Tavaly nyáron ittunk Elixbeert utoljára, s akkor tettünk egy könnyelműnek tűnő ígéretet, miszerint végignyaljuk mi becsülettel a portfóliójukat. Szerencsére velünk született óvatosságunknál fogva határidőt nem szabtunk magunknak a művelethez (még mit nem, há’ nem ettünk mink meszet), ezért örömmel jelenthetem, hogy befutott hozzánk a főzde sörön következő sora, az Elixbeer pIPA. A cég pillanatnyilag szűk tucatnyi terméket gyárt és forgalmaz, így ezzel együtt az eddigi hárommal nem is vagyunk olyan nagyon lemaradva. Tulajdonképpen a tételek negyede már kipIPÁlható. Ez a pipás dolog ismerős volt valahonnét, némi relax és keresgélés után a Hedon egyik söre, a Credo ugrott elénk, mely ugyan büszkén hirdeti magáról, hogy ő nem egy IPA, ellenben a címkén ott díszeleg egy sörhabot eregető pipa. Az Elixbeer nem füstöl, csak a gróf, legalábbis a palackon olvasható idézet szerint: „Az estebédet követően Almásy gróf leheveredett a gyulavári birtok teraszán, s a komornyik már hozta is a gróf Kedvenc Pipáját, melynek elfogyasztása mindig nagy megnyugvással töltötte el.” Hogy melyik grófról van szó, nem derül ki, ami nem is csoda, hiszen a gyulavári kastély tulajdonjogát lelkesen passzolgatták egymásnak mindenféle népek az elmúlt évszázadok alatt. Összefoglaló jelleggel, mintegy vázlatszerűen, íme: Lőwenburg János Jakab →Gróf Gaisruck Antal → kincstár → Andrássy Zsigmond → kincstár → Gróf Almásy Ignác → a Wenckheim-család → megint az Almásyak → Gróf Pongrácz Jenő → már megint az Almásyak → a helyi téesz → Gyula városa. Hogy közülük kivel járt jobban a környék és a kastély, nem tudom, de most, hogy a főzde telepedett oda, nem lehet annyira rossz a helyzet.
Két Almásy a sok közül: Dénes és fia, Kálmán
Vörös IPA-ról lévén szó (s ha a vörös alternatívájaként a pirosat is elfogadjuk, máris megvan, mitől pIPA ez az IPA), a pohárba kerülő ital nagyon szép bronzos árnyalatokkal kápráztat, s bár elvileg szűretlen is, ez a megjelenésén nem látszik. Habja vékony, de kitartó. Illata kellemesen fűszeres, enyhén gyümölcsös, és jut némi hely a maláták édességének is. A címke elég informatív ugyan, szép nagy betűkkel ott sorakoznak a legfontosabb adatok (ABV: 6,6 -B°: 15,4 – IBU: 46 – EBC: 46), ám a nyolcféle malátáról és a négyféle komlóról nem tudunk meg semmit. Az ízvilág alapján ki-ki nyugodtan tippelgethet: citrusfélék, friss, virágos jegyek, enyhén gyógyfüves keserűk, s mindezek után egy picit meglepő, ám jóleső savanykás, boros érzet.
Szép és tetszetős munka, tovább erősíti bennünk azon elhatározást, hogy tovább IPArkodjunk a kijelölt úton. Bocs.
IPA-túránk negyedik állomásán a szokásosnál is egyszerűbb és könnyedebb a dolgunk, hisz a főzde saját maga buzdít minket arra, hogy csak beszélgessünk lazán, valamint hogy dőljünk hátra és lazuljunk el. Terhelt idegrendszerünknek hála, azonnal vagy hatféle szituációt tudunk elképzelni, ahol az előző mondat második felének nem szívesen, illetve minimum enyhe gyanakvással tennénk eleget, ám a békésszentandrásiakban vakon bízunk. Az ő session IPA-juk következik a sorban, bele is csomagoljuk gyorsan egy szomorkásan tanulságos, mindamellett elképesztően hétköznapi történetbe.
