ale – Oldal 2 – Porból lettem, sörré leszek

953-955. Mad Scientist Redcurrant Salmiakki Trifle, Mad Scientist Candy Man, Chimay Bleue

Az elmúlt esztendő utolsó napja is tartogatott néhány nyelvcsettintgetős tételt, melyekért ez alkalommal József testvérnek, állandó és aranykoszorús udvari beszállítónknak tartozunk köszönettel, aki ráadásul a vendéglátás édes-bús problémakörét is magabiztosan egyensúlyozta férfiasan széles vállain. Ha pedig még azt is számításba vesszük, hogy a derék informatikus egy ideje már nem fogyaszt alkoholt, csodálatunk és elismerésünk tovább növekszik irányába.

Négy főzet érkezett a Mad Scientist boszorkánykonyhájából, ezekből kettőt mertünk megkóstolni azon az estén, majd az élményt egy hagyományosabb belga produkcióval zártuk és hígítottuk (már amennyiben hígításnak tekinthető az, ha kicsivel tíz alá megy az ember alkoholtartalmilag). A másik kettőt nem piszkáltuk, mert addigra a szerkesztőség sokat veszített egyébként sem túl izmos objektivitásából, beszédkészségéről nem is szólva. Kezdésként a Redcurrant Salmiakki Trifle ugrott elő a dobozból, ami egy imperial pastry sour ale, s mivel ebben a mondatban a szövegszerkesztő szinte az összes kifejezést aláhúzta pirossal, rögvest neki is állunk magyarázni a dolgot.

A kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe tartozó cserjéhez, illetve annak gyümölcséhez minket is gyengéd szálak fűznek. Gyermekkorunkban gyakran csemegéztünk belőle egy évszázados mandulafa tövében heverve, nem firtatva azt, hogy akkor ez most ribizli-e, vagy ribiszke. Akkortájt még azt sem tudtuk, hogy serkenti a májműködést, igaz, erre az áldásos hatására manapság van inkább nagyobb szükségünk. Savanyúsága a kellemes és a vadállati között ingadozott, részben az időjárásnak, részben aktuális hangulatunknak köszönhetően. Ebben a sörben inkább az utóbbi jelző kapott szerepet, főleg a korty hátsó részében és az utóízben, de nem volt öncélú a dolog, a gyümölcsösség vaskos és dús.

A trifle közkedvelt, feltehetőleg angolszász eredetű desszert (ezért pastry ez a sör), melyben mindenféle alkoholokban áztatott babapiskóták lapulnak puding-, gyümölcs- és tejszínhabrétegek alatt. Az összetevők között szereplő vanília erre reflektál szépen.

Odafent északon a hideg és a sötétség miatt az emberek könnyen zuhannak idegállapotba, és olyankor mindenfélét összeisznak, hogy tovább tudjanak működni. Ez a helyzet a finnek népszerű, bár még fiatalka nemzeti alkoholjával (valamikor a kilencvenes években kezdte sikerszériáját), a Salmiakki Koskenkorva-val is, amit bátran szólítsunk kossunak, így kevésbé idegesítőek az áthallások. A kossu alapja a salmiakki nevű édesség, ami úgy készül, hogy édesgyökeret (Glycyrrhiza glabra) kevernek össze ammónium-kloriddal (NH4Cl, szalmiáksó, az ammónium elnevezést egyébiránt a rómaiaknak köszönhetjük, akik Libyában a helyiek által az egyiptomiaktól kölcsönzött Ammon istent Jupiter Amun-ra latinosították, s az egyik temploma környékén gyűjtötték ezt az anyagot), amit az élelmiszeripar E510 néven a savanyúság szabályozására használ. A keverékből ronda halakat és versenyautókat formáznak, és a nem véletlenül szomorú gyerekeknek osztogatják. Ha azonban vodkában feloldja az ember, vidámabb lesz tőle az élet, ha jobb nem is.

Mindezekhez már csak egy kis ánizst, sót és laktózt kellett adagolni a hagyományos söralkatrészeken kívül (az árpamalátán kívül akad benne búza- és zabmaláta is), és már ihatjuk is. Illata nem túl meglepő módon ánizsos, gyümölcsös, medvecukros, savanykás. Ízvilága is ezeket hozza, nekünk főként a már említett vaskos gyümölcsösség tetszett és marad emlékezetes. Hiába kínálgattuk, a társaság nagy része passzolta a lehetőséget, de legalább több maradt nekünk és Ádámnak, aki szokás szerint bátran velünk tartott, miközben már a következő versenyzővel szemezett.

A Candy Man egy 11,5%-os alkohollal bíró impozáns imperial stout, melyben a főzdétől elvárt pluszt a tonkabab és a mályvacukor adja. A mályva gyökerének köhögéscsillapító hatását már az egyiptomiak is ismerték, az összezúzott részeket mézzel főzték össze, majd szűrés és hűtés után elnyalogatták. Ezzel a módszerrel azonban relatíve kis mennyiség készíthető, ám röpke háromezer év múltával a francia cukrászok rájöttek, hogy ha az eddigi alapanyagokat vízzel, cukorral és tojásfehérjével dúsítják és habosítják, kereskedelmi mennyiség is előállítható. Ez volt a Pâte de Guimauve. Újabb másfél évszázad teltével szabadalmaztatták az extrudálási eljárást, mellyel manapság is készítik ezt az édességet.

Ebből a sörből sem hiányzik a zabmaláta, ráadásul karamellizálva is van, többek között ezért is annyira lágy, selymes, krémes. A mályvacukor édessége tökéletesen átjárja a korty egészét, a tonkabab vaníliás, fahéjas, szegfűszeges aromái remekül kontráznak hozzá. A stout esetünkben inkább kakaós, mint kávés íze masszív alapot nyújt a felépítménynek. Élménydús főzet, még akkor sem ijednénk meg tőle, ha a címkén látható lábasfejű úriember kínálgatná.

