841. Steenbrugge Blond

Viszonylagosan komplikált háttértörténetű sörök következnek most, de mivel három darab is sorakozik előttünk, lesz időnk kibontani a csomót, a palackokkal együtt természetesen. Belga italok jönnek, a Steenbrugge márkanév triójával ismerkedünk, ez alkalommal a Blond kezd, majd a Brune (Dubbel néven is fut) mutatkozik be, végül a Blanche/Wit zárja a sort. Természetesen a gyártó egyéb típusokat is forgalmaz e név alatt, van Tripel, Quadrupel, Bock, Maibock és Winter is, ám ezek megérkezésére egy közelebbről meg nem határozott időtartamig várnunk kell. Ha pedig idő, pattanjunk is vissza kb. 1040 tájékára, ekkor született ugyanis Flandria Tiegem nevű falucskájában Arnold/Arnoul/Arnulf of/van Soissons/Oudenburg (ugye milyen remek dolog mindenféle nemzetiségektől nyüzsgő vidéken élni, az ember kénye-kedve szerint válogathat a nevei között), aki akkortájt természetesen még nem volt semmiféle of, illetve van, csak egy csecsemő. Felnővén és megizmosodván már a papi pálya felé kacsintgatott, de realistább szemlélettel megáldott/megvert keresztapja, Arnulf van Oudenaarde elsikálta, hogy inkább lovagi szolgálatot teljesítsen egy gróf sleppjében. A világi hívságok azonban nem tudták véglegesen elcsábítani, ezért adandó alkalommal Soissons-ba vándorolt, ahol a Szent Medárdról elnevezett kolostor környékén remetéskedett néhány esztendeig. Ez az életmód akkoriban jó ajánlólevél volt a megfelelő körökben, ki is nevezték a kolostor apátjává (a legenda szerint nem nagyon vágyott erre, megszökött a megtiszteltetés elől, de egy farkas [arnulf] visszakergette). 1070-ben püspököt akartak faragni belőle, amit szintúgy a háta közepére sem kívánt, így amikor jelentkezett egy ellenlábas, ismét lelécelt, ezúttal sikeresen. Oudenburgba ment, ahol megalapította a Szent Péter apátságot. Nyugalom, nagy levegő, most jön a sör.

A kies Tiegem. Háttérben a Szent Arnold templom, ahol a mi sörfőző barátunk ereklyéit is őrzik

A sört kedvelő, sörrel foglalkozó emberek mind ismerik azt a tételt, miszerint a sörivás, illetve készítés azért nyert akkora teret a középkor setétnek minősített éveiben, mert az ivóvíz minősége meglehetősen kérdőjeles volt, amiből kifolyólag mindenféle ronda betegséget lehetett összeszedni. Természetesen az akkori embereknek nem sok elképzelésük volt a mikroszkopikus szinten mocorgó kórokozókról, és az említett sörlegenda sem állja meg a helyét az egész kontinens tekintve, de lokálisan működhetett a dolog. Erre Arnold barátunk története is jó példa, aki oudenburgi évei alatt a kolostor által készített „kis sört” (asztali sör, tafelbier, dun, hvidtøl: alacsony alkoholtartalmú, 0,5-3%-os, tápanyagokban és élesztőben dús sör. Hollandiában, Belgiumban és Dániában manapság is népszerű típus) itatott a környékbeliekkel, melynek eredményeképp a menetrendszerűen kitörő pestisjárvány dokumentáltan jóval kevesebb áldozatot követelt. A hálás utókor cserébe a sörfőzők patrónusának nevezte ki, s gyakran ábrázolják kezében a cefrézéskor használatos villával. A mi sörünk címkéjén is ő mosolyog díszes ornátusban.

A püspök és a célszerszám

A főzde történetét a következő alkalommal taglaljuk, most lássuk, mit tud a Blond.

