1012. Krois x One Eleven Green Coffee Lager

Hát elkezdődik – mormogja maga elé Théoden, Thengel fia a Helm-szurdoknál vívott csata kezdetekor. Mormoghatnánk mi is ugyanezt az új tanévre gondolva, de inkább másra koncentrálunk, nem akarjuk kínozni magunkat.

Ha viszont kellemes dolgokra akarunk koncentrálni, a reggeleink jutnak eszünkbe. Korán kelünk, fél öt táján már a konyhában sündörgünk a kávéfőző környékén, utána visszakúszunk a takaró alá a csészével, átfutjuk a híreket, olvasgatunk, bámuljuk a napfelkeltét. Ha ez a rítus valami oknál fogva elmarad, részünkről az egész napot le lehet húzni a retyón.

Kávéügyben továbbra sem vagyunk túl igényesek, de ha sörökbe kerülő kávéról van szó, az egészen más. Kóstoltunk már jónéhány ilyen főzetet, olyat viszont, ami nem az ilyenkor megszokottnak számító porterrel vagy stouttal operál, még nem. Ráadásul a kávé is zöld. Hogy ez miért jó? Állítólag azért, mert a zöld, pörköletlen kávészem nagy mennyiségben tartalmaz klorogénsavat, ami nem egy konkrét anyag, hanem egy, a polifenolok közé tartozó molekulacsoport. Egyéb növényekben és termésekben is megtalálható (alma, sárgarépa, őszibarack, édesburgonya, meggy, áfonya), az újbor is tartalmaz ilyet, de a legnagyobb dózist rendszeres kávéfogyasztással lehet bevinni a szervezetbe. Pörköléskor a kávébabban kínasavvá [(1S,3R,4S,5R)-1,3,4,5-tetrahidroxi-1-ciklohexánkarbonsav] és difenolokká bomlik, fontos szerepet tölt be a kávé aromájának kialakításában. Ha zöld kávét fogyasztunk, az egyben maradó klorogénsavat jó étvággyal felzabálják a vastagbélben lakó baktériumok, mi pedig egészségesebb keringési rendszer boldog tulajdonosai lehetünk, valamint karcsúbbak is. Elvileg. Gyakorlatilag a klorogénsavak élettani hatásait sokan vizsgálgatják, az étrendkiegészítőket forgalmazó boltok szépen kaszálnak vele, de a csomagoláson még nem szabad konkrét tényként állítani be a lehetséges jótékony hatásokat.

Klorogénsav. Szép, ugye?

Mi nyugodtak vagyunk, a Krois Brewery Green Coffee Lager nevű sörében előforduló klorogénsav nem oszt, nem szoroz, ettől persze még érezhetjük jól magunkat.

A sör elkészítéséhez a soproni One Eleven speciality kávépörkölő vállalkozás nyújtott segédkezet. A cég nevének magyarázatához őket idézzük: „ A single origin kávéinkon túl 111 koncepció megalkotására, vagyis 111 olyan specialty kávé pörkölésére vagyunk hivatottak, 111 személy vagy »gasztro« partner részére, akinek a munkássága és eredményei előtt tisztelgünk.”

A sörben Etiópiából érkezett kávé lapul. Hogy pontosan milyen, azt a főzde nem közli, de a One Eleven kínálatában pillanatnyilag egyféle etióp kávé szerepel Mundayo néven, ezért mi rámondjuk az áment, ez lesz az. Oromiát említjük még meg, Etiópia legnagyobb szövetségi tartományát, a kávé szűkebb hazáját. Itt laknak az oromók, akiket régebben galláknak neveztek, de ez manapság már nem illendő. Az afroázsiai nyelvcsalád kusita ágába tartozó nyelvet beszélik, békés pásztorkodással töltötték az elmúlt 6900 évet, csak az elmúlt másfélszáz esztendőben bolondultak meg egy kicsit (no de ki nem?), elég egyik jeles képviselőjükre, Hailé Szelassziére (vagy -ra?) gondolnunk, bár ő csak félvérű oromó, a másik fele amhara.

Az ifjú Ras Tafari Makonnen, a későbbi négus

Közben töltünk és érdeklődve figyeljük a szép aranysárga lágert, mert ahogy azt már említettük, a kávéfélékkel megbolondított sörök általában jóval sötétebb színtartományban tartózkodnak. A hab átlagos, gyorsan apadó, alóla az első tizedmásodpercekben édeskés malátaillat érkezik, majd a zöld kávé jellegzetes, ténylegesen „zöld” illata uralja el a terepet.

A korty élénken szénsavas, ízvilágát egyértelműen és kifejezetten izgalmas módon a zöld kávé határozza meg. Édeskés, nyers, simulékony a dolog, mintha a cserjéről frissiben szedett kávébabot csócsálná az ember. A következő szakaszban érkeznek a keserűk, melyeknek 65-ös IBU-értékét ez alkalommal komlók nélkül sikerült elérni. A végén kapunk egy kis hagyományosnak számító pörkölt kávés vonalat is, ami egyébiránt némi melegedés után az illatban is előjön.

Ugyan a zöld kávéban kevesebb a koffein, ám mi a mai napra befejezzük a serkentőszerek fogyasztását. Csendesen üldögélünk a fűzfa alatt, élvezzük a természet nyár végi nyüzsgését és a kellemesen lágy, kávés utóízeket, közben pedig arra gondolunk, mennyivel jobb lenne pásztorkodni Északkelet-Afrikában, mintsem nekiugrani ennek az évről évre nyomorultabb és kaotikusabb valaminek, amit minden meggyőződés nélkül tanévnek nevezünk.

1011. Krois Aviso

Hátborzongató tempóval közeledik a tanévnyitó, a könyörtelen valóság elől ismét a múltba menekülünk a Krois Brewery újabb sörének segítségével.