Ezek után mi egyebet tehetne a bőség kosarában megbotló és hasra vágódó emberfia, mint hogy az egyház fojtogatva ölelő karjai között keres menedéket? Ezt választottuk mi is, mintegy levezetésképpen, és lefeszegettük a kupakot a Scourmont apátságban (Abbaye Notre-Dame de Scourmont) készített trappista ale palackjáról.

Az enyhén kesernyés, gyümölcsös, borsosan fűszeres sörrel Grande Réserve néven is összefuthatunk. A négy alap Chimay közül (a másik három a Rouge, a Blanche és a Dorée, utóbbi kereskedelmi forgalomban nem kapható, csak az apátság melletti kocsmában, az Auberge de Poteaupré-ban csapolják) ez a legkomlósabb és a legszárazabb.

Az újabb 9%-nyi alkohol elhelyezkedése után már csak az jutott az eszünkbe, hogy a chimay-i hercegi család nőtagjai (születettek és szerzettek egyaránt) milyen erősen érdeklődtek kis hazánk férfiemberei iránt. Amikor 1896-ban Rigó Jancsiék Párizsban bazseváltak, ott üldögélt az egyik Chimay herceg fiatal feleségével együtt. Az ámerikánus asszonyka nem bírt ellenállni a vadkeleti dallamoknak és a tüzes prímástekintetnek, a koncert után Clara Ward-Chimay Jancsira vetette magát. Tíz évig voltak együtt, ezalatt állítólag cca. nyolcmillió dollárnyi vagyont éltek fel. Aki akarja, számolja ki, mennyit érne ez manapság.

**Az álompár a korabeli celebmédiában** **(vö: képeslap)**

Ugyancsak 1896-ban köttetett házasság Széchenyi Dénes diplomata és Émilie de Riquet de Caraman Chimay között, de róluk nem kellett a Mikszáth által szerkesztett Országos Hírlapnak cikket írnia. Lehet csendesen és szerényen is rohadt gazdag az ember, nem? Ez utóbbi életformát kívánjuk kedves mindnyájatoknak az új esztendőre.

**A szerényebb végzet szerényebb asszonya: Émilie de Riquet de Caraman Chimay**

943. SØRT Andalusian Sour

Még mindig elég zegernye az időjárás odakint, nem is nagyon várható javulás mondjuk áprilisig. Nekünk viszont se időnk, se kedvünk nincs addig várni a harmadik gasztro(g)nóm sörrel, ezért rávetjük magunkat, bármennyire is nyári eledel a hideg zöldségleves. A spanyolok híres-neves gazpachoja joggal ismert és elismert bolygószerte, eredete pedig természetesen a múlt ködébe vész. Rengeteg variációja létezik, ebből az egyiket, a gazpacho manchegot, mely kasztíliai származék, dokumentáltan a XII. század óta ismerik és fogyasztják. La Mancha pásztorai már jóval a búsképű lovag megjelenése előtt szorgalmasan aprították a vadhúst a bográcsba, merthogy a gazpacho manchego nem nélkülözheti mondjuk a nyulacskát, vagy a fürjecskét. A SØRT söre kedvéért azonban egy kicsit délebbre kell vándorolnunk, mert ők az andalúz változatot preferálták készítéskor. Andalúziáról Dalí és Buñuel négylábú szerelemgyerekén (vö: Un chien andalou) kívül a mórok is eszünkbe jutnak, akik 711-től legénykedtek a vidéken egészen 1492-ig, amíg a spanyolok el nem zavarták őket, hiába sóhajtozott Boabdil, Granada utolsó királya (megint vö: Puerto del Suspiro del Moro, illetve Salman Rushdie). Így viszont ők már nem kóstolhatták meg az igazi andalúz gazpachot, mert ahhoz paradicsom is szükségeltetik, amit meg az Újvilágból kellett behozni kicsivel később.

A tradicionális és originális gazpacho rajongói között állandó jelleggel dúl a cicaharc, kell-e bele kenyér, vagy sem. Nem adjuk voksunkat senkinek, de előkotortunk nektek egy pazar kis dalocskát a net bugyraiból, melyben La Ogra que todo lo logra művésznő (aki egyébiránt Pablo Monteagudo néven látta meg a napvilágot Murcia tartományban, Andalúziától jobbra) énekli el nekünk a teljes receptet. Nagy élmény, ne hagyjátok ki.

Elandalodva az ütemtől, máris nyitjuk az Andalusian Sourt-t, melyben vígan sorakoznak a leves elemei: paprika (kaliforniai), paradicsom, fokhagyma, uborka, só, bazsalikom (ez utóbbi nem tradicionális, de szabadon választható összetevő az étel készítésekor). A hab rémisztő pezsgések és sistergések közepette másodpercek alatt nyomtalanul eltűnt, molekulányi sem maradt belőle mutatóba. Sebaj, majd az illat kárpótol bennünket – gondoltuk, s lőn. Fanyar, savanykás, nyálcsorgatósan fűszeres paradicsomlé, igazi nyári, délvidéki hangulat. Az íz is szépen hozza a zöldséglevesét. A paradicsom viszi a prímet (az ember végre hozzájut a jól megérdemelt nátrium-[(2S)-2-amino-5-hidroxi-5-oxo-pentanoát]- adagjához, umami, umami – motyogja átszellemülten), melyhez remekül illik a sós-fokhagymás kontra a csipetnyi bazsalikommal. A szénsav kicsit harap, a gazpacho simulékony selymességének jobban örültünk volna, de nem panaszkodunk.

Ötletes, átgondolt, jól összerakott sör. Varietas delectat.

942. SØRT Winter Onion

Végre egy kicsit téliesebbre fordult az időjárás, ugyan hó még nem esett, de hajnalra azért reményt keltően deres már a határ (őszül a vén betyár,/Rá sem néz már sohasem a fehérnép./Nem is vár több nyarat, senkije se maradt,/ Egyetlenegy hű társa: a szegénység… Ennyit az évszakra [is] jellemző depresszív vérzőmagyarlélek-feelingről, no és az aktuálpolitikai kikacsintásról). Megfelelő körülmények uralkodnak tehát a SØRT következő, 002-es jelzésű gourmet-álmához, a Winter Onion-hoz, mely hivatalosan nem más, mint egy onion chutney infused imperial amber ale (imádjuk ezeket a körülírásokat, mondtuk már?).

