942. SØRT Winter Onion

Végre egy kicsit téliesebbre fordult az időjárás, ugyan hó még nem esett, de hajnalra azért reményt keltően deres már a határ (őszül a vén betyár,/Rá sem néz már sohasem a fehérnép./Nem is vár több nyarat, senkije se maradt,/ Egyetlenegy hű társa: a szegénység… Ennyit az évszakra [is] jellemző depresszív vérzőmagyarlélek-feelingről, no és az aktuálpolitikai kikacsintásról). Megfelelő körülmények uralkodnak tehát a SØRT következő, 002-es jelzésű gourmet-álmához, a Winter Onion-hoz, mely hivatalosan nem más, mint egy onion chutney infused imperial amber ale (imádjuk ezeket a körülírásokat, mondtuk már?).

Az ominózus kesergő a Mester előadásában. Garantáltan jó hatással van az emésztésre, mer’ ettől biza’ lefosod a bokád.

A doboz csinos, letisztult, képi anyaga a Kis növényhatározót idézi (kíváncsi lennék, hány ember maradt még ebben az országban, aki tudja használni ezt az örökbecsű kiadványt. Ócska boomer nyávogásnak tűnhet ez is, de mit tegyünk, ha mi még azokban a korcs időkben jártunk iskolába, amikor ott még tanulni is kellett. Oké, lehetett is, nem úgy, mint manapság.), szépen sorakoznak az összetevők, melyekből bámulatosan sokféle jutott mai sörünkbe. A hagyományos alapanyagokon kívül akad itt kandiscukor, laktóz, szegfűszeg, gyömbér, csillagánizs, tonkabab és citrom, nem is beszélve a névadó tételről, ami esetünkben a lilahagymalekvár. Hogy a chutney és a lekvár között milyen ideológiai és minőségi ellentétek feszülnek – ha feszülnek egyáltalán – nem tudjuk, mi több, úgy döntünk, nem is akarjuk tudni. Valószínűleg darázsfészekbe tenyerelnénk jó szokásunk szerint. Nekünk már az is elég gondolkodnivalót jelent, hogy a Hiems cepa tételt (ami téli hagymát jelent, és az Allium cepa néven futó vöröshagyma kismilliárd variációjának egyike) hogyan fésüljük össze a lilahagymával, de aztán eszünkbe jut, hogy hát biztosan azért lila a szerencsétlen, mert hideg van. Megnyugszunk, töltünk.

Chutney. Esetleg csatni. Vagy lekvár?

Átlátszatlan, szűretlen, valahol a sötét borostyán és a világos gesztenyeszín között egyensúlyozó sör kerül a pohárba, a közepes, átlagosan tartós bézs hab alól pedig azonnal gomolyogni kezd az édeskés hagymaillat. A fűszerek váratnak magukra egy kicsit, míg aztán a szegfűszeg és a fahéj összeszedi magát és a bátorságát. Nagyon érdekesen vonulnak egymás mellett a hagymával, hát még amikor a gyömbér is csatlakozik hozzájuk a maga decens csípősségével.

A sima, selymes korty pont olyan húsos, mint a hagymalevél, s az első szakaszban egyértelműen a hagymalekvár uralja a terepet, némi finoman karamellizált, édes kiegészítéssel. A fűszerek közül – nem várt módon – leginkább a csillagánizs és a gyömbér érezhető, a korty végén pedig visszaköszön a hagyma, s az utóízben a maradék gyömbérrel karöltve adnak elő parádés produkciót.

Mivel a 001-es tételre már ellőttük a “meglepő” és “különleges” kifejezéseket, most csak vakarózunk, keresve a szavakat. Annyi bizonyos, hogy nagy örömmel kóstoltuk ezt a sört, élmény volt megismerkedni ezzel az ízvilággal és hangulattal. Nem csalódtunk, és most viszonylag tisztességes összeget is hajlandóak lennénk kiadni egy megkésett Márton-napi sült libacombért, csak azonnal rakják elénk.

921-922. Kaltenecker Fiesta és Kaltenecker Kangaroo

Az általános és riasztó pedagógushiánynak köszönhetően az órarendünk olyan nyomasztó mértékben telített, hogy ismét duplát kell szökkennünk, hogy legalább a látszatát fenntarthassuk annak, miszerint minden f@szán működik. Sejtjük, hogy kissé unalmassá kezd már válni ez a picsogás, próbálunk is féket vetni a billentyűzetünkre, ám időnként rendkívül jólesik kiborítani a nyomorral teli edényt. Már csak azért is, mert nem elég, hogy az embertől napi szinten és folyamatosan várnak el a lehetetlent súroló, illetve át is lépő teljesítményt (a képet árnyalandó: jelenlegi osztályomban már most, a DIFER-mérések befejezése előtt akad három flepnis kölyök, az értékelések befejezése után várható még legalább négy [köztük egy középsúlyos ért. fogy., ahogy arra egy fél pizzába fogadtunk saját magunkkal], nem is beszélve egy autista kissrácról, akinek aztán végképp semmi keresnivalója nem lenne ebben a társaságban, csórikámnak. Szakember, gyógy- és fejlesztő pedagógus heti két órában, pedagógiai asszisztens [aki elvinné magával valami csendesebb és nyugodtabb helyre azokat, akik átmenetileg ledobják a láncot] kétszáz gyerekenként 1 db. Előre megy, nem hátra? A habot a tortára pedig az adja, hogy mindezeket csináld mosolyogva, könnyedén, vidáman, annyi pénzért, amennyiért. A legfontosabbat pedig majd’ elfelejtettem: fogd be a pofád), hanem a túltelítéses módszerrel a sörökre fordítandó idő mennyiségét is megnyirbálják. Az eddig felsoroltak miatt nyugodtan megtisztogathatják a nyelvükkel végbélnyílásunk környékét, utóbbiért pedig valami olyasmit javasolnánk, amit velünk született jómodorunk és félszegségünk miatt nem is szeretnénk megfogalmazni.