Világos arany szín, közepes, a vártnál tartósabb habréteg. Illata élesztős, némi melegedés után virágos, mézes jegyeket produkál, a háttérben halvány citrusos vonallal. Ízvilága kifejezetten könnyed, nem egy „nagy belga”, de ezt nem rójuk fel neki bűnéül. Élesztős, finoman gyümölcsös, gyógynövényes-fűszeres íz (utóbbi a gruut/gruyt/grut/gruit néven futó keveréknek köszönhető, amit az adott kultúrterületen a komlók térhódítása előtt előszeretettel használtak a sörök ízesítésére. A Bruin ecsetelésekor még foglalkozunk vele), középtájt némi komlós keserűség is érezteti magát. A korty laza, csípősen, frissítően szénsavas, a vége citrusosan savanykás.

Összességében egy akár napi fogyasztásra is javasolható, könnyű, üdítő sörről van szó, mely jól követhető módon villantja fel a belga ale-ek jellegzetességeit, ha nem is merül el bennük nyakig.

832. Pannonhalmi Blonde

Pannonhalmán tavaly nyáron nyitotta meg kapuit a sörfőzde, pillanatnyilag portfólión lévő öt termékükből ezidáig csupán egyet kóstoltunk, mintegy bemelegítésképpen. A Dubbel után, melyről elégedetten nyilatkoztunk, most sort kerítünk még kettőre, elsőként (mint minden egészséges férfiember, habár de gustibus non est disputandum) egy szőkét választunk. Tehetjük ezt annál is nyugodtabb lelkiismerettel, mivelhogy ez a Blonde csak egy keresztet visel a címkéjén, ennyiért pedig mi nem fogunk sorban állni az urológián, ez már nekünk meg sem kottyan. Vö: „Rosszlányoknál engem már nem ér baj/Lappang bennem tripper, kankó, vérbaj” → Prosectura.

A Szent Benedek-rendi monostort 996-ban alapították Géza fejedelem segedelmével, aki Csehországból invitált ide szerzeteseket. A ma is álló templomot Uros apát építette újjá 1224-ben. Apát urunk elég kemény legény volt a maga idejében, hiszen nemcsak elkísérte II. András királyunkat a Szentföldre 1217-ben az ötödik keresztes hadjárattal (az egri és a győri püspökkel, meg a kalocsai érsekkel karöltve. Sok értelme nem volt a kirándulásnak, a következő esztendőben a király – miután Cipruson valószínűleg meg akarták mérgezni – felfújta az arcát és visszafordult, még a jeruzsálemi pátriárka kiközösítéssel való fenyegetésének is beintett), hanem még a tatárokat is kipics@zta Pannonhalmáról 1242-ben. Hortobágyi Tamás Cirill, a jelenlegi (87.) apát büszke lehet elődjére.

Tumultuózus jelenet a Szentföldről Sébastien Mamerot Une Chronique des Croisades című kéziratából 1472-1474

Sört a barátok már az 1200-as években is készítettek az idevágó feljegyzések szerint. Főzdét 1701-ben épített és nyitott az a Thomas Menner, aki a törökök kivonulása után érkezett Pannonhalmára (illetve akkor még Szent-Mártonba). Nevét egy egész sörcsalád őrzi, melynek tagjait igyekszünk a közeljövőben beszerezni, addig is jöjjön a szőkeség.

Kissé matt borostyánsárga szín, közepesen tartós, vékony hab. Illata fűszeres, komlós, kellemesen élesztős, picit fehérboros. A korty eleje majdhogynem gyümölcsösen-virágosan édeskés, melyhez később határozott, bár inkább citrusos, mintsem kesernyés komlók csatlakoznak. A korty közepes, szépen lekerekített, a vége jólesően száraz, az utóíz borosan fanyar. A szénsavak frissítőek, ropogósak. Könnyen iható, ám talán némiképp légies ale, mely felvillantja ugyan a belga jellegzetességeket, ám az összkép kissé homályos marad. 12B°, IBU 25, alkohol 5%.