Az ominózus kesergő a Mester előadásában. Garantáltan jó hatással van az emésztésre, mer’ ettől biza’ lefosod a bokád.

A doboz csinos, letisztult, képi anyaga a Kis növényhatározót idézi (kíváncsi lennék, hány ember maradt még ebben az országban, aki tudja használni ezt az örökbecsű kiadványt. Ócska boomer nyávogásnak tűnhet ez is, de mit tegyünk, ha mi még azokban a korcs időkben jártunk iskolába, amikor ott még tanulni is kellett. Oké, lehetett is, nem úgy, mint manapság.), szépen sorakoznak az összetevők, melyekből bámulatosan sokféle jutott mai sörünkbe. A hagyományos alapanyagokon kívül akad itt kandiscukor, laktóz, szegfűszeg, gyömbér, csillagánizs, tonkabab és citrom, nem is beszélve a névadó tételről, ami esetünkben a lilahagymalekvár. Hogy a chutney és a lekvár között milyen ideológiai és minőségi ellentétek feszülnek – ha feszülnek egyáltalán – nem tudjuk, mi több, úgy döntünk, nem is akarjuk tudni. Valószínűleg darázsfészekbe tenyerelnénk jó szokásunk szerint. Nekünk már az is elég gondolkodnivalót jelent, hogy a Hiems cepa tételt (ami téli hagymát jelent, és az Allium cepa néven futó vöröshagyma kismilliárd variációjának egyike) hogyan fésüljük össze a lilahagymával, de aztán eszünkbe jut, hogy hát biztosan azért lila a szerencsétlen, mert hideg van. Megnyugszunk, töltünk.

**Chutney. Esetleg csatni. Vagy lekvár?**

Átlátszatlan, szűretlen, valahol a sötét borostyán és a világos gesztenyeszín között egyensúlyozó sör kerül a pohárba, a közepes, átlagosan tartós bézs hab alól pedig azonnal gomolyogni kezd az édeskés hagymaillat. A fűszerek váratnak magukra egy kicsit, míg aztán a szegfűszeg és a fahéj összeszedi magát és a bátorságát. Nagyon érdekesen vonulnak egymás mellett a hagymával, hát még amikor a gyömbér is csatlakozik hozzájuk a maga decens csípősségével.

A sima, selymes korty pont olyan húsos, mint a hagymalevél, s az első szakaszban egyértelműen a hagymalekvár uralja a terepet, némi finoman karamellizált, édes kiegészítéssel. A fűszerek közül – nem várt módon – leginkább a csillagánizs és a gyömbér érezhető, a korty végén pedig visszaköszön a hagyma, s az utóízben a maradék gyömbérrel karöltve adnak elő parádés produkciót.

Mivel a 001-es tételre már ellőttük a “meglepő” és “különleges” kifejezéseket, most csak vakarózunk, keresve a szavakat. Annyi bizonyos, hogy nagy örömmel kóstoltuk ezt a sört, élmény volt megismerkedni ezzel az ízvilággal és hangulattal. Nem csalódtunk, és most viszonylag tisztességes összeget is hajlandóak lennénk kiadni egy megkésett Márton-napi sült libacombért, csak azonnal rakják elénk.

921-922. Kaltenecker Fiesta és Kaltenecker Kangaroo

Az általános és riasztó pedagógushiánynak köszönhetően az órarendünk olyan nyomasztó mértékben telített, hogy ismét duplát kell szökkennünk, hogy legalább a látszatát fenntarthassuk annak, miszerint minden f@szán működik. Sejtjük, hogy kissé unalmassá kezd már válni ez a picsogás, próbálunk is féket vetni a billentyűzetünkre, ám időnként rendkívül jólesik kiborítani a nyomorral teli edényt. Már csak azért is, mert nem elég, hogy az embertől napi szinten és folyamatosan várnak el a lehetetlent súroló, illetve át is lépő teljesítményt (a képet árnyalandó: jelenlegi osztályomban már most, a DIFER-mérések befejezése előtt akad három flepnis kölyök, az értékelések befejezése után várható még legalább négy [köztük egy középsúlyos ért. fogy., ahogy arra egy fél pizzába fogadtunk saját magunkkal], nem is beszélve egy autista kissrácról, akinek aztán végképp semmi keresnivalója nem lenne ebben a társaságban, csórikámnak. Szakember, gyógy- és fejlesztő pedagógus heti két órában, pedagógiai asszisztens [aki elvinné magával valami csendesebb és nyugodtabb helyre azokat, akik átmenetileg ledobják a láncot] kétszáz gyerekenként 1 db. Előre megy, nem hátra? A habot a tortára pedig az adja, hogy mindezeket csináld mosolyogva, könnyedén, vidáman, annyi pénzért, amennyiért. A legfontosabbat pedig majd’ elfelejtettem: fogd be a pofád), hanem a túltelítéses módszerrel a sörökre fordítandó idő mennyiségét is megnyirbálják. Az eddig felsoroltak miatt nyugodtan megtisztogathatják a nyelvükkel végbélnyílásunk környékét, utóbbiért pedig valami olyasmit javasolnánk, amit velünk született jómodorunk és félszegségünk miatt nem is szeretnénk megfogalmazni.

Ma este tehát ezen okokból kifolyólag gyorsan háromszögezünk egyet a Rozsnyó-Ausztrália-bármilyen latin nyelvű ország tengely mentén a Kaltenecker söreinek segítségével.