Azon a délelőttön, midőn a szentandrási főzetet beszereztem (nem mostanában történt, mindenki tudja, milyen mértékben vagyunk képesek istenutolsói lenni), betértem az ezen a helyen már többször emlegetett mássalhangzótorlódásos élelmiszer-üzletlánc számomra elérhető távolságban lévő üzemegységébe (azért fogalmazok ilyen körmönfontan és nyakatekerten, nehogy valaki a szívére vegye a dolgot, holott vehetné egészen nyugodtan). Kissé elveszetten kóvályogtam a polcsorok között, amikor egy nem tervezett balkanyar után abban a szegmensben találtam magam, ahol minden (MINDEN) akciós. Mivel az óccsóság ténye a világon mindenhol agresszív színkombinációkkal párosul, melyektől nekem rövid úton migrénem és hányhatnékom támad, relatíve sebesen igyekeztem a kissé pasztellebb árnyalatok irányába. Ám hirtelen megtorpantam. Az egyik polc sarkában egy kopott, tépett szélű, valaha szebb napokat látott kartondoboz hevert, benne mindenféle alakú és formájú száraztészták kaotikus egyvelege. A kupac alól reményvesztetten pislogott kifelé három doboz sör, melyek nevével most rébuszolunk egyet: szerepel benne az „őrült” és a „tudós” kifejezés, valamint egy harmadik, ami sokféleképpen fordítható, legyen mondjuk lekvár. A mögötte álló számról már végképp hallgatunk. Mindegyik dobozon ott virított a nyomorult narancssárga matrica, a rajta rögzített információk alapján a termék 799 HUF-ról négyszázra van degradálva. Ez ugyebár apró kerekítés után 50% mínusz, a hülyének is megéri. Néha saját magunk számára is gyomorforgatóan filantrópok lévén a háromból csak kettőt ugrasztottunk a kosárba, legyen jó napja másnak is. A vásárlást befejezvén fizettünk és távoztunk. Otthon pakolászás közben merő véletlenségből rápislantottam a nyugtára, s a létező világok legjobbikába vetett hitem újabb megrendülésével konstatáltam, hogy előttem ismeretlen okból 598 HUF-ot sikerült fizetni a sörökért, per darab, ofkórsz. A történet rengeteg tanulsággal szolgálhat, a „ne vinnyogjá’ baz+, még így is olcsóbb vót”-tól kezdve a „f@szé’ nem mentél vissza balhézni”-ig, ám számunkra egyetlen mondat íródott a naplemente vörösével lehunyt szemünk éjfekete kárpitjára: túlságosan laza a morál.
PS.: a szentandrásiak session IPA-ja tökéletesen orvosolta búbánatunkat, s eme szánalmas világba vetett hitünket is újra feltámasztotta. Ezt a trükköt a főzde általunk ezidáig kóstolt összes söre tudja, miért is örökké hálásak leszünk nekik. Namaste.
A jó öreg Elvis bátyó munkásságának oroszlánrésze nagyjából-egészéből teljesen elkerült bennünket ezidáig, habár a populáris kultúra egyik alapköveként a mi rogyadozó pszichénkbe is bebetonozódott néhány nótája, vagy azoknak végtelenül ismétlődő töredékei. Számunkra leginkább értékelhető felvétele (édesapával kapcsolatos érzelmi okokból kifolyólag) a The Yellow Rose of Texas, a.k.a. The Eyes of Texas című dal, mely a Király 1964-es, sokak szerint legjobb filmjében, a Viva Las Vegas-ban hallható valahol nagyon a háttérben. 69’-ben ezért ismét kiadták az Elvis Sings Flaming Star albumon, ezen változatát, mint személyes kedvencünket (nem utolsósorban kultúrtörténeti háttere miatt. A dalt valamikor az 1850-es években szerezték [egy 1853-ban Philadelphiában kiadott énekeskönyvben már szerepel], ekkori szövege még egy afro-amerikai nyelvjárásban íródott. Ebben a főhős „darkey”-nek szólítja magát, melynek akkortájt még semmiféle provokatív jelentése sem volt, és vadul vágyakozik vissza az ő yellow girl-jéhez, aki ez esetben egy világosabb bőrszínnel bíró hölgyet jelent. Később a szöveget számtalanszor átírták és megváltoztatták. A polgárháború ideje alatt konföderációs indulóvá nőtte ki magát) itt hallgathatjátok meg:
A BrewDog sörének elnevezése körül is elég puskaporos volt a hangulat jó darabig, ugyanis 2016-ban az Elvis Presley Enterprises beperelte a főzdét. Nem tetszett nekik az Elvis Juice, sőt, a BrewDog Elvis Juice sem. Válaszlépésként a főzde próbát tett a sima Elvis-szel, de az sem jelentett jó pontot. A jogi csiki-csuki elvileg még tart, de tavaly szeptember óta a BrewDog áll benne bukóra, úgy tűnik, muszáj lesz nevet változtatniuk, ha továbbra is forgalmazni akarják ezt a sört.