A rómaiaknál hagytuk abba a múltkor, őket a vidéken a frankok követték, majd valamikor a 900-as évek első két dekádjában megérkeztek honfoglaló eleink is a vidékre. A település 1002 után lett a győri püspökségé, nevét írásban először 1199-ben említik villa Racusként. A címerben is ez a kedves jószág látható (valószínűleg a folyami rák [Astacus astacus], mert a nem két másik faja közül a kövi rák [Astacus torrentium] hegyi patakokban honos, a kecskerák [Astacus leptodactylus] pedig csak valamikor a XIX-XX. század fordulóján jelent meg hazánkban a Balatonban, illetve a környékbeli lassú folyású vizekben) valamelyik püspökkel együtt. A püspökség első vezetője egy Radla néven futó cseh főpap volt, de róla igen keveset tudunk, ráadásul ez a minimális információ is jócskán összekeveredett más püspökök életútjával, ezért mi teljesen önkényesen úgy döntöttünk, hogy a címeren Csák Ugrin látható, aki az első írásos említés kiadásakor volt püspök arrafelé. Ha valaki másképp gondolja, egy-két (esetleg nyolc) sör mellett nyugodtan megbeszélheti velünk a dolgot.

Ahogy múlt az idő, úgy fejlődött és szépült a település. Épült itt templom és püspöki palota is, bár az utóbbit a hisztis soproniak 1311-ben lerombolták, mert nem tudtak megegyezni a csuhásokkal, ki szedjen vámot a vidéken. Később elnyerték a mezővárosi rangot is, csinos falat építettek maguk köré. A lelkes prosperálásnak a törökök vetettek véget 1683. július 26-án, amikor egy Bécs felé tartó csapatuk lerombolta a várost, és az akkor még zömében magyar lakosság egy részét felkoncolta, a maradékot pedig eladta rabszolgának. Az árván maradt területre német ajkúak érkeztek, ekkor nyerte el teljes létjogosultságát a Krewspach/Kroisbach elnevezés.

A főzde szerint az „Aviso a zenében azt jelenti: Kezdd el!”, ezt mi készséggel elhisszük, persze azért találtunk egy ennél jóval komplikáltabb és kevés embert érdeklő meghatározást is, naná, hogy idetesszük: „A felütés, upbeat, aviso, Auftakt, levare olyan szavak, amelyeket a karmester olyan típusú mozdulatára használják, amely az összes zenei és zenén kívüli információt előlegezi és közvetíti, amely az előadás során egy zenemű vagy egy zenei rész indításhoz szükséges.” Ez utóbbit A zene metafizikája – Az elmefilozófia alternatív megközelítése a zene új felfogásán keresztül című munkából szereztük (Alpaslan Ertüngealp, Őrbottyán, 2021), de itt inkább abbahagynánk, mintsem elkezdenénk a dolgot.

Sörünk ez alkalommal egy APA, mely a nyitást követően lelkesen kezdi el szállítani a típusra jellemző déligyümölcsös, citrusos, virágos, enyhén gyantás jegyeket az orrunk irányába. Enyhén felhős középarany szín, vaskos, puha, kitartó hab. Ízvilága könnyedén gyümölcsös, fűszeres, a grapefruit szépen domborít, az Amarillo-Simcoe-Citra-trió jelenlétének köszönhetően. A korty közepes (12 B°), meglepően selymes és simulékony, a szénsavak takarékra tették magukat. A 20-as IBU nem tűnik soknak, a keserűk mégis elegáns határozottsággal vonulnak az átlagosnak mondható lecsengésig, egy részük az utóízben keveredik némi malátás édességgel.

Kifejezetten korrekt darab, jóleső nyárvégi sör, esdeklő tekintetünket a karmesterre függesztjük, ugyan intene már avisot, hogy nekiláthassunk a következő palacknak.

1010. Krois Klassik

Nem, nem feledkeztünk meg a fertőrákosi sörökről, sőt, kifejezetten nagy odafigyeléssel gondozzuk őket. Az történt ugyanis, hogy a rekkenő hőségnek köszönhetően szegény palackjainkat kitelepítették a hűtőszekrényből (akárcsak a fertőrákosi németeket 1946-ban, de ne szaladjunk ennyire előre). Mindenféle butaság pakolódott a helyükre – élelmiszerfélék, mentes tej a gyereknek, ilyesmi -, ezért az értékes nedűket egy hűtőtáskában próbáljuk megvédeni a minőségromlástól. A jégakkukat percre pontosan huszonnégy óránként cseréljük, a külső és belső hőmérsékleti értékeket mérjük, az eredményeket naplózzuk, mentjük, grafikonokon ábrázoljuk. Ezen tevékenységeinkből adódóan viszonylag kevés álmatlan éjszakánk volt a nyáron, az asszony szerint csak egyszer sírtunk fel, de elmagyaráztuk neki, hogy az nem ebből az okból történt.

A rend a lelke mindennek-elv nagyjából közepes hatótávolságban (1000-3500 km) helyezkedik el tőlünk, ám az alaposságot tudjuk értékelni. Ezért elégedetten bólintottunk, amikor megpillantottuk Fertőrákos weboldalának a település történetéről szóló szekciójában talált kronológia első mondatát, amit ide is illesztünk, tessék: „Kr. e. 12 millió évvel: a rákosi kőfejtő lajtamészkövének kialakulása – miocén”. Ez igen, ezt így kellene csinálnia mindenkinek. A lajtamészkő egyébként a Lajta folyó környékét borítja átlagosan 150 méter vastagságban, de ez a fedőkőzete a Soproni-hegységnek is. Biogén cucc, kagylóhéjból és mészalgából áll. Tessék, ma sem fekszünk le hülyébben, mint tegnap.

Lajtamészkő. Kettő is

Azért nem kell megijedni, a település és a főzde körbejárásakor nagyobb léptekkel fogunk haladni. A rómaiak valamikor az i. e. első század környékén jelentek meg itt, de a vidék már előttük is lakott volt. Építettek is egy csinos Mithraeumot, egy Mithrász-szentélyt, ami elég ritka a világnak ezen a tájékán. Mithrász egy proto-indoiráni istenség volt, kultusza a rómaiaknál is igen nagy népszerűségnek örvendett egy időben. A beavatásra várók egy ráccsal fedett gödörben üldögélve várták, hogy a papok egy bikát vezessenek a fejük fölé, majd leszúrják, hogy a rájuk ömlő vér megtisztítsa őket. Újabb kutatások szerint a bikát időnként emberekkel helyettesítették, a leírások harapásokat és heréléseket is említenek, nagyon érdekes. A kereszténység egyébiránt ebből a kultuszból elég sok mindent átvett (pl. utolsó vacsora, szentelt víz, tizenkét tanítvány), aztán a mithraizmus lassan elsorvadt, bár Európában itt-ott suttyomban még Nagy Konstantin ideje alatt is végeztek szertartásokat.