Nem rossz, nem rossz, de aggasztóan közeledik a heretet ünnepe, melynek elviseléséhez nekünk ennél több kell. No, majd a négykörösztös.

812. McEwan’s Levy

Muchacho mester érdeklődött a minap a Lidl-ben található ale egységcsomagot illetően arról, hogy betáraztunk-e már belőle. Kifejtettük neki, hogy azt mi már nemigen dobjuk kosárba, mert az évek során szép lassan végigittuk a nagyját, a forgalmazó pedig évente csak egy-egy palackot cserél az összeállításban. Galaktikus méretűvé puffadni képes skótságunk miatt ezért erre már nem áldozunk anyagiakat. Erre ő letette a nagyesküt, miszerint ha rábökünk az idei felhozatalból arra az egyre, amit még nem kóstoltunk, istenbiz’ megszerzi, még ha áruba is kell bocsátania testét a boltban dolgozó fehérnépeknek. A szavunk is elállt ekkora áldozat meghozatalának már csak az ötletétől is, remegő ujjakkal gépeltük le a Kiválasztott nevét: McEwan’s Levy. A sör nemsokára megérkezett, mi pedig azóta is azon gondolkodunk, mi is történhetett. Mert ha kvázi a pengéjét markolászva hadonászunk Occam borotvájával, ami minden szempontból veszélyes művelet, távolodva a lex parsimoniae-től (magyarul elvetve azt a lehetőséget, hogy a mester megvásárolta a komplett csomagot és kivette belőle ezt a palackot), akkor a lehetőségeknek túlburjánzó tárháza nyílik meg előttünk, zavarba hozóan arcpirító részletekkel. Fantáziáljunk hát nyugodtan, amíg lehet, közben pedig járjuk kissé körbe ezt a Traditional Scottish Beer-t.

A sör a Carlsberg Marston’s Brewing Company égisze alatt fut, ám a felszínt kissé megkapirgálva rögvest Edinburgh Fountainbridge (Drochaid an Fhuarain) nevű városrészében találhatjuk magunkat. Itt alapított ugyanis Fountain Brewery néven főzdét William McEwan 1856-ban. A cég szépen termelt, nemsokára már Dél-Afrikába, Ausztráliába, Indiába is szállították a hordózott skót életérzést. A derék úriember pedig az így szerzett bevétel segítségével politikusi pályára lépett, a Liberális Párt színeiben lett a parlament tagja. Biztosítani kívánván nevének sörön kívüli fennmaradását, felépíttette a helyi egyetem diplomacsarnokát, a McEwan Hall-t, és megtolta egy kicsit a National Gallery of Scotland-ot is. Halálakor (1913) vagyonát 1,5 millió fontra taksálták, ami manapság is csinos összegnek számít, hát még akkortájt.

William bácsi a Vanity Fair 1902-es karikatúráján

A McEwan’s Levy hivatalosan egy malátaközpontú mild ale, de használatos a British session ale kifejezés is, bár gondolom ilyenkor a vérbeli skótok a szemüket forgatva emlegetik a „k” kezdőbetűs Teremtőt. Kitöltve feketébe hajló mélybarna színt mutat, tetején halványbézs, közepes élettartamú habbal. Illatában az óvatosan pörkölt maláták viszik a prímet, csipetnyi csokoládéval keveredve. A korty könnyű, kissé vizes, mérsékelten szénsavas. Ízében a kezdeti laza malátás édesség lassan formálódik, középtájt már hangsúlyosabbak a pörkölt, enyhén kávés jegyek. A vége és az utóíz kesernyés, ám közvetlenül előttük néhány pillanatra egy határozott édesgyökeres-medvecukros vonal is megcsillan. Könnyű, hétköznapi ivósör, melynek 3,2-es alkoholtartalmától olyan vad szoknyarázogatásokat nem tudunk elképzelni a Felföldön. Hacsaknem a pisálás miatt.