A Pivovar Kaltenecker neve ismerősen csenghet kitartó olvasóink számára, habár saját söreik közül ezidáig csak kettőt kóstoltunk. A virágzó és élénk szlovák-magyar kapcsolatrendszernek köszönhetően azonban több hazai főzde is összeszűrte már velük a levet, lásd Rothbeer, Hopfanatic, Horizont, vagy az Élesztő. Rozsnyó – Rosenau, Rosnavia, illetve a kkeu-i történelem során ritmikus időközönként és manapság is Rožňava – jelentős bányászvárosként startolt valamikor a XIII. században. Átlagosan viharos évszázadok zúgtak el felette III. Endre, Hunyadi János, II. Rákóczi Ferenc (hogy csak néhányukat említsük a teljesség igénye nélkül) részvételével és bábutologatásaival, mígnem aztán Csehszlovákia, illetve Szlovákia része lett. Jól izmolt és élénk fantáziánk segítségével nagyjából el tudjuk képzelni, mennyire lehetett fenékig tejfel az 1300-as években Rozsnyón aranyat és egyéb fémeket bányászni, kicsit sem csodálkozunk hát azon, hogy a német mesteremberek legkésőbb a tárnák ünnepélyes megnyitását követő reggelen buzgón nekiláttak a sörfőzésnek is, hiszen az ilyesmit józanul kibírni nemigen lehet. Ezekre a szép, több száz esztendős hagyományokra alapozott az 1997-ben alapított Kaltenecker, akik pillanatnyilag mintegy 15000 hektoliternyi nedűt állítanak elő évente Marián Bednar mester irányításával.

**Rozsnyó látképe egy 1912-es képeslapon. Az ember mindig felkapja a fejét, ha meglátja valahol a nevét…**

Indító sörünk a Fiesta, melynek típusjelölése a kissé erőltetetten hangzó Light Ale Beer, mert hát mégis minek kétszer leírni ugyanazt. Ettől eltekintve a rendkívül populárissá ereszkedett, virágokkal telepingált koponyás díszítőelemmel ellátott és feldobott címke mögötti palackban korrekt sör lapul. Szűretlen, emiatt kissé matt, rezesbe hajló narancsszínt mutat, habja átlagos, picit koszos. Light Ale létére tisztességes, 45-ös IBU-értéket tud felmutatni, ízvilágát pedig ezen a keserűségen túl a Mandarina Bavaria, a Citra és az Amarillo virágos, földes, gyümölcsös (leginkább grapefruit és mandarin) jegyei határozzák meg. A tizenkettes test pont eléggé kerekded egy simán és könnyedén guruló kortyhoz, és az 5%-nyi alkoholt is szépen becsomagolja. Hétköznapi fiesta, de annak emlékezetes.

A kenguruk földjére röpítő sörünk a hátsó címke szerint egy semidark IPA, de tán lényegesebb a másik, elöl olvasható jelző, miszerint single hop. Ezt a színvilágban, szűretlenségben, habszerkezetben az előzőhöz kísértetiesen hasonlító sört egy szintúgy 1997-ben megalkotott ausztrál Saaz-származék (na, ezt mondjátok ki minél gyorsabban tízszer), a Summer teszi élvezetessé, illetve szinglivé komlóilag. A keserűk némiképp mogorvábbak (IBU 55), az illatban jelentkező mézes, barackos, hálistennek csak enyhén dinnyés jegyek az ízvilágban is szépen kidomborodnak a masszívnak mondható malátaalapnak köszönhetően, arra stabilan ráépülve. Hosszú lecsengésű, élvezetesen szerkesztett és egyensúlyozott sör jóleső keserűkkel, és jókor érkező 6,1-es alkohollal.

Meglehet, ez utóbbi az oka annak, hogy az előbb belepillantottunk a magyar királyi televízió 1973-ban bemutatott sorozatának, a Pirx kalandjainak egyik epizódjába (Stanisław Lem írásai alapján készült, koravén és elvakult sci-fi őrülteknek kötelező), ahol a címszereplő és szívszerelme egy megvadult robotot dezintegrál a Marson. Oké, színt vallunk, nem volt véletlen a dolog: a szívszerelmet, Glóriát alakító Sunyovszky Szilvia rozsnyói származású.

A kör ismét bezárul.

**Pirx és Glória egy műanyag lámpaernyő segítségével videotelefonál**

894-897. Kalapos Meggyes Búza, Kalapos Szilvás Búza, Edelmeister Gluten Free Lager, Edelmeister Red Ale

Így nyár idején (sőt, nyárvíz, mert ha van télvíz, akkor ez is kell, hogy legyen, nem beszélve a tavaszvízről és az őszvízről, s a későbbiekben szerintünk előkerül még a lábvíz, esetleg a magzatvíz kifejezés is) az egyszeri sörblogger viszonya kedvenc italához kissé ambivalenssé válik. Egyrészről az évszakból adódóan sördömping van, a gyártók jó része előrukkol valami újdonsággal, illetve minimum ráncfelvarrják egyik-másik terméküket. Egymás seggébe lógnak a sörfesztiválok is (hogy költőien fejezzük ki magunkat), első ránézésre a lángoktól ölelt kis izé 3155 településéből a két kezünkön meg tudnánk számolni, hol NEM tartanak sörfesztet, de így van ez jól, jövőre úgyis sokkal sz@rabb lesz a helyzet. Ugyanakkor az említett sörblogger már megtalálta és aktív állásba is pöccintette a tudatába gyárilag beépített lajhárkapcsolót, ezért mostanság csak fekszik a fűzfák alatt, bámul kifelé a fejéből, egyre kevésbé adoniszi porhüvelyén hangyák rohangálnak, nedvedző testnyílásait szorgosan köpik a legyek. Bizonyos keleti filozófiák útmutatásainak megfelelően mindenben az egyszerűséget keresi, ezért szinte mindent megiszik, amit elé rak a sors, pláne a karma. Szelleme viszont oly éteri magasságokban szárnyal, hogy ezekkel a sörökkel kapcsolatban semmiféle gondolati mélyszántásról szó sem lehet. Ha gonoszak akarnánk lenni, azt mondanánk, meg sem érdemlik, de nem vagyunk azok, mert már ezen is felülemelkedtünk.

A két szélső kalaposra pillantva a címke hátterének részét képző 45-ös számon tornáztunk egy kicsit, hogy az vajon mifasz, tán már ennyire háborús a helyzet, de aztán ráébredtünk, hogy nem kaliberről van szó, hanem alkoholtartalomról. A lágerváltozaton már átittuk magunkat, most eljött az ideje az alaphangú búzasörök abuzálásának.