Szemet nyugtató, mély borostyánsárga szín, vékony és nem túl tartós hab. Illata nagyon kellemesen és intenzíven gyümölcsös, a keserűnarancs és a grapefruit parádés bevonulót tartanak, melyhez a komlók adják a virágos, földes, gyantás kíséretet. Ízben az enyhén karamelles maláták adják a bázist, a citrusfélék fanyarsága ezt ellenpontozva fonódik össze a nem túl harsány, de masszív keserűkkel. A vége ismét a gyümölcsöké, az utóíz enyhén édeskés. Nem rossz ez, nem rossz, ’stenőrizz, hogy ilyet mondjak, biztosan velünk van a baj, mivelhogy nem minden napra kerül BrewDog az asztalra, ezért várjuk a nagy pukkanást, ami – akárcsak a Punk IPA esetében – valahogy most is elmaradt. Kövezzetek meg nyugodtan, de kissé fáradtkásnak érezzük ezt a dolgot. Olyan, mint Elvis hatszázharminckettedik teltházas koncertje a vegasi Internationalban.
Kényelmes és feszültségmentes poroszkálás után érkezünk meg második állomásunkhoz, ahol is régi kedves ismerősünk vár bennünket. A zalaegerszegi illetőségű Elf söreivel blogunk 2018 novemberében és decemberében foglalkozott, öt főzetet (Apafej, Hangadó, Huncutka, Táltos és Zegi) téve górcső alá. Melléjük sorakozik most fel a Kalandor, mely típusát tekintve egy újvilági komlókkal megkeresztelt IPA. Így tehát poroszkálásból egyből lépésbe váltunk, kihagyva a kettő között elhelyezkedő ügetést, mert ez olyan, mint az autóvezetés, csak felfelé váltáskor érdemes tartani a sebességfokozatok sorrendiségét, lefelé nem muszáj. S mivel éppen megállni készülődünk, elmarad a vágta, a kenter (ez a kímélő vágta, s ebből adódóan a “kenterben veri” kifejezés a helyes, nem pediglen az n nélküli variáció), és a galopp (ez pedig a kicsit sem kímélő vágta). De ha már Kalandor, ugorjunk át Izlandra két és fél perc erejéig, ugyanis az ottani lovaknak van két nagyon speciális jármódja (állítólag ez a vikingek által a szigetre hozott pónik természetes mozgása. Az izlandiak igen kedvelik ezeket a jószágokat, vigyáznak is rájuk nagyon, már csak azért is, mert nem immunisak a kontinensen előforduló betegségekre). Az egyik a flying pace, ami nagyon hasonlít a poroszkáláshoz, a másik neve pedig tölt. Ez utóbbit tesszük mi is sörünkkel, amíg ti megnézitek a videót az örök és megbonthatatlan izlandi-magyar barátság jegyében és örömére:
Pohárban hát a Kalandor, máris gyönyörködhetünk markáns beltartalmat sejtető szűretlen, homályos, mélyen narancsos árnyalatában, vékony, hófehér habjában. Illata szépen megszerkesztett, stabil malátás alapokon ül, erre pakolják rá a komlók a stílustól elvárt gyümölcsös jegyeket, esetünkben barackot, szeletnyi ananászt, cseppnyi citrusfélét. Ízvilága is inkább a gyümölcsök, mintsem a keserűk felé hajlik, ennek ellenére az ötvenes IBU jóval több, mint jelzésértékű. Az átlagosnál gyengébb szénsav, sima, a 13,8-as Balling miatt a testesség alsó határát súroló korty, gyümölcsösen savanykás utóíz. A 6%-os alkoholtartalom szinte nem is érezhető, de joggal feltételezhetjük, hogy a harmadik palack után már bárki érezne magában annyi erőt és merészséget, hogy megpróbáljon hátrafelé nyilazni egy töltben haladó izlandi póniról.
