Rögvest belegyalogolunk ebbe a kissé zavaros október végi-november eleji ünnepcsokorba, amiről idén kizárólag annyi konkrét információval rendelkezünk, hogy kisebbik lányunk mindenképpen dobogós helyen szeretne végezni az óvodai tökfaragó versenyen. Kicsit hülyén nézhettünk magunk elé, mert eme kijelentés aztán záros határidőn belül többször is elhangzott, úgy játszadozva a szórenddel, hangsúllyal és hanglejtéssel, ahogy erre csak egy hatéves nőnemű képes. A magunkfajta ingatag lélek hasonló stresszhelyzetekben egyből a menekülési útvonalat kezdi keresni (elegánsabban fogalmazva időt hagy a fejvesztett rémület és/vagy a páni félelem pusztítása után a vékony civilizációs máz visszatelepedésére), irány tehát a kamra, ahol vigasztaló fénnyel ragyognak fel a különböző apátsági főzetek, nyugalmat adva és az irányt kijelölve. Egy mezítlábas lágert kapunk le a polcról, egyrészt mert ez van a legközelebb, másrészt még azért talán nem akkora a baj, a nehézlovasságot decemberben kell bevetni. Aprót jubilálunk a zirciekkel kapcsolatban, lévén ez a tizedik sörünk tőlük, ebből adódóan pedig már annyi mindent meséltünk róluk, hogy most nyugodtan koncentrálhatunk a tökökre. Jack O’Lanternről hallott már mindenki, a tökről meg köztudott, hogy csak ámerikánus hatásra dublőrködik a takarmányrépa helyett.
Minél több réteget rántunk le az ünnepkörről, annál szúrósabb tekintettel nézegetjük a mi példányainkat, ezért amikor kiderül, hogy az eredetileg kelta hagyományt a keresztény egyház egyetlen tollvonással beolvasztotta saját litugiájába (oké, nem egy tollvonással, de jól hangzik. Az egyház keleti fele Mindenszentek ünnepét már 380-ban megtartotta, ezért a szokásos ultragyors reakcióidőt használva IV. Bonifác pápa 609-ben áthozta nyugatra is. A Pantheont gyorsan felszentelték Szűz Máriának és a vértanúknak ajánlva [állítólag vagy harminc szekérnyi vértanúmaradékot transzportáltak át a katakombákból a főoltár alá], az eseményt pedig, mely május 13-ra esett, vagy százhúsz évvel később III. Gergely nyilvánította a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden TÖKéletes, igaz embernek” emléknapjává. Újabb évszázad teltével aztán IX. Gergely áttolta a dolgot november 1-re), már sandán vigyorogva kapjuk ki a nagykést a fiókból. Si Deus pro nobis, quis contra nos?
Előbb azért kitöltjük és megszaglásszuk ezt a lágert, bele is kóstolunk, türelemre intve a toporzékoló fehérnépet, a tökök nem szaladnak el. Átlagosnak mondható megjelenés, világos arany szín, a hamar összeomló hab vékony karikát hagy maga után a pohár fala mentén. Illata savanykás, zöldalmára emlékezteti az embert, kicsit csavar is egyet az orron. A korty eleje furcsán fűszeres, csípős, emellett pedig kifejezetten savanyú. Középtájt a maláták is kezdik összeszedni magukat, bár túl sok idejük nincs, mert rögvest utánuk berobbannak a komlók, nem túl tetszetős módon nyers, bárdolatlan, gyógynövényes keserűkkel. A tűzijátéknak mindenesetre hamar vége lesz, a lecsengés rövid, száraz, kissé földes.
A „nem túl meggyőző” és a „megosztó” kifejezések jutnak eszünkbe leginkább az apátság eme produktumáról, ittunk már jobbat tőlük, remélhetőleg még fogunk is. Közben a hatéves befejezte a megálmodott minta előrajzolását, úgyhogy a pengét laza mozdulattal felkapva indulunk tökfejeket lékelni. Nincs kegyelem.