809-810. Mohó Mókus és Léhűtő Lajhár

Mihail Mihajlovics Belkaszov, a Mohó Mókus rosszkedvűen heverészett az örökké termő fa alatt. A tízóraira befalt, ehető aranyfóliába csomagolt osztrigás-kaviáros rozsos buci úgy tekerte a beleit, hogy a szeme is könnybe lábadt. Nem találta sehol a kedvenc herélőkését sem, pedig a nagyapjától örökölt szerszámnak köszönhette a bandavezéri titulust. Igaz, mostanában csak a fogát szokta piszkálni vele, hogy ne rohadjon ott annyi ételmaradék, hiszen a fogmosáshoz fel kellene kelni, ilyet pedig egy kőkemény мальчик-белка nem csinál. Legalábbis nem túl gyakran. Ráadásul az üzlet sem ment jól. Pofátlan és tenyérbemászó konkurencia jelent meg a szigeten, s ha még csak tenyérbemászó lett volna! De ez az alak mindenhová mászott, hányingerkeltő volt még csak nézni is, ahogy össze-vissza pattog. Misi volt a neve, állítólag a mókusfélék családjába tartozott, de ebben Mihail Mihajlovics erősen kételkedett. Szart volna ő magasról (oké, nem annyira magasról, mert ahhoz abba kellene hagyni a fekvést) ezekre a mutatványokra, de az a feketefarkú féregnyúlvány a legjobb embereit rádumálta az életmódváltásra, a selejtesebbjét meg felzabáltatta a sakálokkal. Belkaszov mesternek rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt, mint a hájas kisujja, pedig még csak csütörtök volt.

Belkaszov és bandája 1:01-től

Ób@zmeg, de jólesne most egy sör! – sóhajtott fel szomorkásan, amikor hirtelen mozgást érzékelt a bal oldali perifériás látómezője irányából. Lavrentyij volt az, a Léhűtő Lajhár, gyerekkori cimborája. Talán lesz nála sör! – reménykedett MMB, majd kényelmesen elhelyezkedett, és az iskolában tanult versikét mormolva egyre laposabbakat pislogott:

„Hurr-hirr-horr-hárr-brum-bió,

Enni meg aludni jó.”

Két nap múlva ébredt fel, de még így is öt órát kellett várnia, amíg Lavrentyij hallótávolságba ért, mert a Lajhár nem csak lassú volt, mint a tetű, hanem hallgatag és süket is, mint a disznó a rozsban.   – Lavrentyij, drága kicsi szívem, ugye van nálad néhány sör? Igen szomorú a lelkecském, a jó öreg Alkohol Bátyuska ölelő karjaira van szükségem. A tömény nem jó, megfosat, oszt’abban henteregni nem az igazi, tudod jól. Sört ide! Mondjuk egy picit testesebbnek tűnő, gabonásan édeskés illatú, de kenyeresen savanykás, tapadós habú, komlókkal rendesen balanszírozott rozsos ale-t. Vagy egy friss és üde, félbarnába hajló APA-t, olyan gyümölcsök ízeivel, mint amilyenek itt lógnak ezen a k*rva fán a fejem felett, hogy penészedjen meg mind, úgysem érem el őket. Az sem baj, ha már nem hideg, csak legyen! Van nálad, Lavrentyij, ugye van??

A Lajhár szája szólásra nyílt, majd röpke kilencvennyolc perc alatt ki is csusszant rajta a válasz: – Nincs. De hozok. Lassan távolodni kezdett, Mihail Mihajlovics pedig – amikor nem rázta már annyira a zokogás – újabb kétnapos álomba zuhant. Arra ébredt, hogy Lavrentyij egy papírdarabot tart elé, mert az udvarias és előzékeny jóbarát nem kívánván őt felverni megérdemelt pihenéséből, inkább leírta a kérdést, ami miatt félúton visszafordult: Pohár kell?

Az istenek kifürkészhetetlen akaratából Belkaszov ebben a pillanatban találta meg elveszettnek hitt nagyatyai örökségét, s kissé zavaros, ám beletörődő tekintettel fordította azt saját heréi felé.