Az Égi Bikát nem lehetett csak úgy lebökni. Szabványszerű halálához kellett a Kutya harapása, a Kígyó mérge és a Skorpió kasztrációs tevékenysége

Ennek tiszteletére most mi is rendkívül szertartásosan bontjuk ki első sörünket a főzdétől, a Klassik elnevezésű szűretlen német pilzenit.

Szép mély sárga szín, mint az öregedő napraforgószirom, habja hófehér, tömött, tartós. Malátásan és virágosan édeskés illat, egészen hátul nagyon kevés földdel. A korty az átlagosnál kicsit lustább, a szénsavak kicsit kókadtak, pont, ahogy mi szeretjük. A test közepesnek mondható (12 B°). Elöl maláták vonulnak a karamelláikkal és csipetnyi élesztővel, majd a Tettnanger hozza az illatnál már bejelentkezett virágos ízeket. A keserűk is tisztességesek (35 IBU, Magnum is van benne), a teljes befejező szakaszt uralják, még az utóízbe is átlógnak kicsinyt.

Könnyen iható, kerek, nevét ténylegesen kiérdemlő sör, ugyanakkor talán nem véletlenül jutottak eszünkbe Nádas Péter gondolatai a klasszikáról, amit zárásképp ide is citálunk.

„A világszemléletnek valamiféle nyugalmát, a kényszeresen, de mégis nyugvópontra érkezett életfilozófiát, a kissé merev egyensúlyra találó ellentmondások érzetét, holtpontot, amelyről a szemléletnek nincsen hová elmozdulnia, semmilyen irányba.”

1008-1009. Paderborner Pilsener és Bergkönig Starkbier

Lendületet nem veszítve pókhálózzuk tovább a kamrapolcot, amikor nagy hirtelen elénk ugrik újabb két kérdőjeles termék. Bátran a szemük közé nézünk, a jó öreg Sajó Sándor vezérmotívumába kapaszkodva, miszerint „Ejhaj, igyunk rája!/Úgyis elnyel a sír szája;/Gyáva népnek nincs hazája –”.

Elsőként a Penny raklapos szekciójában hányódó Paderborner Pilsener kerül a kezünk ügyébe, gyorsan meg is látogatjuk szülővárosát. Ehhez Németországba kell mennünk, Észak-Rajna-Vesztfáliába, itt épített ugyanis várat 777-ben Nagy Károly. Paderborn húsz év múlva már püspökség, 836-ban pedig itt helyeznek el Szent Liboriusból néhány darabot, aki azóta is a város védőszentje, rendes évenkénti fesztivállal. A szenthez kólika, láz, fogkő és epekő meglétének esetében érdemes fohászkodni, de elvileg ő kilincsel a nyugodt halál élményéért is a Feljebbvalónál.

Szent Liborius kapja az áldást az Urológiai Klinika aulájában

Ha pedig már a nyugalmat emlegetjük: itt született (illetve Neuhausban, ami azóta Paderborn része lett) Friedrich Wilhelm Adam Sertürner gyógyszerész, aki elsőként izolált gyógynövényhez köthető hatóanyagot, konkrétan az ópiumból morfiumot. Néhány egér és kutya után saját magán is kipróbálta a cuccot, de a dózissal kissé túllőtt a célon. Az összeesés előtt még sikerült benyelnie néhány deciliter bivalyerős ecetet, amitől sugárban okádva sikeresen megszabadult a hatóanyag java részétől, így túlélvén a kalandot díszdoktor lehetett a jénai egyetemen.

Sertürner és baráti köre az új felfedezésben rejlő lehetőségeket teszteli

A második világháború alatt a szövetséges légierő a város háromnegyedét a talajba döngölte, pedig itt született Karl von Plettenberg, akinek második fia, Kurt von Plettenberg részt vett a Hitler ellen 1944. július 20-án végrehajtott sikertelen merénylet szervezésében. Letartóztatták, és mivel attól félt, hogy a kínzások miatt elárulja bajtársait, kiugrott a Gestapo épületének harmadik emeletéről. A sikertelen merényletről mindig az a kérdés vetődik fel bennünk (zárójelben persze), hogy mi történhetett volna, ha Claus von Stauffenberg ezredesnek, aki a bombát élesítette, meglett volna a bal szeme, a jobb karja és a bal kezén az összes ujja? Ezeket az alkatrészeket ugyanis Tunéziában hagyta egy légitámadást követően. A kérdés költői, természetesen.

Kurt von Plettenberg dekkol a dekkel

A középkorban errefelé szinte mindenki készített sört, XVI. századi feljegyzések szerint Paderborn környékén 400 (!) főzde működött. 1852-re már csak öt maradt, köztük a mi versenyzőnk. A pils és hell típusokon kívül van export és altbier is, illetve Pilger és Liborius márkanévvel is készítenek söröket. A főzdét a Warsteiner vásárolta meg 1990-ben, azóta Paderborner Brauerei Haus Cramer a hivatalos megszólításuk. Van egy saját szélturbinájuk (arra külön büszkék, hogy 12 méterrel magasabb, mint a kölni dóm), amivel az éves villamosenergia-szükségletük 40 %-át fedezik, ráadásul biogázt is használnak. Dicséretes.

A sör maga egy nem túl cizellált pils, ráadásul egyszerűségében sem nemes. Szép nagy, krémes habbal startol, amiből egy perc múlva már csak egy szerény, szakadozott, a pohár falára tapadó karika marad. Illata kenyeresen savanykás, némi melegedés után gyanúsan és egeresen dohos. A korty harsányan szénsavas, ez alaposan megtolja az ízében jelentkező csípős fűszerességet. A maláták másodhegedülnek, a komlók virulensek, a 30-as IBU értéknél többet sejtetnek, ám a keserűségük az általunk kevésbé kedvelt gyógyszeres ligában játszik. A test soványka (11,2 B°), vizes, a vége kurta, az utóíz kesernyés, a nyelv hegyén marad cseppnyi méz. Megittuk, mer’ nagyjából mindent megiszunk, de nem kérünk belőle többet.