Hogy mennyire izgalmasak ezek a sörök, mi sem szemlélteti jobban, mint a hátcímkén katonás rendben sorakozó összetevők, melyek bennünket a kilencvenes években divatos, rendkívül szellemesnek és humorosnak gondolt, a lusták számára tervezett levelezőlapokra emlékeztetnek. Mindkét esetben elég a lényegesnek tartott tételt megjelölni, a többi a töltelékanyag. Utóbbival pedig nem illik szórakozni, így hát nem leszünk restek másolni, tessék (dőlt betűvel az eltérések): ivóvíz, árpamaláta, búzamaláta, 18% szilva/meggysűrítmény, élesztő, feketerépalé (ez így, ebben a formában szerintünk nem oké), kandis cukor (ez sem, de már elzavartuk a nyelvtannácit aludni), komló, természetes szilva/meggyaroma. Felkészül a mangó-lótücsök-gumicsizma trió.

A Van Pur-féle Edelmeisterek közül a gluténmentes ászok mindenképpen megsüvegelendő vállalkozás, az ilyetén allergiaféleségben szenvedő, ám sörkedvelő embertársaink számára minden új fejlesztés a megváltás ígéretét hordozhatja magában. Ettől eltekintve nem vártunk tőle nagy csodát, ezért nem is csalódtunk. Fogalmazzunk úgy, hogy könnyen iható, mert akkor nem kell leírnunk, mennyire volt híg és vizes, hol találtunk benne itt-ott néhány lebegő komlófoltot. Viszont minden vékonysága ellenére az alkoholt azért feltornázták 4,2-re, s az akciós 159 HUF-os ár a hülyének is simán.

Az Edelmeister Red Ale már vagy nyolcvan könnyűsúlyú egységgel (a.k.a. forint) drágább volt, de ez még mindig a kibírható kategória. Ráadásul afféle kellemes meglepetésként még iható is. A típus standard ízvilágát ugyan vajmi halványan hozza, de azért kapunk egy kis karamelles-kekszes kóstolót a malátákból, a komlózás is elfogadható, sőt, az utóíz is mentes a mindenféle gyanús, fémes-savanykás jegyektől. Azt kell üzenjük innen a fa alól (miközben a hangyák szellemi szféránk asztrális tisztítását végzik, bal nagylábujjunk körmével pedig a monogramunkat farigcsáljuk a nirvána kapufélfájába), hogy korrekt.

PS.: a lábvíz és a magzatvíz mégsem került elő. Majd legközelebb. Ha lesz legközelebb, mert a velünk lassan szimbiózisba kerülő rovarfélék teljesen megőrültek ezektől a szirupos-búzás kreálmányoktól.

870. Borsodi Amber Ale

Az történt, hogy a hétvégén belegyalogoltunk egy pálinkákkal, sörökkel, szalonnákkal (sertés és humán, utóbbi bőr alatt maradt, nem tapogattuk) terhelt kerti megmozdulásba, ahol is a folyadékokat kivéve szinte mindent elviselhető mértékig szenesítettünk, majd elfogyasztottunk. A kormot és a pernyét szorgosan és folyamatosan öblítettük, ennek köszönhetően a Szerkesztőség egy része még nem tartózkodik abban a kontinuumban, ahol a többi. Ezért megkértük az esemény házigazdáját, foglalja össze és öntse formába véleményét a borsodiak Amber Ale-jéről, mi pedig erőink és gyengeségeink függvényében hozzáfűzünk ezt-azt. Munkáját köszönjük, eredményét különösebb változtatások nélkül alább közöljük, megjegyzéseinket, belepofázásainkat kurziváljuk (nem, ennek nincs köze a Courvoisier-hez, bár attól is el lehet dőlni).

amikor kézbe veszek egy jó hideg dobozos sört, nem mindig szoktam ennyire megnézni, de ezt most úgy kaptam, hogy írjak róla néhány gondolatot…. Ezzel mi is így vagyunk, mármint a gondolatokkal, aztán hol összejön, hol nem.

elsőre egy nagyon letisztult magyar népmesékre hajazó design ugrik be, ami szimpatikus, főleg, hogy a vonalkód is egy korsót mintáz, nice! Szinte biztos, hogy ezt a büdös életben sem vettük volna észre, kicsit felesleges dolognak is tartjuk, ráadásul rendkívül pofátlanul (bár arcunk nagy) korrigálunk is: az nem korsó, hanem egy Craft Master One. bár a mai píszí világban ez a sok fehér elég merész … láttunk már „átfestett” NB1-es focicsapatot is fekete csíkokkal, sőt olyan F1-es csapatot is, ahol a fehéret feketére „KELLETT” cserélni, miközben a sokszoros vb bajnok pojácának egy fehér, szőke „szolgája” van, aki futva viszi a táskáját, miközben ő rollerezik Tömény a dolog, nézzük sorban. A focihoz nem konyítunk, elképzelésünk sincs, melyik csapatról lehet szó, majd megoldjátok. F-1 oké, a szőke szolgalélek nagy valószínűséggel havi szinten egészen kellemes összegekért trappol a roller után, ez azért messze nem egy átszínezett tamásbátya-szituáció. Egyébként pedig a bolygó élőlényeinek volt cca. ötszáz éve arra, hogy megismerje és megtanulja félni az europid nagyrasszt, de az sehol sincs kőbe vésve, hogy ennek mindörökre így kell maradnia.

**Egyik szőke, a másik barna, a harmadik csudaszép**

… no de mindegy is, egy lenyugvó csillaggal nem érdemes ennyit foglalkozni, inkább vegyük igénybe a nedű szolgáltatásait! A szerző életkorát tekintve a lenyugvó csillagok helyett inkább a lenyugvó Nap erejére illene koncentrálni (a poén élét némiképp tompítja a tény, miszerint mi vénebbek vagyunk nála néhány esztendővel).

„kattanásra” nincs különbség! folyása, habja tökéletes! illata emlékeztet a borfejtésre nagyapámmal … no persze nem, csak vicceltem! egy 299.- es sör meg sem közelítheti azt! 😉 A maláták édessége mellé egy kis kenyeres savanykásság is vegyül, enyhe fűszerezettséggel a komlók irányából. Színe vörösréz felé hajló, tiszta, pihenteti a szemet. Habszerkezet rendben, de gyorsan apad.