Herélőkés Somogy megyéből

Ui.: az idézett versike Tersánszky Józsi Jenő Misi mókus kalandjai című írásában található.

779. The Crafty Brewing American Style Pale Wheat Ale

Átugrottuk a hét közepét, indítsunk valamilyen költői képpel, az időjárás nagyban elősegíti a tartalmas hallucinációkat, pláne ha fedetlen fejjel mászkál az ember a napon. Tehát szőkén ringanak a búzamezők, bennük ízlésesen elhelyezett pipacs- és búzavirágfoltokkal. Készül a kenyérnek és sörnek való, a barokkosan összetett és ritmikusan hajladozó nevű The Crafty Brewing Company American Style Pale Wheat Ale is szeretett kenyérgabonánkat veszi magának alapul. Pedig az írek éghajlatuknak köszönhetően mindig is hadilábon álltak a gabonafélékkel, helyette a XVI. század környékén meghonosított burgonyát falta mindenki. Nem is volt semmi különösebb gond ezzel 1845-ig, ekkor azonban megjelent a Phytophthora infestans nevű gombaféle. A krumpli már a földben megrohadt, az ültetésre szánt készletek is megsemmisültek. Írország nyolcmillió lakosából kétmillióan haltak éhen (részben valószínűleg az angolok miatt, akik vajmi keveset tettek azért, hogy mentsék a menthetőt. A két nép a XII. század óta nyűvi egymást, a Tankcsapda már akkor is énekelhette volna, hogy „Nézem a tévében a híreket/Ahogy a rendőrök ütik az íreket”, már ha lett volna Tankcsapda és tévé), kétmillió pedig kivándorolt, jórészt az USA-ba. Az utókor Great Famine néven emlegeti a szomorú eseményt, a fővárosban, a már emlegetett Liffey partján szoborcsoport állít emléket a tragédiának.

Aki túlélte az utat – mert a koporsóhajóknak becézett volt rabszolgaszállító lélekvesztőkön a higiénia nemlétének köszönhetően hullottak az emberek, mint a legyek – új életet próbált kezdeni. Ennek köszönhetően az 1850-es években New Yorkban több ír volt, mint Dublinban. Manapság kb. 33 milliónyian vannak szerte az Államokban (az őshazában szűk hétmillióan éldegélnek), Gael-Mheiriceánaigh-nak kell szólítani őket, s már nem csak krumplit esznek. Crafty-ék amerikai búzasöre teljes mértékben, üdítően hozza a típus jellegzetességeit. Világossárga, enyhén opálos, habja vaskos és tömött, hófehér. Illatában hiába is keresnénk a német változatok jellegzetes, banános észtereit, vagy a szegfűszeges vonalat. Helyette mérsékelt, ám élvezetes citrusokat, virágos-barackos aromákat kapunk az újvilági komlók két képviselőjétől, a Mosaictól és a Cascade-tól. Könnyed, gabonás jegyekkel indít, az édeset nem tolja túl, emiatt kellemesen száraz a vége. A komlókeserűk közepesek, jól hangoltak, ízükben a már említett gyümölcsök érvényesülnek, megspékelve az ismét előkeveredő ananásszal. A korty a közepes és a vékony között egyensúlyozik, a szénsavtartalmat közepes jelzővel illetnénk. Könnyű, üdítő, jóleső nyáresti sör, melynek esetében teljesen indokoltnak érezzük a World Beer Awards-ról tavaly elhozott aranyérmet. Egyetlen fanyalgó megjegyzést tartogatunk a végére: sajnálatos módon az ámerikánus szín- és stílusorgia miatt a bajusznak már csak a kupakon maradt hely. Ez alkalommal elnézzük, de ne forduljon többet elő.