A másik doboz miatt közelebb araszolunk, de azért Alsó-Ausztriában megállunk, szeretett hazánk határát elvi síkon, ha nem muszáj, nem lépjük át, elég stresszes a viszonylag állandó fizikai jelenlét is. A tartomány székhelye Sankt Pölten (a rómaiak Aelium Cetium néven építettek ide várost, aztán később Treisma-ra keresztelték. Ma nevét Római Szent Hippolütoszról nyerte [Sankt Hippolyt→ St. Polyt→ St.Pölten], akire a történelem első ellenpápájaként illik emlékezni. Nem értett egyet a megbánt bűnök bocsánatával, és addig civakodott a hivatalos egyházfővel, amíg Caius Iulius Verus Maximinus Augustus császár meg nem unta dolgot. Mindenkit a szardíniai rézbányákba deportáltatott, ahol a biztonságos munkavégzés feltételei csak mértékkel voltak biztosítva, az ellátásról és a szabadidős tevékenységekről nem is beszélve.), melynek egyik kerülete Unterradlberg, itt telepedett meg 1978-ban a Privatbrauerei Fritz Egger, mely cég háta mögött akkor már vagy háromszáz évet átölelő tapasztalati bázis lapult.

Szentekből ez alkalommal jól el vagyunk látva

Erre építve manapság már százegynéhány fajta sört készítenek, a saját márkájukon kívül elég erőteljes multis alsópolcos vonallal. Ezen igények kielégítésére még egy mbh-t is összegründoltak, a Tigast Handelsgesellschaft ügyvezetője pedig véletlenül pont a sörgyár igazgatója lett. Ők forgalmazzák a Bergkönig márkát, ami az Aldiban vadászható le. Több típusa van, feljegyzéseink szerint a Märzennel már találkoztunk, bár nem írtunk róla. Ezt az akkori sokk hatásának tudjuk be. Ez a példány Starkbier névre hallgat, amire a 7,2-es alkoholtartalma jogosítja fel. Nagyjából ennyi az összes pozitívuma is. Az illat itt is kifejezetten savanykás, a többi relatíve olcsó (ezt a jelzős szerkezetet drága hazánk okos gazdaságpolitikájának, illetve tolvaj vezérkarának köszönhetően mostanság igen gyakran kell használnunk), magasabb alkoholtartalmú sörrel ellentétben a szesz nem érződik. Habja gyorsan apadó, vékony, színe átlagos középarany. A korty közepesen szénsavas, az elején fura édes-savanyú ízváltást követően máris bejelentkezik az alkohol. Ki is tart becsülettel a végéig, nem adva esélyt semmi másnak. A komlózás semmitmondó, a savanykásság az utóízt is uralja.

Kevés lelkesedéssel fogyasztanánk belőle ismételten, habár az alkohol teszi a dolgát, s két-három adag után valószínűleg egészen magasröptű polémiába tudnánk bonyolódni Szent Hippolütosszal.

1007. Ruddles Best Country Ale

Egy sör erejéig átruccanunk East Midlandsbe, azon belül Rutlandshire kies vidékére, melynek legnagyobb városa Oakham. Ha kék a véretek és errefelé utazgattok, ne felejtsétek el megajándékozni a kastély mindenkori urát egy patkóval. Több száz éves szokás ez errefelé, a burzsoázia diszkrét bája, you know, de elmulasztása esetén fővesztés tán már nem jár érte. Nekünk a megye azért szimpatikus, mert ez Anglia legutolsó vidéke, ahová a McDonald’s be tudta tolni a potrohát. 2020 novemberében nyithatta meg ez első gyorséttermét, eddig tartott a hősies ellenállás. Kalapunk emelése után állunk is tovább, mert innen nem messze északra fekszik Langham ha lehet, még kiesebb falvacskája, tárgyalt sörünk, a Ruddles Best Country Ale szempontjából pedig ez a település érdekel minket. Az igaz, hogy az eredeti, 1858-ban alapított főzdét már bezárták, ezt a céget is a Greene King vásárolta meg, a gyártást pedig áthelyezte Abingdonba, Oxfordshire-be, aztán onnan meg Bury St Edmunds-ba, tehát ez a Ruddles már nem az a Ruddles (a név is egy vevőé, George Ruddle-é, aki 1912-ben vette meg a főzdét). A híresen egyedi karakter, melyet a langhami víz adott a sörnek, elveszett, úgy fest, végleg, mert a víznyerőhely és a főzde helyére lakópark épült. A 2010-es évek elején voltak ugyan próbálkozások az eredeti receptúra újjáélesztésére egy kisebb oakhami főzde részvételével, de nem jött össze a dolog, a víz ott sem volt az igazi. Tán érdemes volna isteni csodáért fohászkodni, hiszen a falu híres szülötte Simon de Langham, akit 1366-ban canterbury érsekké választottak. Ő talán szólhatna néhány jó szót a víz érdekében.

Rutlandshire címere a patkókkal. A latin jelmondat arra utal, hogy ez a legkisebb megye az országban

A spéci folyadék hiányát a jelenlegi gyártó izgalmasnak vélt komlóparádéval igyekszik pótolni, és ugyan tény, hogy az Admiral, a Pilgrim, a Target és a Goldings mellé még odapasszírozták a Bramling Cross-t is, melynek használata ritkaságszámba megy (a rossz nyelvek szerint azért, mert ez a múlt század elején keresztezett Goldig-származék maga a középangol dögunalom ízvilágilag. Ezt nem tudjuk sem cáfolni, sem megerősíteni, mivelhogy körtés-feketeribizlis aromáiból nem éreztünk semmit), a Ruddles Best biza’ elég semmitmondóra sikeredett. A címkén régebben egy patkó volt, csak hogy emlékeztethessünk mindenkit az írás elején említett ajándékozási rítusra, de mostanra lecserélték egy nagy fa alatt üldögélő emberke képére, ami erősen hajaz az Amazon Kindle logójára, csak itt már ránézésre elmúlt tizennyolc a jóhaver, hogy fogyaszthasson alkoholt. Nem mintha a Ruddles Best oly sokat tartalmazna belőle, az a 3.7 % nem vág senkit a falhoz. A fa koronájába pedig mindenféle férfiasnak gondolt elfoglaltság ábráját rejtették el a vidéki élet szépségeit reprezentálandó, úgymint golfozás, krikettezés, túrázás, kerékpározás, vitorlázás. Akad ott néhány szörnyű vadállat is, vérnyúl, vérőz, vérmókus, vérkacsa, ilyesmik. Aki unatkozna a sör mellett, számolgathat.