Ma este tehát ezen okokból kifolyólag gyorsan háromszögezünk egyet a Rozsnyó-Ausztrália-bármilyen latin nyelvű ország tengely mentén a Kaltenecker söreinek segítségével.

A Pivovar Kaltenecker neve ismerősen csenghet kitartó olvasóink számára, habár saját söreik közül ezidáig csak kettőt kóstoltunk. A virágzó és élénk szlovák-magyar kapcsolatrendszernek köszönhetően azonban több hazai főzde is összeszűrte már velük a levet, lásd Rothbeer, Hopfanatic, Horizont, vagy az Élesztő. Rozsnyó – Rosenau, Rosnavia, illetve a kkeu-i történelem során ritmikus időközönként és manapság is Rožňava – jelentős bányászvárosként startolt valamikor a XIII. században. Átlagosan viharos évszázadok zúgtak el felette III. Endre, Hunyadi János, II. Rákóczi Ferenc (hogy csak néhányukat említsük a teljesség igénye nélkül) részvételével és bábutologatásaival, mígnem aztán Csehszlovákia, illetve Szlovákia része lett. Jól izmolt és élénk fantáziánk segítségével nagyjából el tudjuk képzelni, mennyire lehetett fenékig tejfel az 1300-as években Rozsnyón aranyat és egyéb fémeket bányászni, kicsit sem csodálkozunk hát azon, hogy a német mesteremberek legkésőbb a tárnák ünnepélyes megnyitását követő reggelen buzgón nekiláttak a sörfőzésnek is, hiszen az ilyesmit józanul kibírni nemigen lehet. Ezekre a szép, több száz esztendős hagyományokra alapozott az 1997-ben alapított Kaltenecker, akik pillanatnyilag mintegy 15000 hektoliternyi nedűt állítanak elő évente Marián Bednar mester irányításával.

Rozsnyó látképe egy 1912-es képeslapon. Az ember mindig felkapja a fejét, ha meglátja valahol a nevét…

Indító sörünk a Fiesta, melynek típusjelölése a kissé erőltetetten hangzó Light Ale Beer, mert hát mégis minek kétszer leírni ugyanazt. Ettől eltekintve a rendkívül populárissá ereszkedett, virágokkal telepingált koponyás díszítőelemmel ellátott és feldobott címke mögötti palackban korrekt sör lapul. Szűretlen, emiatt kissé matt, rezesbe hajló narancsszínt mutat, habja átlagos, picit koszos. Light Ale létére tisztességes, 45-ös IBU-értéket tud felmutatni, ízvilágát pedig ezen a keserűségen túl a Mandarina Bavaria, a Citra és az Amarillo virágos, földes, gyümölcsös (leginkább grapefruit és mandarin) jegyei határozzák meg. A tizenkettes test pont eléggé kerekded egy simán és könnyedén guruló kortyhoz, és az 5%-nyi alkoholt is szépen becsomagolja. Hétköznapi fiesta, de annak emlékezetes.

A kenguruk földjére röpítő sörünk a hátsó címke szerint egy semidark IPA, de tán lényegesebb a másik, elöl olvasható jelző, miszerint single hop. Ezt a színvilágban, szűretlenségben, habszerkezetben az előzőhöz kísértetiesen hasonlító sört egy szintúgy 1997-ben megalkotott ausztrál Saaz-származék (na, ezt mondjátok ki minél gyorsabban tízszer), a Summer teszi élvezetessé, illetve szinglivé komlóilag. A keserűk némiképp mogorvábbak (IBU 55), az illatban jelentkező mézes, barackos, hálistennek csak enyhén dinnyés jegyek az ízvilágban is szépen kidomborodnak a masszívnak mondható malátaalapnak köszönhetően, arra stabilan ráépülve. Hosszú lecsengésű, élvezetesen szerkesztett és egyensúlyozott sör jóleső keserűkkel, és jókor érkező 6,1-es alkohollal.

Meglehet, ez utóbbi az oka annak, hogy az előbb belepillantottunk a magyar királyi televízió 1973-ban bemutatott sorozatának, a Pirx kalandjainak egyik epizódjába (Stanisław Lem írásai alapján készült, koravén és elvakult sci-fi őrülteknek kötelező), ahol a címszereplő és szívszerelme egy megvadult robotot dezintegrál a Marson. Oké, színt vallunk, nem volt véletlen a dolog: a szívszerelmet, Glóriát alakító Sunyovszky Szilvia rozsnyói származású.

A kör ismét bezárul.

