Steiner holisztikus szemléletét tették magukévá, miszerint mindent egységes egészként kell(ene) kezelnünk, melybe a termőföldön, a növényeken, az ott élő állatokon és embereken kívül az univerzum egyéb kiegészítői (csillagok, bolygók, holdak, etc.) is beletartoznak. Steiner úr igazi nagypályás játékos volt, nevéhez fűződik például a Waldorf-pedagógia oktatási filozófiája is, nem dobált csak úgy a levegőbe mindenféle görög előtagokat.

A Dél-balatoni borvidéken a fehérborok viszik a zászlót, ide tartozik a Monyo grape ale-jének készítésekor felhasznált sauvignon blanc is. Mivel nevében szerepel a francia sauvage (vad) kifejezés, nem bírjuk ki, hogy ne illesszük ide egyik kedvenc zenei formációnk, a Gojira felvételét, aminek természetesen semmi köze sincs adott témánkhoz. Akik esetleg Vad Katalin filmes pályafutásának nagyívű és érzékletes bemutatásában reménykedtek, azok most csalódtak, tőlük elnézést kérünk.

A tárgyalt borféle száraz, élénk savú, erőteljes aromájú. Ízvilágában a szakemberek szerint vagy tizenöt növény és gyümölcs detektálható, ezeken kívül egyesek szerint a cicavizelet/macskapisi vonal is hangsúlyos. Reménykedve piszkáljuk kifelé a parafát a palack nyakából.

Kellemes, szűretlensége miatt kellően opálos, aranyszín sör kerül pohárba. Habja tömött, krémes, gyorsan apadó, a vékony maradék viszont kitartó. Illatában savanykás gyümölcsösség, falatnyi barack, élesztős, fahordós jegyek. Pisi nincs. A korty közepes (13,3 B°), szelíden szénsavas. Enyhe malátákkal nyit, ezek karamelláiba csapódnak bele a fehérbor friss, üde gyümölcsei, decens savjai. A barack erősödik, mellé egy kis bodzavirág szegődik társként. Kapunk egy kis gyümölcshéjas-magos keserűséget is, a vége pedig száraz, finoman fanyar.

Ismét egy élvezetes vegyesházasságba nyalhattunk bele, habár a kandúrhúgyra hiába vártunk. Sebaj, majd legközelebb.

Az elmúlt hétvége egy részét Szekszárdon töltöttük egy igen kedves társasággal, kikkel is a nagybetűs idő prése alatt halkan nyöszörögve, ajkunkon szomorkás félmosollyal ünnepeltük azt a harminc esztendővel ezelőtti napot, mikor sikeres érettségi vizsgát tettünk. Használhatnánk a „lematuráltunk” kifejezést is, de egyrészről ez még nálunk is vénebb, másrészt erős az áthallás a pornóoldalak kínálati listája felé, s ez félreértésekre adhat okot. Mindenesetre ezen előzmények kiváló alkalmat teremtenek arra, hogy körbejárjuk és megkóstoljuk a Monyo Hungarian Terroir sorozatának ide illeszkedő példányát, ehhez viszont kénytelenek leszünk elindulni a kályhától. Helyezkedjetek el kényelmesen, hosszú lesz.

A terroir hallatán ezidáig leginkább a borászok és a borkedvelők bólogattak buzgón, mivel ez a veszélyesen hangzó kifejezés (lőfegyverek, robbanások, ártatlan civil áldozatok peregnek a lelki szemek előtt, de nem, ez nem az) azt az egyedi karaktert, illat- és ízvilágot jelöli, mely az adott borvidéket, esetleg annak csak egy részét jellemzi. A bor és a sör találkozása, különböző mértékű és mélységű fúziója civilizációnk ezen felvilágosult, demokratikus és liberális szakaszában már egyáltalán nem isten/Isten ellen való vétek, magunk is összefutottunk néhány ilyen típusú szerelemgyerekkel. A Monyo nagy ötlete az volt, hogy különböző hazai pincészeteket felkeresve, tőlük hordókat, mustot, törkölyt szerezve készítették el azokat a söröket, melyek típusban, illatban és ízben szerintük a legjobban simulnak az adott termőterület jellegzetes boraihoz, egyben természetesen tisztelegve is azok, illetve a borászok előtt.