Lehetne azzal kezdeni, hogy a 69 egy páratlan és összetett szám, ráadásul diszkrét félprím (mert a 3 és a 23 szorzata). Hiányos szám is, mert az osztóösszeg-függvénye σ(n)<2n, de minden ivarérett olvasónk tisztában van azzal, hogy abban a szituációban, melyet ez a szám a tömegkultúra elmúlt cca. százhúsz esztendejében jelent és jelöl, semmiféle páratlanságról és hiányosságról szó sem lehet (illetve mégiscsak: pár hete volt téma, hogy az iPhone időjárásappja nem jeleníti meg ezt az értéket Fahrenheit-fok esetében. Hogy ez mezei programozási hiba-e, vagy übernyomorult szemforgatás, mindenki döntse el maga).
Természetesen a zip’s brewhouse SéfSör elnevezésű gasztrosör-sorozatának negyedik tagja nem egy ilyen „nudge nudge and wink wink” jellegű dolog, komoly szakmai tudás és felkészültség lapul ennek a Milkshake IPA-nak a hátterében. A sör szellemi atyja Pesti István volt, kinek neve mellett teljes joggal díszeleg a Michelin-csillag, s ez bizony a világ eme tájékán meglehetősen fehérhollós dolog. A kiindulási alapot a főzde Jameson-hordóban érlelt Angel’s Sere jelentette, hozzá hasonlóan a 69 is kapott egy szép adagot a Mádról származó furmintmustból. Emez összetevő segítségével lett biztosítva a sörtípus – ha nem is általánosan jelentkező, de manapság egyre inkább elvárt – gyümölcsössége. A búzamaláta és a zabpehely élvezetesen krémessé és lággyá teszik a kortyot, a laktóz pedig simulékonnyá, kerekdeddé varázsolja. Nem csoda hát, hogy a 6%-os alkoholtartalom rendkívül elegánsan lett becsomagolva, s ez a jelző komprehenzív módon használható a sör egészére nézve, mert fogyasztása olyan élményt nyújt, hogy ez miatt csak úgy dől belőlünk a latinos műveltség.
A hatvankilenc (érdekes, így betűkkel leírva nem is olyan naughty) egyébiránt a séf születési évszámát jelöli, címkén való megjelenésében pedig az általa igen kedvelt amerikai foci előtt tiszteleg.
Javasoljuk tehát, hogy a jövőben június kilencedike piros betűs nappá avanzsáljon a naptárban, hiszen az ünnepléshez tökéletesen megfelelő sört már megtaláltuk, s egyébként is milyen felháborító tény az, hogy minden elképzelhető dolognak van már világnapja, a nyelésnek és a nyalásnak meg még nincs???
Megint egy olyan sört dobott a gép, melynek háttere és története jóval csámcsogósabb és kifinomultabb, mint maga a termék, de sebaj, ennek mi örülünk, mert ismét sokat pofázhatunk első ránézésre egyáltalán nem ide illő dolgokról. Suffolk megyére vetjük vigyázó szemünket Anglia keleti csücskében, itt található ugyanis Bury St. Edmunds, ahol főzdénk tanyázik. A várost a régi szép időkben Beodericsworth-ként emlegették, de aztán jöttek a vikingek, akik szőrösek voltak, ordibáltak és mindenkit megöltek. Így járt 869 novemberében Kelet-Angliai Szent Edmund is, akit – miután többszöri, és egyre hangsúlyosabb kérésre sem volt hajlandó megválni keresztény hitétől – Ívarr hinn Beinlausi (aka.: Ivar Ragnarsson) parancsára egy fához kötöztek, majd a viking sereg kevésbé tehetséges íjászai próbálták tökéletesebbre csiszolni tudásukat a szent önzetlen segítségével.
