Címke: lager

819. Zirci Apátsági Lager

Rögvest belegyalogolunk ebbe a kissé zavaros október végi-november eleji ünnepcsokorba, amiről idén kizárólag annyi konkrét információval rendelkezünk, hogy kisebbik lányunk mindenképpen dobogós helyen szeretne végezni az óvodai tökfaragó versenyen. Kicsit hülyén nézhettünk magunk elé, mert eme kijelentés aztán záros határidőn belül többször is elhangzott, úgy játszadozva a szórenddel, hangsúllyal és hanglejtéssel, ahogy erre csak egy hatéves nőnemű képes. A magunkfajta ingatag lélek hasonló stresszhelyzetekben egyből a menekülési útvonalat kezdi keresni (elegánsabban fogalmazva időt hagy a fejvesztett rémület és/vagy a páni félelem pusztítása után a vékony civilizációs máz visszatelepedésére), irány tehát a kamra, ahol vigasztaló fénnyel ragyognak fel a különböző apátsági főzetek, nyugalmat adva és az irányt kijelölve. Egy mezítlábas lágert kapunk le a polcról, egyrészt mert ez van a legközelebb, másrészt még azért talán nem akkora a baj, a nehézlovasságot decemberben kell bevetni. Aprót jubilálunk a zirciekkel kapcsolatban, lévén ez a tizedik sörünk tőlük, ebből adódóan pedig már annyi mindent meséltünk róluk, hogy most nyugodtan koncentrálhatunk a tökökre. Jack O’Lanternről hallott már mindenki, a tökről meg köztudott, hogy csak ámerikánus hatásra dublőrködik a takarmányrépa helyett.

Tradicionális répamaszk másolata, Museum of Country Life, Írország

Minél több réteget rántunk le az ünnepkörről, annál szúrósabb tekintettel nézegetjük a mi példányainkat, ezért amikor kiderül, hogy az eredetileg kelta hagyományt a keresztény egyház egyetlen tollvonással beolvasztotta saját litugiájába (oké, nem egy tollvonással, de jól hangzik. Az egyház keleti fele Mindenszentek ünnepét már 380-ban megtartotta, ezért a szokásos ultragyors reakcióidőt használva IV. Bonifác pápa 609-ben áthozta nyugatra is. A Pantheont gyorsan felszentelték Szűz Máriának és a vértanúknak ajánlva [állítólag vagy harminc szekérnyi vértanúmaradékot transzportáltak át a katakombákból a főoltár alá], az eseményt pedig, mely május 13-ra esett, vagy százhúsz évvel később III. Gergely nyilvánította a „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden TÖKéletes, igaz embernek” emléknapjává. Újabb évszázad teltével aztán IX. Gergely áttolta a dolgot november 1-re), már sandán vigyorogva kapjuk ki a nagykést a fiókból. Si Deus pro nobis, quis contra nos?

A Pantheon és egy újabb latin felirat: „Marcus Agrippa Lucius fia, harmadízben konzul építtette”

Előbb azért kitöltjük és megszaglásszuk ezt a lágert, bele is kóstolunk, türelemre intve a toporzékoló fehérnépet, a tökök nem szaladnak el. Átlagosnak mondható megjelenés, világos arany szín, a hamar összeomló hab vékony karikát hagy maga után a pohár fala mentén. Illata savanykás, zöldalmára emlékezteti az embert, kicsit csavar is egyet az orron. A korty eleje furcsán fűszeres, csípős, emellett pedig kifejezetten savanyú. Középtájt a maláták is kezdik összeszedni magukat, bár túl sok idejük nincs, mert rögvest utánuk berobbannak a komlók, nem túl tetszetős módon nyers, bárdolatlan, gyógynövényes keserűkkel. A tűzijátéknak mindenesetre hamar vége lesz, a lecsengés rövid, száraz, kissé földes.

A „nem túl meggyőző” és a „megosztó” kifejezések jutnak eszünkbe leginkább az apátság eme produktumáról, ittunk már jobbat tőlük, remélhetőleg még fogunk is. Közben a hatéves befejezte a megálmodott minta előrajzolását, úgyhogy a pengét laza mozdulattal felkapva indulunk tökfejeket lékelni. Nincs kegyelem.

811. Poutník Prémium

Sokszor és sokfelől hallottuk már a pletykát, miszerint a brnoiak saját söre, a StaroBrno annyira vállalhatatlan ital, hogy még ők sem isszák szívesen, ezért hát nem lepődtünk meg annyira, amikor Richi PD barátunk legutóbbi villámlátogatása alkalmával „Itt az egyik kedvenc söröm!” felkiáltással pár palack pelhřimovi készítményt pakolt ki a hátizsákjából. Pelhřimov valahol félúton található Prága és Brno között, az ország egyik legnagyobb városa, már ami a 95 km2-en való elterülését illeti. Huszonnégy kerülete van, melyek önálló települések voltak hajdanán, s az elmúlt cca. száz esztendő alatt integrálódtak.