Pirx és Glória egy műanyag lámpaernyő segítségével videotelefonál

894-897. Kalapos Meggyes Búza, Kalapos Szilvás Búza, Edelmeister Gluten Free Lager, Edelmeister Red Ale

Így nyár idején (sőt, nyárvíz, mert ha van télvíz, akkor ez is kell, hogy legyen, nem beszélve a tavaszvízről és az őszvízről, s a későbbiekben szerintünk előkerül még a lábvíz, esetleg a magzatvíz kifejezés is) az egyszeri sörblogger viszonya kedvenc italához kissé ambivalenssé válik. Egyrészről az évszakból adódóan sördömping van, a gyártók jó része előrukkol valami újdonsággal, illetve minimum ráncfelvarrják egyik-másik terméküket. Egymás seggébe lógnak a sörfesztiválok is (hogy költőien fejezzük ki magunkat), első ránézésre a lángoktól ölelt kis izé 3155 településéből a két kezünkön meg tudnánk számolni, hol NEM tartanak sörfesztet, de így van ez jól, jövőre úgyis sokkal sz@rabb lesz a helyzet. Ugyanakkor az említett sörblogger már megtalálta és aktív állásba is pöccintette a tudatába gyárilag beépített lajhárkapcsolót, ezért mostanság csak fekszik a fűzfák alatt, bámul kifelé a fejéből, egyre kevésbé adoniszi porhüvelyén hangyák rohangálnak, nedvedző testnyílásait szorgosan köpik a legyek. Bizonyos keleti filozófiák útmutatásainak megfelelően mindenben az egyszerűséget keresi, ezért szinte mindent megiszik, amit elé rak a sors, pláne a karma. Szelleme viszont oly éteri magasságokban szárnyal, hogy ezekkel a sörökkel kapcsolatban semmiféle gondolati mélyszántásról szó sem lehet. Ha gonoszak akarnánk lenni, azt mondanánk, meg sem érdemlik, de nem vagyunk azok, mert már ezen is felülemelkedtünk.

A két szélső kalaposra pillantva a címke hátterének részét képző 45-ös számon tornáztunk egy kicsit, hogy az vajon mifasz, tán már ennyire háborús a helyzet, de aztán ráébredtünk, hogy nem kaliberről van szó, hanem alkoholtartalomról. A lágerváltozaton már átittuk magunkat, most eljött az ideje az alaphangú búzasörök abuzálásának.

Hogy mennyire izgalmasak ezek a sörök, mi sem szemlélteti jobban, mint a hátcímkén katonás rendben sorakozó összetevők, melyek bennünket a kilencvenes években divatos, rendkívül szellemesnek és humorosnak gondolt, a lusták számára tervezett levelezőlapokra emlékeztetnek. Mindkét esetben elég a lényegesnek tartott tételt megjelölni, a többi a töltelékanyag. Utóbbival pedig nem illik szórakozni, így hát nem leszünk restek másolni, tessék (dőlt betűvel az eltérések): ivóvíz, árpamaláta, búzamaláta, 18% szilva/meggysűrítmény, élesztő, feketerépalé (ez így, ebben a formában szerintünk nem oké), kandis cukor (ez sem, de már elzavartuk a nyelvtannácit aludni), komló, természetes szilva/meggyaroma. Felkészül a mangó-lótücsök-gumicsizma trió.

A Van Pur-féle Edelmeisterek közül a gluténmentes ászok mindenképpen megsüvegelendő vállalkozás, az ilyetén allergiaféleségben szenvedő, ám sörkedvelő embertársaink számára minden új fejlesztés a megváltás ígéretét hordozhatja magában. Ettől eltekintve nem vártunk tőle nagy csodát, ezért nem is csalódtunk. Fogalmazzunk úgy, hogy könnyen iható, mert akkor nem kell leírnunk, mennyire volt híg és vizes, hol találtunk benne itt-ott néhány lebegő komlófoltot. Viszont minden vékonysága ellenére az alkoholt azért feltornázták 4,2-re, s az akciós 159 HUF-os ár a hülyének is simán.

Az Edelmeister Red Ale már vagy nyolcvan könnyűsúlyú egységgel (a.k.a. forint) drágább volt, de ez még mindig a kibírható kategória. Ráadásul afféle kellemes meglepetésként még iható is. A típus standard ízvilágát ugyan vajmi halványan hozza, de azért kapunk egy kis karamelles-kekszes kóstolót a malátákból, a komlózás is elfogadható, sőt, az utóíz is mentes a mindenféle gyanús, fémes-savanykás jegyektől. Azt kell üzenjük innen a fa alól (miközben a hangyák szellemi szféránk asztrális tisztítását végzik, bal nagylábujjunk körmével pedig a monogramunkat farigcsáljuk a nirvána kapufélfájába), hogy korrekt.

PS.: a lábvíz és a magzatvíz mégsem került elő. Majd legközelebb. Ha lesz legközelebb, mert a velünk lassan szimbiózisba kerülő rovarfélék teljesen megőrültek ezektől a szirupos-búzás kreálmányoktól.

870. Borsodi Amber Ale

Az történt, hogy a hétvégén belegyalogoltunk egy pálinkákkal, sörökkel, szalonnákkal (sertés és humán, utóbbi bőr alatt maradt, nem tapogattuk) terhelt kerti megmozdulásba, ahol is a folyadékokat kivéve szinte mindent elviselhető mértékig szenesítettünk, majd elfogyasztottunk. A kormot és a pernyét szorgosan és folyamatosan öblítettük, ennek köszönhetően a Szerkesztőség egy része még nem tartózkodik abban a kontinuumban, ahol a többi. Ezért megkértük az esemény házigazdáját, foglalja össze és öntse formába véleményét a borsodiak Amber Ale-jéről, mi pedig erőink és gyengeségeink függvényében hozzáfűzünk ezt-azt. Munkáját köszönjük, eredményét különösebb változtatások nélkül alább közöljük, megjegyzéseinket, belepofázásainkat kurziváljuk (nem, ennek nincs köze a Courvoisier-hez, bár attól is el lehet dőlni).

amikor kézbe veszek egy jó hideg dobozos sört, nem mindig szoktam ennyire megnézni, de ezt most úgy kaptam, hogy írjak róla néhány gondolatot…. Ezzel mi is így vagyunk, mármint a gondolatokkal, aztán hol összejön, hol nem.