Sehol egy árva vérnyúl

A palack itt is átlátszó, a sör színével nem árulnak zsákbamacskát. Borostyánba hajló középarany, habja fodros, tömött, tartós. Illata meglehetősen bátortalan. Halvány karamell érkezik elsőként, utána sántikál némi gyümölcsösség, főként citrusfélék, majd illékony gyanták és virágok.

A korty édeskésen indít, a maláták átlagos alapot adnak, a szénsavak kicsit ropogósak. A komlózás a vártnál hangsúlyosabb, ezen meg is lepődünk kicsinyég, kellemesen. Az illatnál detektált gyümölcsösség jól kidomborodik, harmonizál is a keserűkkel, aztán hirtelen mindennek vége lesz. Nem is emlékszünk, mikor találkoztunk ennyire rövid lecsengésű sörrel. Egyik pillanatról a másikra eltűnnek az ízek, némi vizes maradékban ázik tanácstalanul a nyelv, aztán az utóíz enyhe, gyógynövényes keserűsége zárja a finoman szólva is visszafogott kalandot.

Langhamban 1910-ig élt egy népszokás, a tinpanning, melynek keretein belül a falu apraja és nagyja testületileg kivonult annak a legénynek a háza elé, aki nem kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális aktust hajtott végre valamelyik leányzón (ez a nemi erőszak egyik bájosan eufemisztikus megfogalmazása). Mindenféle edényeket, fazekakat, fedőket, evőeszközöket vittek magukkal és rettenetes hangzavart műveltek vele három egymást követő éjszakán át. Szerintünk a Greene King is megérdemelne egy félnapos csinnadrattát.

1006. Belhaven Black

Eredeti elképzelésünk szerint ismét egy kalap alá tettünk volna két akciós nyárvégi készítményt, de aztán a Belhaven Black miatt meggondoltuk magunkat. Ritkán vándorolhat az ember Skóciába, nem illik csak úgy kutyafuttában intézni a dolgot. Még a végén megsértődnek. Oszt’ ha egy szoknyás ember megsértődik…

Skócia (gaelül Alba) délkeleti részén járunk, East Lothian (Lodainn an Ear) megyében, azon belül pedig Dunbar (Dùn Bàrra) városában. A környéken nagyjából a korai vaskor óta élnek emberek, a rómaiak votadini/utadini néven ismerték őket és relatíve baráti viszonyt ápoltak velük. A skótok a carhami csata (1018) után – ahol Máel Coluim mac Cináeda (az egyszerűség kedvéért II. Malcolm) skót király és Kopasz Owen Strathclyde uralkodója közös erővel megmogyorózta Eadwulf Cudelt és northumbriai csapatait – tekintették magukénak a területet. A későbbiek során Durham királyi várossá avanzsált. A szerencse forgandóságára pedig az a tény világít rá, hogy 1650-ben Oliver Cromwell csapatai a közelben verték rommá a skótokat. Az élet már csak ilyen. A skótok egyébként kemény népek, a város egyik grófnőjéről, Agnes Randolphról feljegyezték, hogy amikor egy aktuális ostrom során az angolok foglyul ejtették a testvérét és annak kivégzésével fenyegetőztek, a hölgy csak annyit üzent nekik, hogy hajrá, legalább nem lesz gond az örökléssel. Skótok, na.

Ágnes asszony alázza az ostromló angol sereget. Amikor azok kőhajítókkal kezdték lőni a várat, udvarnőivel a bástyára vonult, és megvető pofával leporolta az eltalált részeket

A főzdét 1719-től datálják, az elmúlt századokban több néven is futott (Johnstone’s, Dudgeon’s, a Belhaven nevet Dunbar kikötőjétől örökölték, az meg egy folyótól, a Biel Water-tól), de a népes környékbeli mezőnyből – volt idő, amikor 24 főzde működött a környéken, ah, boldog aranykor – csak ők léptek át a XX. századba.

2005-ben a suffolki Greene King szűk 200 millió fontért olvasztotta magába a főzdét, hogy aztán őket meg a kínaiak vegyék meg kilóra néhány esztendővel később, de ez minket már nem érdekel.

A Belhaven megtarthatta brandjeit és márkáit, szépen prosperál napjainkban is, mint Skócia legrégebbi működő sörfőzdéje. Túlnyomórészt ale-ben nyomulnak, de a kor szavára hallgatva van azért egy kraft jellegű pilsner és egy IPA is a portfólióban.

Háromféle stout-juk közül hozzánk a Belhaven Black Scottish Stout jutott el. Hogy mitől scottish, azt nem tudjuk, merő rosszindulatból (mala fide[sz]) arra tippelnénk, hogy a fukar skótok ebből is kispórolták az alkoholt, mert az csak 4,2 %, ami a típus alsó határértékét súrolja. Miközben töltünk, ismét csodálkozunk kicsit az átlátszó sörösüveg tényén, mert bizony annak is megvan a maga jó oka, miért színesek a palackok. A komlóban lévő izohumulon (3,4-Dihydroxy-5-[3-methylbut- 2-enyl]-2-[3-methyl-1-oxobutyl]-4-[4- methyl-1-oxopent-3-enyl]-1- cyclopent-2-enone) a baktériumok szaporodásának gátlásával tartósítja a sört, ám meglehetősen érzékeny az UV-sugárzásra. Ennek hatására ugyanis lebomlik, mindenféle perverz reakcióba lép a körülötte lévő egyéb anyagokkal, melynek végeredménye a 3-methyl-2-butene-1-thiol nevű cucc, ami büdös, mint a dög. Szerencsére a sörkedvelő kémikusok megoldották a problémát, kiagyaltak egy dihidro-izohumulonnak keresztelt anyagot, ez átmenetileg megoldja a problémát, de az ezzel kezelt söröket nem érdemes hosszabb ideig tárolgatni, mert hagymaszaguk lesz a vegyülettől. Valamit valamiért.