IBU 23, ALK 4,5%, keserűség: 7/4, aromaintenzitás: 6/7, árpamaláta! gondosan aláhúzva!

a doboz szerint „elkészítettük az első félbarna, felsőerjesztésű borsodit, hogy egy újabb sört pattinthassatok az élet apró örömeire. itt egy könnyen iható, színében és ízében is karakteres ale, amit a nemzetközi sörkultúra mesterei ihlettek. ez a borsodi amber ale, ejtsd: az elnyúló baráti sörözések kísérője” A szokásosnak mondható parasztvakítás/marketingszöveg, melynek külön bájt kölcsönöz, hogy szerzőnk derék informatikus, azok meg nem ismerik a nagy kezdőbetűt. A gondos aláhúzás az összetevőre érzékeny, illetve allergiás vásárlókat próbálja figyelmeztetni a kellemetlen következményekre. A könnyen iható fogalommal nincs bajunk, ám a karakteresség jócskán elmarad a várttól.

(magán)véleményem: Ma szalonnát sütöttünk, szélben, a Barátommal, a sör most, a szalonnára nagyon jólesik, egy TÉNYLEG kellemes félbarna! 🙂 Natessék, épp az imént élcelődtünk a kezdőbetűkkel. A Barátom mi vagyunk, el is érzékenyedtünk, az informatikusok vérét szívó megjegyzést tekintse mindenki tárgytalannak.

amikor nem vársz sokat, csak a megszokott kellemes érzést … mint pl. 5+ év házasság után a feleségeddel, egy jól sikerült éjszaka után … 😉 Hmmm… Ezek szerint a nyár közepén tartandó tizedik házassági évfordulót követően még nekünk is van miben reménykednünk. Hacsak nem szívjuk túl magunkat az esemény keretein belül sörrel, me’ akkó’ má’ mindegy.

és természetesen ezek a „megszokott” dolgok nem azt jelentik, hogy nem jó az érzés, nem finom a sör, nem volt jó a sex! CSAK annyit, hogy ebben ma, holnap, nem volt több … pedig lehetett volna … Egyet kell értsünk tanult barátunkkal. Nem baj, hogy piacra került ez a sör, nem is teljesen céltalan (mint egy nyári ruha mellénye, hogy a megunhatatlan mestert idézzük), de nincs benne truváj, hiányérzetet hagy maga után. A konkurrencia (Dreher) ilyen típusú sörének tűntével kicsit reménykedtünk, hogy ez majd kitölti a mértékkel sajgó ürességet, de nem, az Amber Ale még ezt a nem túl magas elvárási szintet sem üti meg. Mindamellett a szalonnából készített aktív szén darabkákat azért szépen eltünteti a nyelőcső faláról. Sütünk mi még szalonnát, iszunk mi még Amber Ale-t ezen a nyáron.

868. Soproni Óvatos Duhaj Mangó Ale

Eddig sem haboztunk magánéletünk válságos és katartikus eseményeit beleszőni történeteink tarkabarka folyamába, ezért most sem kell nagy levegőt véve meghoznunk a döntést, amikor is eláruljuk, hogy életünk párja, a.k.a. jobbik felünk lelépett egy háromnapos fejtágító köldöknézésre. A dolognak természetesen az égvilágon semmi értelme sincs, de mit tegyünk, ha a vezetőség úgy gondolja, ebben az országban az ilyen baromságoktól lesz jobb pedagógusnak lenni, nem pediglen attól, hogy rendesen megfizetik. Csendesen, a szemünk sarkából méregetjük hát egymást a hatévessel, aki már túl van a dologból adódó nemtomhányadik krízisen, de még bármi megtörténhet. A nagyobbikkal nincs gond, egyrészt a képből hiányzó édesanya nem az ő édesanyja (apró hendikep, ha több nőtől van az embernek gyereke), másrészt a kollégiumban csücsül, harmadrészt pedig ha itt lenne sem zavarna sok vizet, egy sarokba húzódva bámulná a nem bináris karakterekkel teletömött japán borzalmait, spanyol felirattal. De a hatéves más tészta. Elvárja, hogy osztozzunk világfájdalmában, foglalkozni kell vele és a kis lelkével, nincs kibúvó és mellébeszélés. Ezért ma olyan sört választottunk, ami szerény véleményünk szerint nem érdemel túl sok figyelmet, mert bármekkora hájp is van az ilyenek körül mostanában, ez csak egy újabb nyári strandmegoldás a soproniaktól, ezúttal a mangó főszereplésével, némi narancs és maracuja asszisztálásával. A strandsörök annyiban tudnak kellemesebbek lenni a fűnyírósöröknél, hogy fogyasztásukkor nem kell még csak imitálni sem a melót, lehet diszkréten bámulni a lengén öltözött ellenkező/azonos nemet (kinek melyiket, nem givánndd! dörllentő, ahogy a Török mondta volt).

Csülök és a Török Szultán igyekszik megőrizni a látszatot A három testőr Afrikában 1966-ban megjelent képregényváltozatában, mely Cs. Horváth Tibor és Korcsmáros Pál munkáját dicséri

Némi energiát csak abba az ábrándos, felhőnéző tekintetbe és arckifejezésbe kell feccölni, amit akkor muszáj villámsebesen magunkra ölteni, amikor az asszony szól valamit hozzánk. Ehhez a művelethez pedig a Soproni Óvatos Duhaj Mangó Ale (SÓDMA, ofkórsz) pontosan elegendő, 216.5 kcal-t tartalmaz.

Színe szalma felé hajlik, a dobozé jóval látványosabb, habja korrekt, tartós. Illata édes gyümölcsökkel terhelt, sörnek némi nyoma a korty végén fedezhető fel, ott is elég vizeskésen. Előtte mangós, ez volt a cél. Az utóízről pedig megint csak az jut eszünkbe, hogy a mangó nem véletlenül tartozik a szappanfavirágúak rendjébe.