elsőre egy nagyon letisztult magyar népmesékre hajazó design ugrik be, ami szimpatikus, főleg, hogy a vonalkód is egy korsót mintáz, nice! Szinte biztos, hogy ezt a büdös életben sem vettük volna észre, kicsit felesleges dolognak is tartjuk, ráadásul rendkívül pofátlanul (bár arcunk nagy) korrigálunk is: az nem korsó, hanem egy Craft Master One. bár a mai píszí világban ez a sok fehér elég merész … láttunk már “átfestett” NB1-es focicsapatot is fekete csíkokkal, sőt olyan F1-es csapatot is, ahol a fehéret feketére “KELLETT” cserélni, miközben a sokszoros vb bajnok pojácának egy fehér, szőke “szolgája” van, aki futva viszi a táskáját, miközben ő rollerezik Tömény a dolog, nézzük sorban. A focihoz nem konyítunk, elképzelésünk sincs, melyik csapatról lehet szó, majd megoldjátok. F-1 oké, a szőke szolgalélek nagy valószínűséggel havi szinten egészen kellemes összegekért trappol a roller után, ez azért messze nem egy átszínezett tamásbátya-szituáció. Egyébként pedig a bolygó élőlényeinek volt cca. ötszáz éve arra, hogy megismerje és megtanulja félni az europid nagyrasszt, de az sehol sincs kőbe vésve, hogy ennek mindörökre így kell maradnia.

Egyik szőke, a másik barna, a harmadik csudaszép

… no de mindegy is, egy lenyugvó csillaggal nem érdemes ennyit foglalkozni, inkább vegyük igénybe a nedű szolgáltatásait! A szerző életkorát tekintve a lenyugvó csillagok helyett inkább a lenyugvó Nap erejére illene koncentrálni (a poén élét némiképp tompítja a tény, miszerint mi vénebbek vagyunk nála néhány esztendővel).

“kattanásra” nincs különbség! folyása, habja tökéletes! illata emlékeztet a borfejtésre nagyapámmal … no persze nem, csak vicceltem! egy 299.- es sör meg sem közelítheti azt! 😉 A maláták édessége mellé egy kis kenyeres savanykásság is vegyül, enyhe fűszerezettséggel a komlók irányából. Színe vörösréz felé hajló, tiszta, pihenteti a szemet. Habszerkezet rendben, de gyorsan apad.

IBU 23, ALK 4,5%, keserűség: 7/4, aromaintenzitás: 6/7, árpamaláta! gondosan aláhúzva!

a doboz szerint “elkészítettük az első félbarna, felsőerjesztésű borsodit, hogy egy újabb sört pattinthassatok az élet apró örömeire. itt egy könnyen iható, színében és ízében is karakteres ale, amit a nemzetközi sörkultúra mesterei ihlettek. ez a borsodi amber ale, ejtsd: az elnyúló baráti sörözések kísérője” A szokásosnak mondható parasztvakítás/marketingszöveg, melynek külön bájt kölcsönöz, hogy szerzőnk derék informatikus, azok meg nem ismerik a nagy kezdőbetűt. A gondos aláhúzás az összetevőre érzékeny, illetve allergiás vásárlókat próbálja figyelmeztetni a kellemetlen következményekre. A könnyen iható fogalommal nincs bajunk, ám a karakteresség jócskán elmarad a várttól.

(magán)véleményem: Ma szalonnát sütöttünk, szélben, a Barátommal, a sör most, a szalonnára nagyon jólesik, egy TÉNYLEG kellemes félbarna! 🙂 Natessék, épp az imént élcelődtünk a kezdőbetűkkel. A Barátom mi vagyunk, el is érzékenyedtünk, az informatikusok vérét szívó megjegyzést tekintse mindenki tárgytalannak.

amikor nem vársz sokat, csak a megszokott kellemes érzést … mint pl. 5+ év házasság után a feleségeddel, egy jól sikerült éjszaka után … 😉 Hmmm… Ezek szerint a nyár közepén tartandó tizedik házassági évfordulót követően még nekünk is van miben reménykednünk. Hacsak nem szívjuk túl magunkat az esemény keretein belül sörrel, me’ akkó’ má’ mindegy.

és természetesen ezek a “megszokott” dolgok nem azt jelentik, hogy nem jó az érzés, nem finom a sör, nem volt jó a sex! CSAK annyit, hogy ebben ma, holnap, nem volt több … pedig lehetett volna … Egyet kell értsünk tanult barátunkkal. Nem baj, hogy piacra került ez a sör, nem is teljesen céltalan (mint egy nyári ruha mellénye, hogy a megunhatatlan mestert idézzük), de nincs benne truváj, hiányérzetet hagy maga után. A konkurrencia (Dreher) ilyen típusú sörének tűntével kicsit reménykedtünk, hogy ez majd kitölti a mértékkel sajgó ürességet, de nem, az Amber Ale még ezt a nem túl magas elvárási szintet sem üti meg. Mindamellett a szalonnából készített aktív szén darabkákat azért szépen eltünteti a nyelőcső faláról. Sütünk mi még szalonnát, iszunk mi még Amber Ale-t ezen a nyáron.