Szent Edmund vértanúsága Niccolo Circignani festménye alapján. Ecclesiae Anglicanae Trophaea, 1584
Az egyre inkább egy szomorú sündisznóra hajazó uralkodó ezt még valahogy túlélte, de aztán egy lendületes mozdulattal elválasztották fejét a testétől. Krisztus urunk nevével ajakán halt vértanúhalált, már ha hihetünk Abbo of Fleury-nek, aki szűk száz esztendő múlva vetette pergamenre a történetet (zárójelben jegyezzük meg, hogy az angliai turné a vikingeknek sem tartott túl hosszú ideig, 878-ban összefutottak Nagy Alfréddal, aki az edingtoni csatában csúnyán elp*csázta őket). Az egyház viszont azonnal lecsapott a lehetőségre, a városból zarándokhelyet csinált és átkeresztelte ma is használatos nevére. Most viszont szökkenjünk előre cca. egy évezrednyit, mert kezd kiszáradni a szám, oszt’ a sör még sehol. Az ősfőzdét 1799-ben (más források szerint 1801-ben) alapította az akkor 19 esztendős Benjamin Greene, ám a Greene King nevet fia, Edward kezdte el igazán felfuttatni már apja halála után (ami miatt annyira tán nem is bánkódott senki, mert az öreg szerzett magának néhány nyugat-indiai birtokot, ahol rabszolgák dolgoztak, s annyira hangosan utálta az abolicionistákat, hogy az már akkortájt is kínosnak számított. 2020-ban a főzde ez miatt kerekded összeget tolt oda egy jótékonysági BAME [Black, Asian and Minority Ethnic] szervezetnek). A főzde rendkívül ügyesen olvadt össze más cégekkel, illetve vásárolta fel őket. 2015-ig tucatnál is több vállalkozást nyelt be, míg aztán tavalyelőtt ő maga is a hongkongi illetőségű CK Asset Holdings részévé vált. A terjeszkedésnek köszönhetően kicsivel kettőszáz felett van az általuk készített és forgalmazott sörök száma, nekünk ez alkalommal a Greene King IPA-t sikerült felmarkolni a polcról, de nem adjuk fel a reményt, tán jut még majd jobb is.
Külcsínyileg igen tisztességes kört fut, ebbe a selymesen vöröses mahagóni árnyalatba könnyen bele lehet feledkezni, a hófehér hab is pont olyan vastagságban és ideig üldögél a tetején, hogy a kontraszt rátehessen még egy lapáttal a vizuális élményre. Az illat már jóval bátortalanabb, pedig elvileg három echte ánglius komló (Challenger, First Gold, Pilgrim) is belekerült, de csak némi citrusfélét és egy kis zöld teát tudnak felsorakoztatni. A korty textúrája is elég laza, rosszindulatú népek kifejezetten vizesnek titulálnák. A maláták adnak egy kis édeskés, kekszes alapot, középtájt és a végén felvillan egy almás-bogyós szál, ami nem is lenne rossz, de olyan hamar eltűnik, hogy az embert kétségek kezdik el gyötörni az idegrendszer helyes, sőt, általános értelemben vett működésének témakörében. Hogy ez mitől IPA, arra nem bírtam rájönni. Ha elfogadjuk a típus létrejöttének egyik lehetséges variációját – miszerint a hosszú tengeri utazás miatt kellett az extra komlóadag a sörbe, hogy az meg ne romoljon -, akkor fogjuk fel ezt egy modern IPA-nak, amit már repülővel szállítanak jóval rövidebb idő alatt akárhová. De a legjobban tán akkor járunk, ha egyszerű bitternek könyveljük el. Annak egész iható. Mindezek után töretlen hittel és bizalommal tekintünk a főzde egyéb termékeivel való esetleges találkozási pontokra, hiszen egy ilyen jónevű família egészen biztosan tud kreálni emlékezetesebb söröket is. A vén rabszolgahajcsárnak volt ugyanis három olyan unokája, akiket így zárásként érdemes megemlítenünk. Az egyik Sir Hugh Carleton Greene, a BBC főigazgatója a hatvanas években, a másik Charles Raymond Greene főorvos, aki tagja volt az 1933-as brit Everest-expedíciónak, a harmadik meg valami Graham nevű faszi. Ő azonkívül, hogy bipoláris zavarokkal küzdött, írt néhány könyvet is.