Szekszárdon a szőlő- és bortermelés kezdeteit hagyományosan a pannóniai származású római uralkodó, Marcus Aurelius Probus munkásságához kötik, habár igen valószínű, hogy errefelé már a kelták és a trákok is erősen szentségeltek, ha a jég elverte a domboldalon a tőkéket. Probus a nem is túl távoli (légvonalban mindössze 170 km a tárgyalt várostól) Sirmiumban látta meg a napvilágot, amit manapság Szávaszentdemeter, a.k.a. Сремска Митровица néven illik emlegetni. Errefelé igen erős a felhozatal római császárból, Probuson kívül itt (vagy a közelben) született még másik három is, idebiggyesztjük őket, csak hogy szívathassalak benneteket a latin mizériákkal. Tehát: Caius Messius Quintus Decius Traianus Augustus, Lucius Domitius Aurelianus és Marcus Aurelius Valerius Maximianus Herculius. Próbáljátok hangosan felolvasni, hátha sikerül leköpni a képernyőt.

A következő cca. 1800 esztendőt elegánsan átlépve érkezünk ismét Szekszárdra, azon belül is a Vida Péter nevével fémjelzett pincészetbe. A borász nem tüke (Pécsen és környékén hívták/hívják így azokat, akik tősgyökeres lakosok), családja a hatvanas évek közepén költözött a városba, bár ha a hallgatólagosan megállapított három generációnyi időt vesszük alapul, már jár nekik ez a jelző. Hatszáz négyszögöllel kezdték, manapság 23 hektáron gazdálkodnak, 2011-ben elnyerték az „Év bortermelője Magyarországon” címet. Öt dűlőjük közül a Hidaspetre völgy a legnagyobb összefüggő terület, itt terem a legtöbb kékfrankos, ami wild grape ale típusú sörünknek is alapvető összetevője. Ebben a fajtában nagyhatalom vagyunk, a világtermelés fele tőlünk származik, Sopron és Szekszárd húzónevek. Még szebb lenne a dolog, ha a kilencvenes években nem akart volna minden harmadik termelő pánikszerűen szabadulni a fajtától a divathóbort miatt, de szerencsére nekünk főiskolás éveink alatt még jutott elég vedelnivaló.

Közben már rángatjuk is kifelé a dugót a palackból, a parafát imádjuk szagolgatni, mindig benne lapul egy komplett pincesor. Most is. Kitöltés után sörünk habja rendkívül lármás keretek között apad és foszlik, viszonylag gyors tűnése előtt még konstatálhatjuk enyhe rózsaszín árnyalatát. Szűretlen, ennek ellenére viszonylag tiszta, picit a vörös irányába hajló világos mahagóni árnyalatot mutat. Illata savas, vörösboros, a háttérben némi istálló a spontán erjedés Brettanomyces-kultúrájának köszönhetően. Az árpamaláta mellet rozs- és búzamaláta is van benne, sőt búzapehely, így a 19,2-es Plato-n nem lepődünk meg annyira, a törköly meg csak most jut az eszünkbe. Ízvilágát tekintve a lambic vonal az irányadó, de itt egy jóval markánsabb, keményebb savgerincet kapunk, ami szépen kiemeli a kékfrankos gyümölcsösségét. Nem erőltetjük cseppet sem a trendiséget, ám azért a “funky” jelzőt idetesszük, csak hogy tudatosítsuk, ott van az ujjunk a sörvilág érverésén. A vége és az utóíz borosan savanykás, elegánsan fás.

Izgalmas és különleges tétel, erősen kíváncsiak vagyunk a következő versenyzőre. Szerintünk megcélozzuk Balatonboglárt.