Mai sörünkhöz elsőként gyengéden és varrás mentén kettétépjük magunkat, egyik felünk a barátságosan mocsaras Louisianába vándorol, annak is az alluviális síkságára. A Mississippi torkolatvidékét René-Robert Cavelier de La Salle felfedező nyilvánította francia felségterületté 1682. április 9-én, s a Napkirály tiszteletére el is keresztelte La Louisiane-nak. A balszerencse azonban a nyakára telepedett szegénynek, hajóit sorra elveszítette, végül saját emberei tették hidegre öt esztendő múlva. A franciák utolsó helyi kolóniáját nem sokkal később az őslakosok felszámolták, a felnőtteket iktatták, öt gyereket viszont magukkal vittek. Az ő történetüket valamelyikőtök megírhatná helyettünk.
S hogy mit, illetve inkább kit keresünk mi itt a láp közepén? Bizony a nóta szerint errefelé éldegél valahol a félanalfabéta Johnny, aki állítólag gitárral a kezében jött a világra, s akinek már a mamája is megjósolta (miután kiheverte ezt az óvatosan fogalmazva is komplikáltnak nevezhető szülést), hogy egyszer híres zenész lesz, a nevét pedig mindenki ismerni fogja. Ez így is lett, igaz, azért kellett hozzá egy Chuck Berry is, aki itt-ott önéletrajzi elemekre támaszkodva megírta és rögzítette a dalt 1958-ban. Johnny barátunknak minden esélye megvan arra, hogy intergalaktikus szupersztárrá avanzsáljon, hiszen a felvétel helyet kapott a Voyager űrszondákon elhelyezett Golden Record lemezeken, a Voyager-1 pedig már 2004-ben elhagyta a Naprendszert. A mocsárlakó fiatalember debütálása (ha addig véletlenül össze nem fut a csillagközi térben valakikkel) leghamarabb cca. negyvenezer év múlva várható, elvileg akkor közelíti meg a szonda a Gliese 445 jelzésű csillagot, ahol nagyobb a sansz arra, hogy belehallgatnak a felvételbe.
Szétszaggatott énünk másik fele közben a festői Győrújbarát határában landolt, ahol 2016-ban alapítódott főzde, név szerint a Vaskakas. Az ő hatos pakkjuk első tételeként sorsoltuk ki magunknak a Johnny B. Good (mínusz egy e) nevű hidegen komlózott APA-t. A településről és a főzdéről lesz még időnk mesélni, most bontunk, mert decens hamuréteggel takart izzó vágyunk egy jó sör után nem hagy minket nyugodni (ne feledd, ha nem tudsz ilyen szépen fogalmazni, csak sima alkoholista vagy).
Pohárba kerülvén Johnny borostyánba hajló mélyarany színével kápráztatja el az embert, miközben illatanyagai is serényen dolgoznak. Malátás, virágos, foltokban barackos aromái után a korty ízvilága is hasonlóan kitaposott ösvényen halad. Kifejezetten könnyed, magát szépen itató sör rövid pórázon tartott déligyümölcsökkel, az enyhe és közepes között egyensúlyozó komlókkal (IBU 30), melyek közül az Amarillo a végén még megkínál minket egy kis földes-gyantás utóízzel. A diszkrét, 5%-nyi alkohol észrevétlenül hangolja kellemesre az estét, csatlakozva a tömeghez magunk is vidáman dudorásszuk a dal ide illő részletét, miszerint: „Oh my what that little country boy could play.” Szép belépő, jöhet a következő.