Pelhřimov, avagy Pilgram látképe néhányszáz évvel ezelőttről

Ahogy mondani szokás, itt sem lehet nagy öröm egy alvégi legénynek a felvégre járni udvarolni, mert motorizáció ide, XXI. század oda, a hölgynek igen készségesnek kell lennie ahhoz, hogy ezt a távot valaki naponta végigzarándokolja. Pedig ennek arrafelé nagy hagyománya van. A legenda szerint a várost Pelhřim, avagy Peregrinus püspök alapította valamikor az 1220-as évek elején, az ő neve pedig a latin eredetet tekintve vándort, jövevényt, zarándokot jelent. A hálás utókor a város címerére és zászlajára éppúgy applikálta a püspök alakját, akárcsak a főzde a palack címkéjére.

A város címere a vándorló püspökkel

Ők 1552-ben ásták el a csatabárdot, illetve az alapítókövet, még ha csak képletesen is, mert ekkor még több különálló, lakóhelyként is funkcionáló épületben folyt a termelés. A klasszikus értelemben vett sörgyár 1898-ban épült, az idő és a történelem viharait egyaránt kiállva ma is ontja magából a jóféle és jó értelemben vett módon egyszerű söröket. Ilyen a tizenkettes Poutník světlý ležák is, melynek illatát és ízvilágát egyértelműen és nagyon élvezetesen uralják a žateci komlók. Habja közepes, átlagosan kitartó. Illatában az említett komlók mellett a maláták édessége is helyet kap, ahogy az ízben is. Bizsergető szénsav, kesernyés utóíz, 5%-os alkohol. Friss és ropogós cseh vidámság, hétindító jutalomkorty, melynek extra többletet ad a készítésénél használt víz. Az ugyanis a város közelében található Křemešník nevű hegy forrásaiból származik, enyhén radioaktív (ebből kifolyólag gyógyvízként is funkcionál), továbbá ezüstöt is tartalmaz. A források és kutak látogathatók és kóstolhatók, aki teheti, zarándokoljon el odáig.

A Peregrineknek nincs hivatalosan kijelölt névnapja, így akár október 15-én is ünnepelhetnek, ám ma még csak ötödike van. A tegnapi naphoz fűződik viszont egy olyan dolog, amiről illik megemlékezni, ráadásul még sörünkhöz is kapcsolódik lingvisztikailag. A régi, átkos rendszerben szocializálódott és művelődött olvasóknak bizonyára feltűnt már, hogy a Poutník szó mennyire hasonlít az orosz Спутник kifejezésre. Jelentéstartamuk is igen hasonló, utóbbi jelentése (többek között) útitárs. A szovjetek 64 évvel ezelőtt, 1957. október 4-én állították pályára az emberiség első űreszközét. A megkérdőjelezhetetlen műszaki és tudományos sikereken túl a repülés erőteljes propagandacélok beteljesítésére is tökéletes volt, az amerikaiak háromnegyede csokizta össze az alsóneműjét a fejük felett repkedő kommunista gyilkológép miatt, melynek ikonikussá vált rádiójelzését itt hallgathatjátok meg:

A kapitalisták gyorsan reagáltak, néhány hónap alatt összegründolták a NASA-t, elindult az űrverseny, ennek köszönhetően bő tíz év elteltével már a Holdon sétáltunk. S jutott pénz a Defense Advanced Research Projects Agency nevű szervezetnek (DARPA) is, ami azért volt jó, mert így most nyugodtan tépheti a száját mindenki a neten. Akár sörökről is.

791-792. Auchan Vidám Vadkan és The Beertailor Pineapple

Vili, az általában Vidám Vadkan szomorúan gubbasztott az erdő lepukkant becsületsüllyesztőjének visszafogottan ragacsos pultjánál. Időnként fájdalmas pofával belekortyolt az előtte álldogáló pohárban lévő gyanús, sörszínű löttybe, köpött egy hegyeset, aztán tovább fixírozta a pult erezetét. Hirtelen megnyikkant az ajtó, s Sziszif@sz, a katasztlofálisz beszédhibákkal küszdő físziszikló cusszant be a klimóba.

– Szefassz Filikém! Hát te miélt fagy ilyen búfalb@sszott? – kéldezte fidám figyollal a pofáján.

– Szevasz. Önértékelési válságban vagyok – válaszolt Vili.

– Asz meg mi a f@szom?

– Depresszió.

– Aha. Még eszt szem éltem, de mál legalább ki tudom mondani. Magyalászd el egy kicit bőfebben, ész köszben híjjá’ má’ meg egy szölle! – kérte a cikló. Izé…szikló.

– Az van – kezdte Vili, s közben intett a csaposnak -, hogy nem az vagyok, aki vagyok. Illetve nem az, akinek lennem kellene. Még kevésbé, ami lenni szerettem volna.