Megint egy Duhaj, ami nélkül simán el tudtuk volna képzelni hátralévő éveinket, de sebaj, majd óvatosan bánunk vele. A vízparti népeknek és a nagyközönség azon tagjainak, akik annyit tudnak a sörről, hogy sárga, három betű, a közepén hosszú ő-vel, kiválóan meg fog felelni ez is.

Most pedig megyek, mert hencegnős-csillámf@szpónis-bálirinás történeteket kell olvasnom. Csak hogy jól aludjunk.

841. Steenbrugge Blond

Viszonylagosan komplikált háttértörténetű sörök következnek most, de mivel három darab is sorakozik előttünk, lesz időnk kibontani a csomót, a palackokkal együtt természetesen. Belga italok jönnek, a Steenbrugge márkanév triójával ismerkedünk, ez alkalommal a Blond kezd, majd a Brune (Dubbel néven is fut) mutatkozik be, végül a Blanche/Wit zárja a sort. Természetesen a gyártó egyéb típusokat is forgalmaz e név alatt, van Tripel, Quadrupel, Bock, Maibock és Winter is, ám ezek megérkezésére egy közelebbről meg nem határozott időtartamig várnunk kell. Ha pedig idő, pattanjunk is vissza kb. 1040 tájékára, ekkor született ugyanis Flandria Tiegem nevű falucskájában Arnold/Arnoul/Arnulf of/van Soissons/Oudenburg (ugye milyen remek dolog mindenféle nemzetiségektől nyüzsgő vidéken élni, az ember kénye-kedve szerint válogathat a nevei között), aki akkortájt természetesen még nem volt semmiféle of, illetve van, csak egy csecsemő. Felnővén és megizmosodván már a papi pálya felé kacsintgatott, de realistább szemlélettel megáldott/megvert keresztapja, Arnulf van Oudenaarde elsikálta, hogy inkább lovagi szolgálatot teljesítsen egy gróf sleppjében. A világi hívságok azonban nem tudták véglegesen elcsábítani, ezért adandó alkalommal Soissons-ba vándorolt, ahol a Szent Medárdról elnevezett kolostor környékén remetéskedett néhány esztendeig. Ez az életmód akkoriban jó ajánlólevél volt a megfelelő körökben, ki is nevezték a kolostor apátjává (a legenda szerint nem nagyon vágyott erre, megszökött a megtiszteltetés elől, de egy farkas [arnulf] visszakergette). 1070-ben püspököt akartak faragni belőle, amit szintúgy a háta közepére sem kívánt, így amikor jelentkezett egy ellenlábas, ismét lelécelt, ezúttal sikeresen. Oudenburgba ment, ahol megalapította a Szent Péter apátságot. Nyugalom, nagy levegő, most jön a sör.

**A kies Tiegem. Háttérben a Szent Arnold templom, ahol a mi sörfőző barátunk ereklyéit is őrzik**

A sört kedvelő, sörrel foglalkozó emberek mind ismerik azt a tételt, miszerint a sörivás, illetve készítés azért nyert akkora teret a középkor setétnek minősített éveiben, mert az ivóvíz minősége meglehetősen kérdőjeles volt, amiből kifolyólag mindenféle ronda betegséget lehetett összeszedni. Természetesen az akkori embereknek nem sok elképzelésük volt a mikroszkopikus szinten mocorgó kórokozókról, és az említett sörlegenda sem állja meg a helyét az egész kontinens tekintve, de lokálisan működhetett a dolog. Erre Arnold barátunk története is jó példa, aki oudenburgi évei alatt a kolostor által készített „kis sört” (asztali sör, tafelbier, dun, hvidtøl: alacsony alkoholtartalmú, 0,5-3%-os, tápanyagokban és élesztőben dús sör. Hollandiában, Belgiumban és Dániában manapság is népszerű típus) itatott a környékbeliekkel, melynek eredményeképp a menetrendszerűen kitörő pestisjárvány dokumentáltan jóval kevesebb áldozatot követelt. A hálás utókor cserébe a sörfőzők patrónusának nevezte ki, s gyakran ábrázolják kezében a cefrézéskor használatos villával. A mi sörünk címkéjén is ő mosolyog díszes ornátusban.

A főzde történetét a következő alkalommal taglaljuk, most lássuk, mit tud a Blond.

Világos arany szín, közepes, a vártnál tartósabb habréteg. Illata élesztős, némi melegedés után virágos, mézes jegyeket produkál, a háttérben halvány citrusos vonallal. Ízvilága kifejezetten könnyed, nem egy „nagy belga”, de ezt nem rójuk fel neki bűnéül. Élesztős, finoman gyümölcsös, gyógynövényes-fűszeres íz (utóbbi a gruut/gruyt/grut/gruit néven futó keveréknek köszönhető, amit az adott kultúrterületen a komlók térhódítása előtt előszeretettel használtak a sörök ízesítésére. A Bruin ecsetelésekor még foglalkozunk vele), középtájt némi komlós keserűség is érezteti magát. A korty laza, csípősen, frissítően szénsavas, a vége citrusosan savanykás.

Összességében egy akár napi fogyasztásra is javasolható, könnyű, üdítő sörről van szó, mely jól követhető módon villantja fel a belga ale-ek jellegzetességeit, ha nem is merül el bennük nyakig.

832. Pannonhalmi Blonde

Pannonhalmán tavaly nyáron nyitotta meg kapuit a sörfőzde, pillanatnyilag portfólión lévő öt termékükből ezidáig csupán egyet kóstoltunk, mintegy bemelegítésképpen. A Dubbel után, melyről elégedetten nyilatkoztunk, most sort kerítünk még kettőre, elsőként (mint minden egészséges férfiember, habár de gustibus non est disputandum) egy szőkét választunk. Tehetjük ezt annál is nyugodtabb lelkiismerettel, mivelhogy ez a Blonde csak egy keresztet visel a címkéjén, ennyiért pedig mi nem fogunk sorban állni az urológián, ez már nekünk meg sem kottyan. Vö: „Rosszlányoknál engem már nem ér baj/Lappang bennem tripper, kankó, vérbaj” → Prosectura.