A mi sörünk frissnek mondható, még nincs hagymaszaga. Jönnek viszont az elvárt kakaósan édeskés, pörkölt kávésan kesernyés aromák, az élénkségükkel sincs baj. A sör maga sötétbarna, fényben rubinvörös, habja törtfehér, átlagos, tartós. A korty egy kicsit laza, vizeskés, viszont ízletesnek mondható. A már említett kakaó és kávé mellé cseppnyi méz simul, ők hárman szép hátteret adnak a komlók földes, nem túl erőteljes keserűinek (IBU 20). A vége elfogadhatóan száraz, kesernyés, az utóíz halványan diós.

Nem tartozik a felejthetetlen tételek közé, de könnyen iható, a típusjegyeket jól felsorakoztató sör. Egyébként sem merünk túl rosszat mondani róla, a kupakon ugyanis egy bogáncs képe látható, ami a skót Order of the Thistle lovagrend kedvenc növénye. A rend jelmondata pedig „Nemo me impune lacessit”, ami kissé pongyola fordításban annyit tesz: Ne b@szakodj velem, mer’ rosszul jársz. Értjük és ehhez tartjuk magunkat.

Star of the Order of the Thistle 1838-ból a híres mottóval. Arany, ezüst, gyémánt, rubin, smaragd. Filléres dolog lehet

1004-1005. FIRST Hippie és FIRST Voodoo

Nyárvégi sördömping van a csóróknak, illetve közepesen lerongyolódottaknak fenntartott és üzemeltetett kereskedelmi üzemegységekben (előbbi két jelzővel kis hazánk lakosságának usque kétharmadát konkretizáljuk, utóbbiak alatt a Penny és a Lidl lapul, per definitionem), így hát mi is két kézzel markoltunk bele a tutiba a tegnapi bevásárlókörút alatt.

Elsőként a FIRST két, az állandó kínálatukban megtalálható sörét járjuk körbe, miközben szokásunkhoz híven mindenféle, ide nem illőnek tűnő dologról értekezünk. Csikókorunkban nehezen viseltük a hippiket (a kifejezés eredete erősen vitatott, akad egészen meredek elmélet is, miszerint a niger–kongó nyelvcsalád szenegambiai ágához tartozó wolof nyelv hepicat szavából mutálódott, ami „nyitott szemmel járó embert” jelent. Aztán az ópiumhasználókra is mutogatnak néhányan, mert ugye ők általában az oldalukon-csípőjükön [hip] fekve utaznak. A kifejezést Thomas Aloysius „Tad” Dorgan karikaturista használta először egy 1902-es képregényében.

Thomas Aloysius Dorgan (1877-1929)

Egyébiránt ő számos szleng kifejezés kitalálásáért és terjesztéséért felelős, olyanokért, mint pl. hard-boiled, for crying out loud, drugstore cowboy, dumbbell), alamuszi és kissé teszetosza társaságnak tartottuk őket, habár a free love-free drogs-free minden szentháromság tagadhatatlanul hordozott magában izgalmas végkifejleti lehetőségeket. Ám ez a mosolyogjunk mindenkire, mer’ peaceloveempathy, ez nagyon távol állt tőlünk, sőt, kifejezetten idegesített minket. A tinglitangli muzsikájuktól meg falra bírtunk volna mászni.

Mostanra kissé megcsihadtunk, már nem akarunk minden virággyereket megfejelni, bár a dobozon vigyorgó kis köcsögöt azé’ meg tudnánk kínálni a bakanccsal (hogy attól legyen kancsal, ahogy a nép költötte rigmus is mondja), ezért angyali mosollyal az arcunkon töltjük pohárba a terméket.

Aranyszínű, szépen csillogó sör, közepes és átlagosan tartós habbal. Illatában a fő vonal a füveké (naná), a déligyümölcsök és a citrusfélék a második hullámmal érkeznek, és nem, semmiféle virágot nem vagyunk hajlandóak idehallucinálni.

A korty vékonyan közepes (13,5 B°), a szénsavak szintúgy. A malátaalappal nincs gond, a komlók (Citra, Centennial, Warrior) is elmuzsikálgatnak, de mi kicsivel hangsúlyosabb gyümölcsösségre vágyakoztunk volna. Így olyan érzésünk van, mintha megálltunk volna az út felénél valamiféle IPA irányába, mert a 27-es IBU biza’ nem ad többet. Ettől eltekintve egy könnyen iható, kellemesen savanykás végű sört kóstolhattunk, ami a poszt-hippiknek is biztosan bejön.

Szerencsére a főzde nem hagy minket az út szélén árván álldogálni, a Voodoo felvesz bennünket IPA-ba menet. Amíg elhelyezkedünk a platón, megvizsgáljuk ezt a dobozt is. A vuduról már mindenki hallott, elég belepislantani egy középszar amerikai akciófilmbe, ahol a gonosz varázsló a baba nyakát tekergetve akarja megnyiffantani a főhőst. A valóság persze sokkal szebb, titokzatosabb és bonyolultabb. A vudu egy szinkretikus (ötvöző) okkult valami, vallásnak is hívhatjuk nyugodtan, ami Afrika nyugati feléből indult útjára. Állítólag az ewe, a fon és az aja törzsek örökölték a tudást az elsüllyedt Atlantisz népétől, persze ezt csak a hülye fehér ember állítja, aki akkortájt még csak véletlenül sem járt arrafelé. Manapság leginkább a Karib-térségben (Haiti, a két Dominika, Kuba), illetve Brazíliában és Louisanában népszerű, de ha valaki tökön akarja bökni az ellenségét egy szigorúan saját készítésű baba (wanga) segítségével, az határon belül is talál oungant vagy mambót, avagy papot és papnőt. Anyagilag is elég baráti a dolog, egy szerelmi kötés/társbevonzás potom negyvenezer HUF, hát a hülyének is megéri. Egy oldás meg belefér harmincötbe, az oda-vissza történet sokkal olcsóbb, mint egy hivatásosokkal töltött hosszú hétvége a Balatonon, oszt’ még szerelmes is lehet az ember közben. Fantasztikus, nem?

Tulajdonképpen nem is félünk annyira

Reménykedünk, mert a doboz babafigurájának szügyébe nyomott szög alatt egy komlótoboz virít, ám a hivatalos adatok szerint az IBU-érték csak harminc, pedig mi le mernénk tenni a nagyesküt, hogy ez régebben magasabb volt. No mindegy, ez van, az illatok azért szépen áramlanak a pohárból. Masszív fenyőgyanták indítanak, majd jönnek a trópusi gyümölcsök, citrusfélék, meg valami savanykás bogyóféle, leginkább tán egres, illetőleg brüszke, büszke, püszke, piszke, pöszméte vagy köszméte.

