Viszonylagosan komplikált háttértörténetű sörök következnek most, de mivel három darab is sorakozik előttünk, lesz időnk kibontani a csomót, a palackokkal együtt természetesen. Belga italok jönnek, a Steenbrugge márkanév triójával ismerkedünk, ez alkalommal a Blond kezd, majd a Brune (Dubbel néven is fut) mutatkozik be, végül a Blanche/Wit zárja a sort. Természetesen a gyártó egyéb típusokat is forgalmaz e név alatt, van Tripel, Quadrupel, Bock, Maibock és Winter is, ám ezek megérkezésére egy közelebbről meg nem határozott időtartamig várnunk kell. Ha pedig idő, pattanjunk is vissza kb. 1040 tájékára, ekkor született ugyanis Flandria Tiegem nevű falucskájában Arnold/Arnoul/Arnulf of/van Soissons/Oudenburg (ugye milyen remek dolog mindenféle nemzetiségektől nyüzsgő vidéken élni, az ember kénye-kedve szerint válogathat a nevei között), aki akkortájt természetesen még nem volt semmiféle of, illetve van, csak egy csecsemő. Felnővén és megizmosodván már a papi pálya felé kacsintgatott, de realistább szemlélettel megáldott/megvert keresztapja, Arnulf van Oudenaarde elsikálta, hogy inkább lovagi szolgálatot teljesítsen egy gróf sleppjében. A világi hívságok azonban nem tudták véglegesen elcsábítani, ezért adandó alkalommal Soissons-ba vándorolt, ahol a Szent Medárdról elnevezett kolostor környékén remetéskedett néhány esztendeig. Ez az életmód akkoriban jó ajánlólevél volt a megfelelő körökben, ki is nevezték a kolostor apátjává (a legenda szerint nem nagyon vágyott erre, megszökött a megtiszteltetés elől, de egy farkas [arnulf] visszakergette). 1070-ben püspököt akartak faragni belőle, amit szintúgy a háta közepére sem kívánt, így amikor jelentkezett egy ellenlábas, ismét lelécelt, ezúttal sikeresen. Oudenburgba ment, ahol megalapította a Szent Péter apátságot. Nyugalom, nagy levegő, most jön a sör.
A sört kedvelő, sörrel foglalkozó emberek mind ismerik azt a tételt, miszerint a sörivás, illetve készítés azért nyert akkora teret a középkor setétnek minősített éveiben, mert az ivóvíz minősége meglehetősen kérdőjeles volt, amiből kifolyólag mindenféle ronda betegséget lehetett összeszedni. Természetesen az akkori embereknek nem sok elképzelésük volt a mikroszkopikus szinten mocorgó kórokozókról, és az említett sörlegenda sem állja meg a helyét az egész kontinens tekintve, de lokálisan működhetett a dolog. Erre Arnold barátunk története is jó példa, aki oudenburgi évei alatt a kolostor által készített „kis sört” (asztali sör, tafelbier, dun, hvidtøl: alacsony alkoholtartalmú, 0,5-3%-os, tápanyagokban és élesztőben dús sör. Hollandiában, Belgiumban és Dániában manapság is népszerű típus) itatott a környékbeliekkel, melynek eredményeképp a menetrendszerűen kitörő pestisjárvány dokumentáltan jóval kevesebb áldozatot követelt. A hálás utókor cserébe a sörfőzők patrónusának nevezte ki, s gyakran ábrázolják kezében a cefrézéskor használatos villával. A mi sörünk címkéjén is ő mosolyog díszes ornátusban.
A főzde történetét a következő alkalommal taglaljuk, most lássuk, mit tud a Blond.
Világos arany szín, közepes, a vártnál tartósabb habréteg. Illata élesztős, némi melegedés után virágos, mézes jegyeket produkál, a háttérben halvány citrusos vonallal. Ízvilága kifejezetten könnyed, nem egy „nagy belga”, de ezt nem rójuk fel neki bűnéül. Élesztős, finoman gyümölcsös, gyógynövényes-fűszeres íz (utóbbi a gruut/gruyt/grut/gruit néven futó keveréknek köszönhető, amit az adott kultúrterületen a komlók térhódítása előtt előszeretettel használtak a sörök ízesítésére. A Bruin ecsetelésekor még foglalkozunk vele), középtájt némi komlós keserűség is érezteti magát. A korty laza, csípősen, frissítően szénsavas, a vége citrusosan savanykás.
Összességében egy akár napi fogyasztásra is javasolható, könnyű, üdítő sörről van szó, mely jól követhető módon villantja fel a belga ale-ek jellegzetességeit, ha nem is merül el bennük nyakig.