868. Soproni Óvatos Duhaj Mangó Ale

Eddig sem haboztunk magánéletünk válságos és katartikus eseményeit beleszőni történeteink tarkabarka folyamába, ezért most sem kell nagy levegőt véve meghoznunk a döntést, amikor is eláruljuk, hogy életünk párja, a.k.a. jobbik felünk lelépett egy háromnapos fejtágító köldöknézésre. A dolognak természetesen az égvilágon semmi értelme sincs, de mit tegyünk, ha a vezetőség úgy gondolja, ebben az országban az ilyen baromságoktól lesz jobb pedagógusnak lenni, nem pediglen attól, hogy rendesen megfizetik. Csendesen, a szemünk sarkából méregetjük hát egymást a hatévessel, aki már túl van a dologból adódó nemtomhányadik krízisen, de még bármi megtörténhet. A nagyobbikkal nincs gond, egyrészt a képből hiányzó édesanya nem az ő édesanyja (apró hendikep, ha több nőtől van az embernek gyereke), másrészt a kollégiumban csücsül, harmadrészt pedig ha itt lenne sem zavarna sok vizet, egy sarokba húzódva bámulná a nem bináris karakterekkel teletömött japán borzalmait, spanyol felirattal. De a hatéves más tészta. Elvárja, hogy osztozzunk világfájdalmában, foglalkozni kell vele és a kis lelkével, nincs kibúvó és mellébeszélés. Ezért ma olyan sört választottunk, ami szerény véleményünk szerint nem érdemel túl sok figyelmet, mert bármekkora hájp is van az ilyenek körül mostanában, ez csak egy újabb nyári strandmegoldás a soproniaktól, ezúttal a mangó főszereplésével, némi narancs és maracuja asszisztálásával. A strandsörök annyiban tudnak kellemesebbek lenni a fűnyírósöröknél, hogy fogyasztásukkor nem kell még csak imitálni sem a melót, lehet diszkréten bámulni a lengén öltözött ellenkező/azonos nemet (kinek melyiket, nem givánndd! dörllentő, ahogy a Török mondta volt).

Csülök és a Török Szultán igyekszik megőrizni a látszatot A három testőr Afrikában 1966-ban megjelent képregényváltozatában, mely Cs. Horváth Tibor és Korcsmáros Pál munkáját dicséri

Némi energiát csak abba az ábrándos, felhőnéző tekintetbe és arckifejezésbe kell feccölni, amit akkor muszáj villámsebesen magunkra ölteni, amikor az asszony szól valamit hozzánk. Ehhez a művelethez pedig a Soproni Óvatos Duhaj Mangó Ale (SÓDMA, ofkórsz) pontosan elegendő, 216.5 kcal-t tartalmaz.

Színe szalma felé hajlik, a dobozé jóval látványosabb, habja korrekt, tartós. Illata édes gyümölcsökkel terhelt, sörnek némi nyoma a korty végén fedezhető fel, ott is elég vizeskésen. Előtte mangós, ez volt a cél. Az utóízről pedig megint csak az jut eszünkbe, hogy a mangó nem véletlenül tartozik a szappanfavirágúak rendjébe.

Megint egy Duhaj, ami nélkül simán el tudtuk volna képzelni hátralévő éveinket, de sebaj, majd óvatosan bánunk vele. A vízparti népeknek és a nagyközönség azon tagjainak, akik annyit tudnak a sörről, hogy sárga, három betű, a közepén hosszú ő-vel, kiválóan meg fog felelni ez is.

Most pedig megyek, mert hencegnős-csillámf@szpónis-bálirinás történeteket kell olvasnom. Csak hogy jól aludjunk.

841. Steenbrugge Blond

Viszonylagosan komplikált háttértörténetű sörök következnek most, de mivel három darab is sorakozik előttünk, lesz időnk kibontani a csomót, a palackokkal együtt természetesen. Belga italok jönnek, a Steenbrugge márkanév triójával ismerkedünk, ez alkalommal a Blond kezd, majd a Brune (Dubbel néven is fut) mutatkozik be, végül a Blanche/Wit zárja a sort. Természetesen a gyártó egyéb típusokat is forgalmaz e név alatt, van Tripel, Quadrupel, Bock, Maibock és Winter is, ám ezek megérkezésére egy közelebbről meg nem határozott időtartamig várnunk kell. Ha pedig idő, pattanjunk is vissza kb. 1040 tájékára, ekkor született ugyanis Flandria Tiegem nevű falucskájában Arnold/Arnoul/Arnulf of/van Soissons/Oudenburg (ugye milyen remek dolog mindenféle nemzetiségektől nyüzsgő vidéken élni, az ember kénye-kedve szerint válogathat a nevei között), aki akkortájt természetesen még nem volt semmiféle of, illetve van, csak egy csecsemő. Felnővén és megizmosodván már a papi pálya felé kacsintgatott, de realistább szemlélettel megáldott/megvert keresztapja, Arnulf van Oudenaarde elsikálta, hogy inkább lovagi szolgálatot teljesítsen egy gróf sleppjében. A világi hívságok azonban nem tudták véglegesen elcsábítani, ezért adandó alkalommal Soissons-ba vándorolt, ahol a Szent Medárdról elnevezett kolostor környékén remetéskedett néhány esztendeig. Ez az életmód akkoriban jó ajánlólevél volt a megfelelő körökben, ki is nevezték a kolostor apátjává (a legenda szerint nem nagyon vágyott erre, megszökött a megtiszteltetés elől, de egy farkas [arnulf] visszakergette). 1070-ben püspököt akartak faragni belőle, amit szintúgy a háta közepére sem kívánt, így amikor jelentkezett egy ellenlábas, ismét lelécelt, ezúttal sikeresen. Oudenburgba ment, ahol megalapította a Szent Péter apátságot. Nyugalom, nagy levegő, most jön a sör.