A szép párnás, időközben elvékonyodott, meglepően tartós habréteg alatt közepes test üldögél (14,7 B°), a szénsavak picit döglöttek, amit mi nem bánunk. A maláták édessége jól illeszkedik a komlók aromáihoz és keserűihez, a vége átlagos lecsengésű, kesernyés, az utóíz gyümölcsös, mi mandarint alajtunk. Kellemes időtöltést biztosított ez a két sör, gyorsan péntek délutánt varázsoltak a szerdából, hogy ezt a hippiknek vagy a vudu szertartásmestereknek köszönhetjük-e, annak eldöntését rátok bízzuk.

Egy kis zenei kontrasztanyagot azért iderakunk még.

1003. 5th Element ABA

Itt van hát a negyedik ötödik elem (4th5th, csak hogy büntessünk) a daruvári főzdétől, részünkről a zárótétel, és virtuálisan máris kezdünk kalapozni, hogy összejöjjön a pénz Ádám barátunk jövő esztendei horvátországi nyaralására, hogy a hiányzó tételeket begyűjthesse. Adakozzatok és sokasodjatok.

Típusunk ez alkalommal egy American Blonde Ale (ABA, nem, nem kezdünk párhuzamokat keresgélni harmadik királyunkkal, kinek „midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyúlva találták”, ahogy a Képes Krónika fogalmaz. Mint egy young adult vámpír romkom, nem?), amit az unalmas lágerek ellen találtak ki az újvilágiak valamikor az 1980-as években, s azóta egyfajta kapudroggá avanzsált a kézműves sörök irányába. Komlózása általában – és az APA-hez képest – kevésbé erőteljes, de természetesen itt is érvényes az ahány ház, annyi szokás tétel.

Adósok vagyunk még a Janković-szál elvarrásával is, úgyhogy hajrá, ideje főzdét alapítani. Antun Janković gróf örökös nélkül távozott e siralomvölgyből, vagyonát és uradalmait testvére, Ivan kezelte és élvezte. Nála ugyan akadt gyerek, nyolc is, de csak egy érte meg a felnőttkort, Izidor, és vele végre célegyenesbe érünk. A tehetséges és előrelátó gazdaember mér az 1800-as évek elején nekilátott külhoni mesterembereket csalogatni és telepíteni a környékre. Jöttek is szép számmal németek, magyarok és – ami történetünk szempontjából a legfontosabb – csehek. Az 1840-ben felépült sörfőzdében is ők kezdtek el dolgozni, a magukkal hozott recepteket és technológiát alkalmazva, már a kezdetektől szép sikereket érve el. A főzde Staročeško márkanév alatt készített és forgalmazott söre ezt a mutatósan ívelő hagyományt követi, mellé simul kényelmesen a 5th Element-sorozat.

A mi grófunk nem csak főzdét, ménest is alapított, melyet így köszön meg a hálás utókor

A grófi család történelmi menetelése 1904-ig tartott, Julije Janković halálával a vérvonal is megszakadt, de azért ne szomorkodjunk, négy évszázad nem rossz teljesítmény, igyunk egyet rá.

A pohárba kicsit a borostyán irányába hajlóan aranyszínű sör kerül, habja átlagosan vastag, csipkés, kitartó. Illatában a komlók földes, citrusos, virágos aromái viszik a prímet, mögöttük a maláták karamellje kontrázik. A korty könnyedén közepes, a szénsavak nekünk kissé élénkek. Ízvilágának a visszafogott malátás édesség ad keretet, melyen belül a 3C-s komlózás (Cascade, Centennial, Chinook) uralja a terepet. Enyhe/közepes keserűk mellett – 26 IBU – gázolhatunk a vadvirágos réten a citrusliget irányába, bár lehet, hogy túltoltuk kissé a bukolikát. A vége átlagos lecsengésű, komlós, az utóíz gyümölcsösen savanykás.

Szépen szerkesztett, jól iható sör, az 5,3-as alkoholtartalom optimális egy ilyen augusztusi hétvégére, amikor a képviselt elem, a tűz annyira nem is hiányzik senkinek, maximum a bogrács alá. Tegnap volt a sör világnapja, de nem értünk rá, mer’ ittunk, ezért most emeljük poharunkat e nemes alkalomra, másik kezünkkel pedig Daruvarnak intünk búcsút. Harmadik kezünkkel Ádámot veregetjük vállon, ismét megköszönve neki a tartalmas ajándékot.

1002. 5th Element FES

A múltkori, kedélyünket kissé LELAppasztó (jó kis szó ez még igekötő nélkül is, rögvest eszünkbe is jut róla Molière mester – aki a Képzelt beteg [Le Malade imaginaire] előadása közben esett össze a színpadon, és halt meg néhány órával később cseppet sem kenetteljesen, mivel nem akadt pap, aki hajlandó lett volna azt feladni neki – teremtménye, Argan, az említett mű veretes hipochondere, ki az első felvonás első jelenetében imigyen szól: „Legjobban ez tetszik nekem ebben a patikusban, ebben a Szippants úrban, hogy ilyen illemtudóan fogalmazza meg a számláit. »Uraságod becses belei, harminc garas. « Hogyne, persze; de az udvariasság önmagában még nem minden, kedves Szippants úr: tudjon mértéket is a beteg megnyúzásában. Harminc garas egy beöntésért! Maradok alázatos szolgája, de ebben már megegyeztünk; az eddigi elszámolásokban csak húsz garas volt a taksa, húsz garas pedig patikus nyelvre fordítva tíz garas. Javítsuk hát tízre. »Továbbá ugyanazon a napon egy jó hashajtó beöntés, dupla catholikon [szennából és rebarbarából készült főzet, akkortájt úgy gondolták, minden létező nyavalyát gyógyít], rebarbara, rózsaméz és egyéb keverékből, rendelés szerint, uraságod alhasi tájainak működésbe hozása, kiöblítése és megtisztítása okából, harminc garas.« Engedelmével, tíz. […]  »Továbbá huszonhatodikán fúvódást-lappasztó beöntés, uraságod szeleinek kihajtására, harminc garas. « Tíz garas, Szippants úr.” Ugye, milyen jó kis szó ez?)