A Greene család: (balról) Graham, Raymond, Herbert, Hugh, Molly és Elizabeth
Burns skót, mit skót, A Skót (ez kicsit olyan lett, mint a mitsütszkisszűcs, talán itt lenne az ideje behatolni a nemzetközi nyelvtörőpiacra is), megviselt porhüvelyünk viszont most ír sör után áhítozik. Szerencsére Salinger anyukája hithű ír katolikus volt egészen szerelembe esésének és házasságának pillanatáig, amikor is apuka és a judaizmus ölelő karjaiba vetette magát. Hogy ez jelentett-e valamiféle gondot az író számára (aki egyébként csak tizenévesen szerzett tudomást a dologról), nem tudjuk. Úgy gondolom, a normandiai partraszállás, és néhány koncentrációs tábor felszabadításának élményanyaga mögött az efféle problémák egészen könnyedén össze tudnak zsugorodni. Összekötő elemnek legyen elég ennyi, a hőmérséklet értékeinek hétvégére ígért drasztikus zuhanásával kapcsolatban meglehetősen szkeptikus vagyok, magyarul meleg van megint, mint egy tehénben, elő a sörrel. A The Crafty Brewing Company termékei közül ezidáig hármat kóstoltunk (lager, red ale, stout), különösebb bajunk nem volt egyikkel sem. A bajszos palackok megbízható rendszerességgel tűnnek fel a Lidl polcain, a közelmúlt egyik élelmiszer-beszerző körútján két újabb variáció került a kosárba, elsőként az IPA-ra vetjük rá magunkat. Mint azt az első három nekifutásnál már konstatáltuk, a The Crafty Brewing Company csak a nevét adja a dologhoz, a söröket a Rye River Brewing Company készíti Kildare megye (Contae Chill Dara) Celbridge (Cill Droichid) nevű városában. A városka sörkészítésileg erősen terhelt és determinált múlttal bír, elég annyit említenünk, hogy a Guinness alapítójának, Arthurnak édesapja itt nyitott főzdét házasságkötése után, illetve Price püspök helyi birtokainak jövedelméből adományozott száz fontot a St. James’s Gate Brewery létrehozását elősegítendő. A Rye River 2013 óta létezik, fő profiljukat a kereskedelmi hálózatoknak (Lidl, Tesco, Dunnes) készített exkluzív sörök gyártása határozza meg. Nevükkel kapcsolatban nem bírjuk ki, hogy ne pendítsünk meg ismét egy irodalmi szálat. Celbridge folyója ugyanis az a Liffey, amit/akit a zseniálisan zavaros James Augustine Aloysius Joyce (tessék, jöjjön hát a kedvetekért még egy ír) Finnegan ébredése című, visszafogottan fogalmazva is elképesztő művében Anna Livia Plurabelle-ként emleget. Mivel az írás hivatalos nyelve az idiosyncratic, a folyóba oltott nőiség metafizikai kivonatával Annushka Lutetiavitch Pufflovah néven is találkozhatunk. Az örök nőnek szobra is van Dublinban, amit a helyiek „Floozy in the Jacuzzi”-ként emlegettek, mert egy olyan szökőkútban lett elhelyezve, melynek medencéjébe a hazafelé tántorgó ittas állampolgárok (igen, Dublinban akadnak ilyenek is) rendszeresen belepesáltak, s az ettől habzó víz könnyed asszociációkat sugallt. A szobrot azóta nyugalmasabb környékre helyezték át, ALP (HCE [Humphrey Chimpden Earwicker, Here Comes Everybody, Howth Castle and Environs, etc.]felesége) jól érzi magát golden shower nélkül is.