A Szent Benedek-rendi monostort 996-ban alapították Géza fejedelem segedelmével, aki Csehországból invitált ide szerzeteseket. A ma is álló templomot Uros apát építette újjá 1224-ben. Apát urunk elég kemény legény volt a maga idejében, hiszen nemcsak elkísérte II. András királyunkat a Szentföldre 1217-ben az ötödik keresztes hadjárattal (az egri és a győri püspökkel, meg a kalocsai érsekkel karöltve. Sok értelme nem volt a kirándulásnak, a következő esztendőben a király – miután Cipruson valószínűleg meg akarták mérgezni – felfújta az arcát és visszafordult, még a jeruzsálemi pátriárka kiközösítéssel való fenyegetésének is beintett), hanem még a tatárokat is kipics@zta Pannonhalmáról 1242-ben. Hortobágyi Tamás Cirill, a jelenlegi (87.) apát büszke lehet elődjére.

**Tumultuózus jelenet a Szentföldről Sébastien Mamerot Une Chronique des Croisades című kéziratából 1472-1474**

Sört a barátok már az 1200-as években is készítettek az idevágó feljegyzések szerint. Főzdét 1701-ben épített és nyitott az a Thomas Menner, aki a törökök kivonulása után érkezett Pannonhalmára (illetve akkor még Szent-Mártonba). Nevét egy egész sörcsalád őrzi, melynek tagjait igyekszünk a közeljövőben beszerezni, addig is jöjjön a szőkeség.

Kissé matt borostyánsárga szín, közepesen tartós, vékony hab. Illata fűszeres, komlós, kellemesen élesztős, picit fehérboros. A korty eleje majdhogynem gyümölcsösen-virágosan édeskés, melyhez később határozott, bár inkább citrusos, mintsem kesernyés komlók csatlakoznak. A korty közepes, szépen lekerekített, a vége jólesően száraz, az utóíz borosan fanyar. A szénsavak frissítőek, ropogósak. Könnyen iható, ám talán némiképp légies ale, mely felvillantja ugyan a belga jellegzetességeket, ám az összkép kissé homályos marad. 12B°, IBU 25, alkohol 5%.

Nem rossz, nem rossz, de aggasztóan közeledik a heretet ünnepe, melynek elviseléséhez nekünk ennél több kell. No, majd a négykörösztös.

812. McEwan’s Levy

Muchacho mester érdeklődött a minap a Lidl-ben található ale egységcsomagot illetően arról, hogy betáraztunk-e már belőle. Kifejtettük neki, hogy azt mi már nemigen dobjuk kosárba, mert az évek során szép lassan végigittuk a nagyját, a forgalmazó pedig évente csak egy-egy palackot cserél az összeállításban. Galaktikus méretűvé puffadni képes skótságunk miatt ezért erre már nem áldozunk anyagiakat. Erre ő letette a nagyesküt, miszerint ha rábökünk az idei felhozatalból arra az egyre, amit még nem kóstoltunk, istenbiz’ megszerzi, még ha áruba is kell bocsátania testét a boltban dolgozó fehérnépeknek. A szavunk is elállt ekkora áldozat meghozatalának már csak az ötletétől is, remegő ujjakkal gépeltük le a Kiválasztott nevét: McEwan’s Levy. A sör nemsokára megérkezett, mi pedig azóta is azon gondolkodunk, mi is történhetett. Mert ha kvázi a pengéjét markolászva hadonászunk Occam borotvájával, ami minden szempontból veszélyes művelet, távolodva a lex parsimoniae-től (magyarul elvetve azt a lehetőséget, hogy a mester megvásárolta a komplett csomagot és kivette belőle ezt a palackot), akkor a lehetőségeknek túlburjánzó tárháza nyílik meg előttünk, zavarba hozóan arcpirító részletekkel. Fantáziáljunk hát nyugodtan, amíg lehet, közben pedig járjuk kissé körbe ezt a Traditional Scottish Beer-t.

A sör a Carlsberg Marston’s Brewing Company égisze alatt fut, ám a felszínt kissé megkapirgálva rögvest Edinburgh Fountainbridge (Drochaid an Fhuarain) nevű városrészében találhatjuk magunkat. Itt alapított ugyanis Fountain Brewery néven főzdét William McEwan 1856-ban. A cég szépen termelt, nemsokára már Dél-Afrikába, Ausztráliába, Indiába is szállították a hordózott skót életérzést. A derék úriember pedig az így szerzett bevétel segítségével politikusi pályára lépett, a Liberális Párt színeiben lett a parlament tagja. Biztosítani kívánván nevének sörön kívüli fennmaradását, felépíttette a helyi egyetem diplomacsarnokát, a McEwan Hall-t, és megtolta egy kicsit a National Gallery of Scotland-ot is. Halálakor (1913) vagyonát 1,5 millió fontra taksálták, ami manapság is csinos összegnek számít, hát még akkortájt.

**William bácsi a Vanity Fair 1902-es karikatúráján**

A McEwan’s Levy hivatalosan egy malátaközpontú mild ale, de használatos a British session ale kifejezés is, bár gondolom ilyenkor a vérbeli skótok a szemüket forgatva emlegetik a „k” kezdőbetűs Teremtőt. Kitöltve feketébe hajló mélybarna színt mutat, tetején halványbézs, közepes élettartamú habbal. Illatában az óvatosan pörkölt maláták viszik a prímet, csipetnyi csokoládéval keveredve. A korty könnyű, kissé vizes, mérsékelten szénsavas. Ízében a kezdeti laza malátás édesség lassan formálódik, középtájt már hangsúlyosabbak a pörkölt, enyhén kávés jegyek. A vége és az utóíz kesernyés, ám közvetlenül előttük néhány pillanatra egy határozott édesgyökeres-medvecukros vonal is megcsillan. Könnyű, hétköznapi ivósör, melynek 3,2-es alkoholtartalmától olyan vad szoknyarázogatásokat nem tudunk elképzelni a Felföldön. Hacsaknem a pisálás miatt.