Kiskovács C. Jenőt nem kímélte ez a drága, nagy kezdőbetűs Élet mostanában. Ennek megfelelően úgy érezte magát – és úgy is nézett ki -, mint a Himnuszban a balsors. Nem elég, hogy a reaktivált kommunikációs tisztet folyamatos áthelyezésekkel pöckölgették egyre inkább kifelé az Univerzum relatíve értelmesnek nevezhető létformái által benépesített kvadránsokból (mostani állomáshelye is jóval közelebb helyezkedett el a Galaktika Végbélnyílásához, mint az KCJ szerette volna), de magánélete is romokban hevert. Ősidők óta nem volt értelmezhető kapcsolata nemhogy humanoid, de semmiféle nőstény egyeddel. A szexuális feszültségek kezelésére rendszeresített ST-IV/A jelzésű (a köznyelvben Kiskovács egyik korábbi kalandja óta Sztíviának hívott) nőnemű androidoktól már nem az a szerve állt fel, amelyiknek illett volna, hanem a szőr a hátán. A munkájában sem lelt már semmi örömöt, hiszen azokat a feladatokat, melyekkel a vezetőség bombázta napi szinten, egy értelmesebb egysejtű is vigyorogva meg tudta volna oldani. Ráadásul a napokban volt várható az új főnök érkezése, ami hatványozottan ment eseményszámba itt, néhány fényévvel a Teremtő háta mögött.
A többiek által izgatottan várt potentát a Feketeszakáll nevet viselte, amiről KCJ-nek csak egy földi, pláne őshazai főzde által készített imperial stout jutott az eszébe. Ezért hát a szolgálat letétele után a kommunikációs szakember be is tért az egyik kantinba, mert bár általános állapotára való tekintettel korai lefekvést és kizárólag a Végítélet harsonáira való feltámadást tervezett, úgy gondolta, egy-két sör nem árthat meg.
A kantinban nem lógtak egymás seggébe a népek, amiért C. kifejezetten hálás volt, és amikor észrevette, hogy a pult sarkát egy szemrevaló, ezidáig ismeretlen humán nőnemű támasztja, rögvest újabb hálaimát csatolt a Mindenek Ura irányába küldendő adatcsomaghoz. A bemutatkozásra és az obligát alkoholmeghívásra a tünemény kedvesen mosolygott, amitől Kiskovácsnak remegni kezdtek a térdei, ezért gyorsan leült egy olyan bárszékre, amit a reaktormag környékén melózó lényeknek fejlesztettek ki, akik az ultramagas hőmérsékletet kedvelik. A kínos jelenetnek a hölgy vetett véget, aki – még mindig mosolyogva – áttámogatta a minden értelemben leégett KCJ-t egy félhomályos sarokasztalhoz, ahol a már említett imperial stout fogyasztása közben a reaktivált és megpörkölődött tiszt egyre jobban kezdte magát érezni. Nem is csoda, hiszen a tóparti főzde kifejezetten és csalogatóan simulékonyra álmodta ezt a sört, melyben a kávés és csokoládés jegyek izgalmas egymásutániságát a 9,2-es alkoholtartalom koronázta meg. Ennek, és a bizsergető mosolynak köszönhetően Kiskovács kinyílt, mint kétnaponta a szemétledobó zsiliprendszere, és csak úgy ömlött belőle a szó. Elmesélte a csodálatos teremtésnek minden nyomorát, létének összes értelmezhetetlen aspektusát, rávilágított az állomás összes, általa ismert visszásságára a felesleges gürcölésektől kezdve a pitiáner sikkasztásokon át a seggfej feljebbvalókig.
– Ráadásul – fejezte be a litániát – új b@sszájba érkezik hamarost, akit pont úgy neveznek, mint ezt a sört, hát nem vicces? Remélem, nem lesz sokkal ostobább, mint a mostani, mer’ akkó’ kimegyek, oszt’ egy szál pendelybe’ megvizsgálom, mit tud művelni a termodinamikai hőmérsékleti skála legalsó határa a szervezettel. De ugye legalább magácska elmorzsol majd egy könnycseppet a szeme sarkában, kedves… izé… hogyishíjják?
A tünemény felállt, lepöccintett egy nem is létező porszemet makulátlan egyenruhájáról, amin – KCJ-nek ez csak ebben a pillanatban tűnt fel – mintha kissé túl sok is lett volna a mindenféle plecsni, jelzés, meg csillag, majd még mindig mosolyogva így szólt: – Blackbeard Borbála vagyok, az új b@sszájba.
Kiscé elfehéredett, kezében halk roppanással kettérepedt a söröspohár, s miközben az asztalról lecsorgó éjfekete italt bámulta, arra gondolt, hogy a legjobb talán az lenne, ha ő a Végítélet harsonáira sem ébredne fel.