Amennyiben viszont az urolagnia valamelyik változatát szeretnénk beépíteni az est hátralévő részébe, szükségünk lesz némi folyadékra, ezért azt javaslom, bontsuk ki a bajszos IPA-t. Kissé ködös, borostyánsárga sör, tetején közepes, tapadós, meglepően tartós habbal. Illata a típustól joggal elvárt citrusos-déligyümölcsös-gyantás vonalat hozza, bár nem túl kitartóan. Cserébe ízében az említetteken kívül megvillan egy kis barack, cseppnyi ananásszal, amit nem vártunk, de jól esett, ráadásul a Vic Secrettel kapcsolatos állandósult képzettársításunk most is megajándékozott bennünket néhány érdekes szellemképpel. Minden szempontból (testesség, szénsav, maláták, komlózás, keserűk) egy jó értelemben vett átlagos, közepes IPA jutott erre az estére, amit mi egyáltalán nem bánunk, már csak a bajusz miatt sem. Zárásképpen pedig integetünk egyet a júniusnak egy Joyce-idézettel, amit Bíró Endre fordított áldozatos és idegölő munkával magyarra: „A júniusi hó sűrű pelyhekben özönlött, milliószám, de milliók ám, és egy vontatottan süvöltő turnedó a Borauborauvauvau bombarambolta a szöcskekuckókat és lesöpörte a cserepeket a kópéházakról és csavaroncs csuparongyot muzsikált, gyötrő, átható, szifonofikus füttyentéssel Grausssz! Oppr! Grauszsz Opr!” (Finnegan ébredése)
Ha az ember hosszú éveken keresztül követ és olvasgat, pláne ír egy blogot, óhatatlanul belefut arcával előre a vótmá’ fílingbe. Olvasóként esetleg morog egy kicsit és átugorja, íróként meg úgy csinál, mintha nem vette volna észre, illetve a lehetőségeket és kvalitásokat mérlegre téve szándékai szerint a lehető legkevésbé kínos magyarázkodásba kezd. Visszafogottan modoros grafománként az utóbbit választjuk, amikor mai sörünk apropójából ismét a köztünk és a reggae zenei kultúra között feszülő ambivalens viszonyról leszünk kénytelenek –immáron sokadjára- beszélni. A Kočovný Kozi elköszönő söre ugyanis egy olyan pazar komlózású, vérbő IPA, amelyet egy reggae-dub formáció, a Zion Train megalakulásának harmincadik évfordulójára készítettek még 2018-ban. A nagy sikerre való tekintettel újrafőzték, s most a Limitovaná Edice címkével ellátva újra kapható. Az együttes Oxfordban verődött össze (szövegértési és/vagy diszkalkuliás problémákkal küzdő olvasóink kedvéért feltüntetjük a helyes megfejtést: 1988-ban), s akkortájt mi magunk bősz tizenévesként megvadult gondolatokkal és bugyborékolva rotyogó hormonháztartással róttuk köreinket az éjszakában, már akkor is vékonyfosással körített, csillapíthatatlan hányingerrel birkózva bármelyik ilyen típusú együttes első három taktusát meghallván. Több évtizeden át húzódó, mereven elutasító és lekicsinylő magatartásunk karmikus ellencsapásaként életünk szeretett párja elkötelezett híve ennek a kérdőjeles szubkultúrának, s a békés együttélés miatt mi magunk is megtanultuk értékelni ezt a dolgot, ha megszeretni nem is fogjuk a büdös életbe’ se. Kinek a pap, kinek a papné (nekünk speciel a Schultz Gizi) alapon tessék, itt egy link, hallgassátok:
A társaság neve egyébiránt tisztelgés a műfaj legendás képviselője, Bob Marley előtt, akinek hasonló című dalát itt találjátok, majd meséljetek róla, én most nem érzem magamban az erőt:
Tegyük fel, hogy a vonatot értjük, no de miért Zion? Jeruzsálem legmagasabb dombja (ציון) az elmúlt évezredekben igen szép köröket futott, hiszen egyszerű földrajzi pontból igencsak szimbolikus és igencsak szent valamivé avanzsált. Manapság már egész Izraelt, a zsidó népet, illetve a hívők közösségét is jelenti. Ezt többek között Dávid királynak köszönheti, aki Hebron után Jeruzsálemet tette meg fővárosnak, s rögvest Sion hegyére vitette a frigyládát a szent sátorral együtt. A Sion-fogalomkör már ekkor nekilátott a tágulásnak, hiszen amikor Salamon i.e. 955 környékén felépíttette a Templom első variációját (a másodikat Zorobábel i.e. 535-ben, a harmadikat Nagy Heródes Kr.e. 19-ben készítteti el) már az egész környéket így hívták. A Sion tetején ma is áll egy templom, a Hagia Maria Sion Abbey bencés apátság az örmény negyedben.