A kies Tiegem. Háttérben a Szent Arnold templom, ahol a mi sörfőző barátunk ereklyéit is őrzik

A sört kedvelő, sörrel foglalkozó emberek mind ismerik azt a tételt, miszerint a sörivás, illetve készítés azért nyert akkora teret a középkor setétnek minősített éveiben, mert az ivóvíz minősége meglehetősen kérdőjeles volt, amiből kifolyólag mindenféle ronda betegséget lehetett összeszedni. Természetesen az akkori embereknek nem sok elképzelésük volt a mikroszkopikus szinten mocorgó kórokozókról, és az említett sörlegenda sem állja meg a helyét az egész kontinens tekintve, de lokálisan működhetett a dolog. Erre Arnold barátunk története is jó példa, aki oudenburgi évei alatt a kolostor által készített „kis sört” (asztali sör, tafelbier, dun, hvidtøl: alacsony alkoholtartalmú, 0,5-3%-os, tápanyagokban és élesztőben dús sör. Hollandiában, Belgiumban és Dániában manapság is népszerű típus) itatott a környékbeliekkel, melynek eredményeképp a menetrendszerűen kitörő pestisjárvány dokumentáltan jóval kevesebb áldozatot követelt. A hálás utókor cserébe a sörfőzők patrónusának nevezte ki, s gyakran ábrázolják kezében a cefrézéskor használatos villával. A mi sörünk címkéjén is ő mosolyog díszes ornátusban.

A püspök és a célszerszám

A főzde történetét a következő alkalommal taglaljuk, most lássuk, mit tud a Blond.

Világos arany szín, közepes, a vártnál tartósabb habréteg. Illata élesztős, némi melegedés után virágos, mézes jegyeket produkál, a háttérben halvány citrusos vonallal. Ízvilága kifejezetten könnyed, nem egy „nagy belga”, de ezt nem rójuk fel neki bűnéül. Élesztős, finoman gyümölcsös, gyógynövényes-fűszeres íz (utóbbi a gruut/gruyt/grut/gruit néven futó keveréknek köszönhető, amit az adott kultúrterületen a komlók térhódítása előtt előszeretettel használtak a sörök ízesítésére. A Bruin ecsetelésekor még foglalkozunk vele), középtájt némi komlós keserűség is érezteti magát. A korty laza, csípősen, frissítően szénsavas, a vége citrusosan savanykás.

Összességében egy akár napi fogyasztásra is javasolható, könnyű, üdítő sörről van szó, mely jól követhető módon villantja fel a belga ale-ek jellegzetességeit, ha nem is merül el bennük nyakig.

832. Pannonhalmi Blonde

Pannonhalmán tavaly nyáron nyitotta meg kapuit a sörfőzde, pillanatnyilag portfólión lévő öt termékükből ezidáig csupán egyet kóstoltunk, mintegy bemelegítésképpen. A Dubbel után, melyről elégedetten nyilatkoztunk, most sort kerítünk még kettőre, elsőként (mint minden egészséges férfiember, habár de gustibus non est disputandum) egy szőkét választunk. Tehetjük ezt annál is nyugodtabb lelkiismerettel, mivelhogy ez a Blonde csak egy keresztet visel a címkéjén, ennyiért pedig mi nem fogunk sorban állni az urológián, ez már nekünk meg sem kottyan. Vö: „Rosszlányoknál engem már nem ér baj/Lappang bennem tripper, kankó, vérbaj” → Prosectura.

A Szent Benedek-rendi monostort 996-ban alapították Géza fejedelem segedelmével, aki Csehországból invitált ide szerzeteseket. A ma is álló templomot Uros apát építette újjá 1224-ben. Apát urunk elég kemény legény volt a maga idejében, hiszen nemcsak elkísérte II. András királyunkat a Szentföldre 1217-ben az ötödik keresztes hadjárattal (az egri és a győri püspökkel, meg a kalocsai érsekkel karöltve. Sok értelme nem volt a kirándulásnak, a következő esztendőben a király – miután Cipruson valószínűleg meg akarták mérgezni – felfújta az arcát és visszafordult, még a jeruzsálemi pátriárka kiközösítéssel való fenyegetésének is beintett), hanem még a tatárokat is kipics@zta Pannonhalmáról 1242-ben. Hortobágyi Tamás Cirill, a jelenlegi (87.) apát büszke lehet elődjére.

Tumultuózus jelenet a Szentföldről Sébastien Mamerot Une Chronique des Croisades című kéziratából 1472-1474

Sört a barátok már az 1200-as években is készítettek az idevágó feljegyzések szerint. Főzdét 1701-ben épített és nyitott az a Thomas Menner, aki a törökök kivonulása után érkezett Pannonhalmára (illetve akkor még Szent-Mártonba). Nevét egy egész sörcsalád őrzi, melynek tagjait igyekszünk a közeljövőben beszerezni, addig is jöjjön a szőkeség.

Kissé matt borostyánsárga szín, közepesen tartós, vékony hab. Illata fűszeres, komlós, kellemesen élesztős, picit fehérboros. A korty eleje majdhogynem gyümölcsösen-virágosan édeskés, melyhez később határozott, bár inkább citrusos, mintsem kesernyés komlók csatlakoznak. A korty közepes, szépen lekerekített, a vége jólesően száraz, az utóíz borosan fanyar. A szénsavak frissítőek, ropogósak. Könnyen iható, ám talán némiképp légies ale, mely felvillantja ugyan a belga jellegzetességeket, ám az összkép kissé homályos marad. 12B°, IBU 25, alkohol 5%.

Nem rossz, nem rossz, de aggasztóan közeledik a heretet ünnepe, melynek elviseléséhez nekünk ennél több kell. No, majd a négykörösztös.