773. Kočovný Kozi Jehličnatý Kozi Strom Ale

Töredelmesen elismerjük és bevalljuk, elvesztettük a csatát (ha a háborút nem is), már ami a Kočovný Kozi söreinek optimális, naptári alapokra vetített fogyasztási idejét illeti. Mert a sütőtökös variációt még csak megmagyaráztuk valahogy, s a Waizenbock sem hordozott magában megkerülhetetlen akadályként tornyosuló utalásokat valamelyik évszakra, de mi a jóistent kezdjünk egy marék tűlevéllel? Hát ki az a sajnálatos módon agyonképzett és túlolvasott, a használhatatlanságig pallérozott elme, akinek erről nem a tél, a térdig érő hóban felé rohanó farkasfalka és a karácsony ugrana be egyből? Nem, nincs tovább, beszorultunk a spanyolfal mögé, ahonnét afféle nyári mikulásként, zavart és kissé erőltetett mosollyal az arcunkon lépünk elő, kezünkben egy palack Jehličnatý Kozi Strom Ale-lel, amibe az egyéb összetevők mellett egy csapott evőkanálnyi fenyőtű is került. Ez így első olvasatra valóban furcsának tűnhet, de ha jobban belegondolunk, a sörök és a gyantás ízvilág között nem húzódik áthidalhatatlan távolság, vagy kibékíthetetlen ellentét. Jónéhány komlófélével találkozhattunk már, melynek fenyős-örökzöldes, gyantás aromája tette élményszerűvé az adott főzetet. A széles spektrumban használtak közül itt van mindjárt a Mosaic és a Simcoe, vagy a Centennial, de nem pislogunk tanácstalanul a Vic Secret (nem a fehérneműben flangáló csajokról van szó, bár természetesen kifogásokat ez esetben sem emelnénk, s a pislogás is megmaradna, ha nem is a tanácstalan kategóriából), illetve az Azacca nevek hallatán sem. A mi sörünkbe, melyet a Google fordítója Tűlevelű Kecskefa névvel illet (ez pedig ismét egy vitathatatlanul csodaszép szószerkezet, s egyből a marokkói argánligetek fáinak tetején egyensúlyozó patások jutnak az eszünkbe, tessék:

ugyan más típusok kerültek, de ennek is megvan a maga jó oka, ahogy azt rögvest látni fogjuk. Sötét rézvörös italunk van, direkt fényben dévaj, piros villanásokkal. Habja közepes, tömött, tartós, bézzsel tört. Illatát érezve megnyugodtunk, a fenyőlevelek miatt ugyanis minden alapot nélkülözve gondolatban a Wunderbaum légfrissítőkre asszociáltunk, ám ennek hálistennek semmi nyoma. Gyanta természetesen akad bőven, de nem tolakodó, csak masszív. A főzde a skandináv erdei túlélőtúra aromatikus elemeit ellensúlyozandó a Sládek és a Citra nehéztüzérségét vetette be, ennek köszönhetően tobzódhatunk a barackos-citrusos illatokban is. A korty eleje rövid szakaszon magabiztosan malátás (17 B°), aztán a komlók narancshéjjal megtámogatott 40-es IBU értéke lendül támadásba. A vége gyümölcsösen kesernyés, szívmelengetően alkoholos (7,1 %), a megfelelően hosszú lecsengésben visszaköszön a gyanta. Érdekes, ügyesen összerakott, ha nem is túl cizellált sör, mely segítségével magunkba szívhatunk annyi gyantát, hogy hosszú ideig hibátlanul működjön a hegedűvonónk.