Zion halmaza az 1930-as években is jócskán meghízott, hiszen Jamaikában ekkor kezdtek el mozgolódni a raszták, kiknek ideológiai és vallási elemzését most kihagynánk, s zenéjükből is bőven elég volt mára. Legyen elég annyi, hogy náluk Zion afféle utópisztikus hellyé nemesült, ahol minden szép és jó, béke van és nyugalom, s nem utolsósorban tonnaszám hever mindenfelé a ganja. Aki viszont elszúrja a dolgokat, az Ígéret Földje helyett Babylonba lesz kénytelen migrálni.
Most, hogy a vonat után már Ziont is érteni véljük, lássuk a sört. A címke jobb felső sarkában egy igen furcsa, ám mindenképpen impozáns betűszó nyújtózkodik: ACWCNMDRRWIPA. Fogalmazzunk úgy, hogy a kódot részben sikerült megfejtenünk, a betűk egy része az első kiadás készítésekor használt komlóféléket jelenti. Tehát:Agnus, Colombus, Waka(eznemtommi), CentiNOOK(a Centennial és a Chinook összegyúrva, első olvasatra indokolatlannak tűnő nagybetűhasználattal), Mosaic, Dr.Rudi, Waizen(ezt sem értjük olyan nagyon, bár akad benne egy kis búza) IPA. Namármost, vérszemet kapva a dolgon gyorsan elkészítettük az aktuális főzet betűkígyóját is, tessék: ŽPČHMCCCSRWAIPA. Ugye szép? Itt a megfejtés is rögtön: Žatecký Poloraný Červeňák, Hallertau Mittelfrüh, Centennial, Cascade, Citra, Summit, Rakau, Wai-iti, Azacca. Illusztris társaság, békésen megfér egymás mellett a cseh, a német, az amerikai és az új-zélandi komló. Ennek megfelelően a Zion Train alaposan elkényezteti szaglóhámunkat és ízlelőbimbóinkat. Illata dús, már-már töményen gyümölcsös: citrusfélék, mangó, barack, finoman fűszeres virágok és egy kis gyanta. A sör szűretlen, opálos, naracssárga, habja törtfehér, közepes, gyorsan apadó. A 18 °B testessé és haraphatóvá, a benne lévő búzamaláta picit selymessé teszi a kortyot, mely megfelelő mértékben (IBU 38,5) és jó ütemben hozza a keserűket, ám erre a sörre a gátlástalanul tobzódó déligyümölcs-áradat miatt fogunk sokáig emlékezni. Már fogalmazzuk is a következő megvalósítandó tervet a hátralévőkre: Jamaikába utazni, betépni, a piacon mindenkinek az arcába vigyorogni, s belezabálni az összes gyümölcsfélébe, amit elénk raknak. Meglehet, ennek az ötletnek vaskos táptalajt ad a 7,8-as alkoholtartalom, ám ettől eltekintve ezzel a szép képpel búcsúzunk a Kočovný Kozi főzdétől, további sikereket kívánva nekik. Végezetül pedig ismét köszönetet mondunk Richi PD-nek és gusztustalanul önző módon reménykedünk a további sikeres kooperációk lehetőségében.