812. McEwan’s Levy

Muchacho mester érdeklődött a minap a Lidl-ben található ale egységcsomagot illetően arról, hogy betáraztunk-e már belőle. Kifejtettük neki, hogy azt mi már nemigen dobjuk kosárba, mert az évek során szép lassan végigittuk a nagyját, a forgalmazó pedig évente csak egy-egy palackot cserél az összeállításban. Galaktikus méretűvé puffadni képes skótságunk miatt ezért erre már nem áldozunk anyagiakat. Erre ő letette a nagyesküt, miszerint ha rábökünk az idei felhozatalból arra az egyre, amit még nem kóstoltunk, istenbiz’ megszerzi, még ha áruba is kell bocsátania testét a boltban dolgozó fehérnépeknek. A szavunk is elállt ekkora áldozat meghozatalának már csak az ötletétől is, remegő ujjakkal gépeltük le a Kiválasztott nevét: McEwan’s Levy. A sör nemsokára megérkezett, mi pedig azóta is azon gondolkodunk, mi is történhetett. Mert ha kvázi a pengéjét markolászva hadonászunk Occam borotvájával, ami minden szempontból veszélyes művelet, távolodva a lex parsimoniae-től (magyarul elvetve azt a lehetőséget, hogy a mester megvásárolta a komplett csomagot és kivette belőle ezt a palackot), akkor a lehetőségeknek túlburjánzó tárháza nyílik meg előttünk, zavarba hozóan arcpirító részletekkel. Fantáziáljunk hát nyugodtan, amíg lehet, közben pedig járjuk kissé körbe ezt a Traditional Scottish Beer-t.

A sör a Carlsberg Marston’s Brewing Company égisze alatt fut, ám a felszínt kissé megkapirgálva rögvest Edinburgh Fountainbridge (Drochaid an Fhuarain) nevű városrészében találhatjuk magunkat. Itt alapított ugyanis Fountain Brewery néven főzdét William McEwan 1856-ban. A cég szépen termelt, nemsokára már Dél-Afrikába, Ausztráliába, Indiába is szállították a hordózott skót életérzést. A derék úriember pedig az így szerzett bevétel segítségével politikusi pályára lépett, a Liberális Párt színeiben lett a parlament tagja. Biztosítani kívánván nevének sörön kívüli fennmaradását, felépíttette a helyi egyetem diplomacsarnokát, a McEwan Hall-t, és megtolta egy kicsit a National Gallery of Scotland-ot is. Halálakor (1913) vagyonát 1,5 millió fontra taksálták, ami manapság is csinos összegnek számít, hát még akkortájt.

William bácsi a Vanity Fair 1902-es karikatúráján

A McEwan’s Levy hivatalosan egy malátaközpontú mild ale, de használatos a British session ale kifejezés is, bár gondolom ilyenkor a vérbeli skótok a szemüket forgatva emlegetik a „k” kezdőbetűs Teremtőt. Kitöltve feketébe hajló mélybarna színt mutat, tetején halványbézs, közepes élettartamú habbal. Illatában az óvatosan pörkölt maláták viszik a prímet, csipetnyi csokoládéval keveredve. A korty könnyű, kissé vizes, mérsékelten szénsavas. Ízében a kezdeti laza malátás édesség lassan formálódik, középtájt már hangsúlyosabbak a pörkölt, enyhén kávés jegyek. A vége és az utóíz kesernyés, ám közvetlenül előttük néhány pillanatra egy határozott édesgyökeres-medvecukros vonal is megcsillan. Könnyű, hétköznapi ivósör, melynek 3,2-es alkoholtartalmától olyan vad szoknyarázogatásokat nem tudunk elképzelni a Felföldön. Hacsaknem a pisálás miatt.

809-810. Mohó Mókus és Léhűtő Lajhár

Mihail Mihajlovics Belkaszov, a Mohó Mókus rosszkedvűen heverészett az örökké termő fa alatt. A tízóraira befalt, ehető aranyfóliába csomagolt osztrigás-kaviáros rozsos buci úgy tekerte a beleit, hogy a szeme is könnybe lábadt. Nem találta sehol a kedvenc herélőkését sem, pedig a nagyapjától örökölt szerszámnak köszönhette a bandavezéri titulust. Igaz, mostanában csak a fogát szokta piszkálni vele, hogy ne rohadjon ott annyi ételmaradék, hiszen a fogmosáshoz fel kellene kelni, ilyet pedig egy kőkemény мальчик-белка nem csinál. Legalábbis nem túl gyakran. Ráadásul az üzlet sem ment jól. Pofátlan és tenyérbemászó konkurencia jelent meg a szigeten, s ha még csak tenyérbemászó lett volna! De ez az alak mindenhová mászott, hányingerkeltő volt még csak nézni is, ahogy össze-vissza pattog. Misi volt a neve, állítólag a mókusfélék családjába tartozott, de ebben Mihail Mihajlovics erősen kételkedett. Szart volna ő magasról (oké, nem annyira magasról, mert ahhoz abba kellene hagyni a fekvést) ezekre a mutatványokra, de az a feketefarkú féregnyúlvány a legjobb embereit rádumálta az életmódváltásra, a selejtesebbjét meg felzabáltatta a sakálokkal. Belkaszov mesternek rá kellett döbbennie, hogy egyedül maradt, mint a hájas kisujja, pedig még csak csütörtök volt.

https://www.youtube.com/watch?v=VSB3KA70MJE
Belkaszov és bandája 1:01-től

Ób@zmeg, de jólesne most egy sör! – sóhajtott fel szomorkásan, amikor hirtelen mozgást érzékelt a bal oldali perifériás látómezője irányából. Lavrentyij volt az, a Léhűtő Lajhár, gyerekkori cimborája. Talán lesz nála sör! – reménykedett MMB, majd kényelmesen elhelyezkedett, és az iskolában tanult versikét mormolva egyre laposabbakat pislogott:

„Hurr-hirr-horr-hárr-brum-bió,

Enni meg aludni jó.”