771. Kočovný Kozi Pumpkin Kozi Ale

Limitált kiadású, az évszakhoz nem is igazán illeszkedő sört választottunk erre az alkalomra magunknak a Nomád Kecskék felhozatalából, de bőven és jólesően vagyunk annyira nonkonformisták, hogy az ilyesmivel egyáltalán ne törődjünk. A Pumpkin Kozi Ale, mint a neve is mutatja, egy sütőtökkel és egyéb fűszerekkel ízesített, ebből adódóan inkább a hűvösebb napokra szánt és kigondolt főzet. Emeltebb alkoholtartalma (6.8) is a zord október végi szélviharok ellen vértezné fel az embert, ám szerencsére igen élénk képzeletünk máris jeges esőcseppeket arcunkba masszírozó őszi orkánt vizionál az ablakon kívülre, így hát minden akadály elhárult, nyugodt szívvel bontunk. Amíg sörünk szellőzik és nekilát illatanyagait a légtérbe eregetni, mi ejtünk pár szót a tökfélékről, már csak azért is, mert Kočovný-ék nem akármilyen árokparti pudvás példányt pakoltak a főzetbe, hanem a sütőtökök Rolls-Royce-át, a Hokkaido-t használták. A tök háziasítása nagyjából tízezer esztendeje kezdődött Közép-Amerikában, de hogy miért, azt nem tudjuk pontosan. A vad tökfélék ugyanis nemhogy az ehetetlenség határait súrolóan keserűek, hanem mérgezőek is a bennük lévő Cucurbitacin nevű anyag miatt. Napjainkban sem árt az óvatosság, a dísztökök fogyasztása garantálja a heveny rosszullétet, hányást, hasmenést, hajhullást, a körülmények és egyéb tényezők szélsőségesen szerencsétlen összjátéka esetén akár a halált is. Nem lévén adottak a génsebészet kellékei (az ifjú Einstein is csak 1988-ban tudta kettéhasítani egy hidegvágóval az elektronhéjakat, feltalálni a rock&rollt, habot csinálni a sörnek és összejönni Marie Curie-vel) a nemesítés évszázadokon át húzódott, s bár a mezoamerikai őslakosoknak rengeteg furcsa szokása volt, nem gondolnám, hogy az ilyen hosszú ideig tartó folyamatos okádást emelték volna piedesztálra. Egyes kutatók szerint a tökféléket inkább használati tárgyakként való alkalmazhatóságuk miatt nemesítették. Komplett étkészleteket, tárolóedényeket faragtak belőlük, a halászok is megpróbáltak a toxikus elemek segítségével sikeresebbek lenni. Aztán a tökök nekifogtak az édesedésnek (részben a véletlennek, részben a tudatos szelekciónak, illetve a Peponapis és a Xenoglossa méhnemzetségeknek köszönhetően, de ezzel itt most megállunk, mert nem végzünk a büdös életbe se), a többi pedig már írott történelem. A sütőtökök egyik változata Japánba vándorolt, ahol vörös kuri -ウ チ キ ク リ- néven impozáns karriert futott be, ennek egyik alfaja a Hokkaido. Nálunk is terem, május közepén érdemes vetni 2cm mély, egymástól 150 x 100 cm távolságra lévő bokrokba, a vetőmag ára cca. 250 HUF/csomag, nincs mit, örülök, hogy segíthettem. A Hokkaido héja sötét naracssárga és ehető is, húsa édes, enyhe diós felhangokkal.

A gyönyörű, sötét borostyán színű, vaskos, tömött, halványbézs habbal bíró sör közben szabadon engedte aromáit, az édeskés, sülttökös, halványan fahéjas-mazsolás-gyömbéres illat szépen betölti a teret, a háttérben sejtelmesen lapuló alkohol csak még izgalmasabbá teszi a dolgot. A korty eleje mézeskalácsos, a fűszerek és a méz szinte tökéletes illúziót szállítanak. Ezt követően a Sládek gyümölcsös keserűi érkeznek, a grapefruit viszi a prímet, majd ismét egy édesebb, tökös szakasz következik, ahol már az alkohol is bontogatni kezdi a szárnyait. A vége kesernyés, az utóíz gesztenyés. Testes, de nem túlsúlyos sör (15 B°), kerek, fűszeres kortyokkal. A benne lévő alkohol szépen melegít, ezzel a sörrel egy viszonylag barátságtalan hófúvásban sem esnénk kétségbe.

Végezetül pedig ezzel a sörrel (is) kívánunk kedves Szabolcs barátunknak boldog születésnapot. Virágozzanak az ő tökei még hosszú évtizedekig.