Konsztantyin Szergejevics Sztanyiszlavszkij Argan szerepében 1913-ban

söröcske után egy reményeink szerint fajsúlyosabb tétel következik a daruvári főzdétől, mégpedig egy Foreign Extra Stout. Az elemek közül övé volna a föld, egyrészt a színe miatt, másrészt a sörárpa érkezési irányát jelölve. A 17,5-ös Balling azt sejteti, hogy ebből a gabonaféléből tisztes mennyiséget használtak fel készítésekor. Kevésbé volt egyértelmű – legalábbis számunkra – a címkén látható 4.2-es jelzés, de aztán a főzde oldalán találtunk rá magyarázatot, még ha nem is lett tőle sokkal érthetőbb a dolog (ismét hangsúlyoznánk: velünk, hülyékkel van a baj). Szóval a 4.2 a.k.a. „Fo(u)r Two” arra hívna fel, hogy osszuk meg ezt a sört barátainkkal és szeretteinkkel a közös és megfizethetetlen élmény miatt. Szép gondolat, máris szólítjuk az asszonyt, mer’ szeretnénk vele átélni egy újabb megfizethetetlen élményt a lakáshitelen túl. Belenyal, kicsit fintorog, hümmög. Szerinte kicsit vizes. Hiába emlegettük volna a földet?

Kávés és maci kávés illata van, utóbbit egy enyhén gyógynövényes, cikóriás nyomvonal számlájára írjuk, ami nem kellemetlen, sőt. Akad egy kis étcsokoládé is, mindezek hátterében egy pici alkohol, az a 7,2 % nem árul zsákbamacskát. Habja színben laza tejeskávét idéz, átlagos, gyorsan apadó, a vékony maradék hosszan kitart.

A korty lágy, selymes, simogatóan krémes, a szénsavak játékosan a nyelv hegyére telepednek. Ízében a szépen pörkölt maláták édessége és kávés keserűsége olvad egybe a komlókkal, együtt produkálják a 45-ös IBU-értéket, ami a mi szánk íze szerint lehetne egy kissé emberesebb. Cserébe jönnek a jó kis földes aromák, a már említett gyógynövényekkel. A vége rövid, mérsékelten száraz, az utóíz kávésan kesernyés.

Szép munka, minden csorba kiköszörülve.

1001. 5th Element LELA

Nemes arcélünket fénylő tekintetünkkel együtt ismét a horvát őselemek irányába fordítjuk, következzék egy, a vizet képviselni kívánó hibrid vegyület. Az efféle zutyulmányok mindig magukban hordozzák ugyan a wow/flow-élményt, ám tapasztalataink szerint illik némi – előítéletektől mentes – óvatossággal közeledni feléjük. Mint azt a neve mutatja, a LELA egy aLE/LAger keverék, mely nagy lendülettel igyekszik kidomborítani a két sörtípus előnyös tulajdonságait. Minket kissé elbátortalanít a címkén vadul és tarajosan meredező bukóhullám, de talán hagyjuk még Freudékat egy kicsit pihenni, inkább nézzük meg, mi történt a Res Publica Iasorum területén a rómaiak takarodtával.

Négy nagyobb város igyekezett prosperálni akkortájt, az egyik közülük az a Probatica/Podborje, ahol a mi Szent László királyunk tiszteletére (aki mondjuk 1091-től már horvát király is volt) ferences kolostor is épült. Ez a település ad majd otthont néhányszor száz év múlva főzdénknek is, de addig még jönnek a törökök, sós kútba és kerék alá tesznek mindent, ha hihetünk a tetraton magyar gyermekdalnak, amit (zárójelen belül kezdenénk el megjegyezni, mint oly sok elkalandozásunk esetében, ám hirtelen azt vesszük észre, hogy a jel záródik, a megjegyzés pedig azon kívül fog elhelyezkedni, amatőr tisztelgésféleképpen a posztmodern irodalom játszi szövegdobálózásai előtt) egyébiránt Cegléd környékén (tehát lehet, hogy pont ITT) gyűjtött be Sztankó Béla valamikor az ezt megelőző század fordulóján.

A zord idők végére megint csak egy magyar származású arisztokrata tett pontot. A pécsi születésű Jankovics Antal/Antun Janković gróf 1745-ben vásárolta meg tokkal-vonóval a környéket, és ő változtatta meg a város nevét is Daruvárra, mivelhogy a család „Czimere a paizs kék udvarában zöld téren, egylábon álló daru, egyik fölemelt lábában kavicsot tartva. A paizsfölötti sisak koronáján szintén olyan daru áll. Foszladék jobbról ezüst-vörös, balról arany-kék”, ahogy azt Nagy Iván említi Magyarország családai című, nyugodt lelkiismerettel monumentálisnak nevezhető munkájában (Ráth Mór kiadása, Pest, 1857-1868, 12+1 kötet). A grófi család a várost érintő áldásos tevékenységeinek sorát legközelebb folytatjuk, most szembefordulunk a hullámmal.

Klasszikus borostyánsárga szín, finom szerkezetű, átlagosan tömött, rendkívül kitartó hab. Illatában kigyúrt, savanykás játszótéri citrusok terrorizálják az elpuhult, halovány malátákat. A korty nagyon laza, vizes, a 10,7-es Balling is sejteti, hogy a maláták bizony abuzáltattak. Kicsit szögletes, karcos a dolog, a szénsavak frissek, virgoncak. Az ízvilág egyértelműen a savanykás irányba terelődik, visszafogott, élőhalott karamellákkal a végén. A komlóktól kapunk egy kis gyógynövényes keserűséget, de a 20-as IBU sem ellenfele a citrus-galerinek. A gyártó által ígért észteres aromákkal, melyek az ale-hatást lettek volna hivatottak prezentálni, nem találkoztunk. Az utóíz savanykássága jól megdolgoztatja a nyálmirigyeket.

Tulajdonképpen a főzde megtartotta az ígéretét, a LELA (már megint Jovovich művésznő integet a sorok közül Leeloo karakterébe bújva) a vízről szól. Sokkal inkább, mint a sörről.

A kép témája is a lényegre koncentrál, de az összhatás valahogy nem az igazi