Két nap múlva ébredt fel, de még így is öt órát kellett várnia, amíg Lavrentyij hallótávolságba ért, mert a Lajhár nem csak lassú volt, mint a tetű, hanem hallgatag és süket is, mint a disznó a rozsban.   – Lavrentyij, drága kicsi szívem, ugye van nálad néhány sör? Igen szomorú a lelkecském, a jó öreg Alkohol Bátyuska ölelő karjaira van szükségem. A tömény nem jó, megfosat, oszt’abban henteregni nem az igazi, tudod jól. Sört ide! Mondjuk egy picit testesebbnek tűnő, gabonásan édeskés illatú, de kenyeresen savanykás, tapadós habú, komlókkal rendesen balanszírozott rozsos ale-t. Vagy egy friss és üde, félbarnába hajló APA-t, olyan gyümölcsök ízeivel, mint amilyenek itt lógnak ezen a k*rva fán a fejem felett, hogy penészedjen meg mind, úgysem érem el őket. Az sem baj, ha már nem hideg, csak legyen! Van nálad, Lavrentyij, ugye van??

A Lajhár szája szólásra nyílt, majd röpke kilencvennyolc perc alatt ki is csusszant rajta a válasz: – Nincs. De hozok. Lassan távolodni kezdett, Mihail Mihajlovics pedig – amikor nem rázta már annyira a zokogás – újabb kétnapos álomba zuhant. Arra ébredt, hogy Lavrentyij egy papírdarabot tart elé, mert az udvarias és előzékeny jóbarát nem kívánván őt felverni megérdemelt pihenéséből, inkább leírta a kérdést, ami miatt félúton visszafordult: Pohár kell?

Az istenek kifürkészhetetlen akaratából Belkaszov ebben a pillanatban találta meg elveszettnek hitt nagyatyai örökségét, s kissé zavaros, ám beletörődő tekintettel fordította azt saját heréi felé.

Herélőkés Somogy megyéből

Ui.: az idézett versike Tersánszky Józsi Jenő Misi mókus kalandjai című írásában található.

779. The Crafty Brewing American Style Pale Wheat Ale

Átugrottuk a hét közepét, indítsunk valamilyen költői képpel, az időjárás nagyban elősegíti a tartalmas hallucinációkat, pláne ha fedetlen fejjel mászkál az ember a napon. Tehát szőkén ringanak a búzamezők, bennük ízlésesen elhelyezett pipacs- és búzavirágfoltokkal. Készül a kenyérnek és sörnek való, a barokkosan összetett és ritmikusan hajladozó nevű The Crafty Brewing Company American Style Pale Wheat Ale is szeretett kenyérgabonánkat veszi magának alapul. Pedig az írek éghajlatuknak köszönhetően mindig is hadilábon álltak a gabonafélékkel, helyette a XVI. század környékén meghonosított burgonyát falta mindenki. Nem is volt semmi különösebb gond ezzel 1845-ig, ekkor azonban megjelent a Phytophthora infestans nevű gombaféle. A krumpli már a földben megrohadt, az ültetésre szánt készletek is megsemmisültek. Írország nyolcmillió lakosából kétmillióan haltak éhen (részben valószínűleg az angolok miatt, akik vajmi keveset tettek azért, hogy mentsék a menthetőt. A két nép a XII. század óta nyűvi egymást, a Tankcsapda már akkor is énekelhette volna, hogy „Nézem a tévében a híreket/Ahogy a rendőrök ütik az íreket”, már ha lett volna Tankcsapda és tévé), kétmillió pedig kivándorolt, jórészt az USA-ba. Az utókor Great Famine néven emlegeti a szomorú eseményt, a fővárosban, a már emlegetett Liffey partján szoborcsoport állít emléket a tragédiának.

Aki túlélte az utat – mert a koporsóhajóknak becézett volt rabszolgaszállító lélekvesztőkön a higiénia nemlétének köszönhetően hullottak az emberek, mint a legyek – új életet próbált kezdeni. Ennek köszönhetően az 1850-es években New Yorkban több ír volt, mint Dublinban. Manapság kb. 33 milliónyian vannak szerte az Államokban (az őshazában szűk hétmillióan éldegélnek), Gael-Mheiriceánaigh-nak kell szólítani őket, s már nem csak krumplit esznek. Crafty-ék amerikai búzasöre teljes mértékben, üdítően hozza a típus jellegzetességeit. Világossárga, enyhén opálos, habja vaskos és tömött, hófehér. Illatában hiába is keresnénk a német változatok jellegzetes, banános észtereit, vagy a szegfűszeges vonalat. Helyette mérsékelt, ám élvezetes citrusokat, virágos-barackos aromákat kapunk az újvilági komlók két képviselőjétől, a Mosaictól és a Cascade-tól. Könnyed, gabonás jegyekkel indít, az édeset nem tolja túl, emiatt kellemesen száraz a vége. A komlókeserűk közepesek, jól hangoltak, ízükben a már említett gyümölcsök érvényesülnek, megspékelve az ismét előkeveredő ananásszal. A korty a közepes és a vékony között egyensúlyozik, a szénsavtartalmat közepes jelzővel illetnénk. Könnyű, üdítő, jóleső nyáresti sör, melynek esetében teljesen indokoltnak érezzük a World Beer Awards-ról tavaly elhozott aranyérmet. Egyetlen fanyalgó megjegyzést tartogatunk a végére: sajnálatos módon az ámerikánus szín- és stílusorgia miatt a bajusznak már csak a kupakon maradt hely. Ez alkalommal elnézzük, de ne forduljon többet elő.