– Aha – mondta megint Sziszif@sz, sz köszben belebugybolékolt a szölbe, mel’ mál moszt szem éltett egy kulfa szót szem asz egészből, de nagyon plofi volt abban, hogy eszt palásztolni tudja. Meg asztán esz folt asz egyik kedfenc kifejeszésze, melt nem folt benne egyetlen számála ploblémász hang szem.

– Szar dolog ez, Sziszif@sz. Éldegélsz vidáman, egyenes derékkal, has be, mell ki, mert mégiscsak egy stout vagy, pláne imperial, rád is van firkálva baz+, oszt’ egyszer csak becsapódik fél marék fekália a ventillátorba. „Méghogy stout! Meg imperial! Hogynepersze.” Ilyeneket sutyorognak a hátad mögött, s közben vigyorognak, mint tót a hugyos körtére. „Mer’ alapjába’ véve rendesen összerakott jószág ez, barátságosan sötétbarna, még a habja is drappos kicsit. Illatában is hozza az ilyenkor várható édeskés, enyhén kávésra pörkölt malátákat azzal a csipetnyi savanykássággal, a korty is viszonylag kerekded, jön a kávé itt is doszt, nadehogy stout? Horribile dictu: imperial?? Jó lesz ez egy aránylag iható barna ale-nek is. ” És kész, ennyi, el vagy intézve.

– Hmmm…- hallatszott a hüllő ilányából, melt az előbb fászolt okok miatt eszt a nyelf fonológiai lendszelébe altikulálatlan állapotban lészlegeszen beilleszkedett indulatszót isz előszen szelette. – Asz öleg szölszabó szelebuldi menyeckéjének, Ananász asszonyszágnak isz haszonló nyafalyája fan – mondta asztán. Ő sze tudta filágéletébe sze eldönteni magálól, hogy kicoda-micoda. Amelikai lágel asszal a bloméliaféléfel összekutyulfa? Ennél jófal kefeszebbél isz akasztottak föl mál tisztesszégesz embeleket, bál Ananász asszonyszágot én aszélt megkímélném, olyan cábítóan édeszkész a szentem. Sz milyen lédúsz! Ha egyszel ketteszben tudnék maladni vele, bebiszonyítanám, mennyile fagyok használható, mint fallikusz szimbólum.

De ezeket Sziszif@sz már csak az üres kocsmának monologizálta, mert Vili közben már elegáns lendülettel, nyálcsorgatva, félkeményen csörtetett a gyümölcsös irányába.

788-789. Staropramen Praha és Old Prague

Van itt nekünk két bambi(ni)nk Prágából, illetve a szó szorosan vett értelmében csak az egyik az, ha pedig még jobban megszorongatjuk a kilógó alkatrészeket, megeshet, hogy a másik sem. De ha ekkora lendülettel szőrözünk a dolgon, tönkretesszük a kezdés első tagmondatának alsó hangon is zseniális szójátékát, melynek helyes értelmezése írótól és olvasótól egyaránt legalább ötösalá szintű irodalmi tájékozottságot igényel.

A Staropramen nevével fémjelzett sokadik bőcsi kérdőjelre őszintén szólva nem szeretnénk túl sok karaktert vesztegetni, nem egyéb ez biza’ egy újabb dögunalmas és tökfelesleges „nyári light lager”-nél. Ráadásul a dobozra rápingálták, hogy A SÖRT NEM PRÁGÁBAN, HANEM MAGYARORSZÁGON FŐZTÉK (sic!). Mintha nem jönne rá mindenki az első korty után.

Zilált lelkiállapotunkat nyugtatandó az említett irodalmi tájékozottság égisze alatt biggyesztünk ide egy csodaszépet Hrabaltól, természetesen a Bambini di Praga oldalairól:

„– Az istenért, ott egy férfi alsónadrágban táncol az asztalon! – kiáltott fel Tonda. – Az a tanítónk. – Ő is zabigyerek? – Ő is. Nagyon szeretik az emberek, mivel egyszer kijelentette, hogy ha neki volna egy lánya, és ha az a lány egyszer maláriát kapna, és ha az a lány meghalna a maláriában, hát akkor ő, ha neki revolvere volna, akkor fájdalmában talán még főbe is lőné magát… És azóta, hogy ezt kijelentette, már nem iszik, hanem dönti magába az italt, de mindenki elnézi neki, mivel senki sem volna képes arra, hogy ha lánya volna, és ha az a lány maláriát kapna… – a felügyelőné legyintett, majd megtoldotta: – Kryštof Javůreknek hívják, és az anyja tehenészlány volt a herceg úrnál, tudja?”

Másik sörünk esetében a prágai eredetet már nehézkesebb vitatni, a gyártóként feltüntetett Old Prague Distribution s.r.o. ebben a szép városban található. Ám a tény, miszerint a cég fő profilja a vegyes tartós fogyasztási cikkekkel való kereskedés, illetve az ügyvezető visszafogottan csehes hangzású neve (Hratschja Sargsjan) adnak némi okot a gyanúpörre. Ettől eltekintve az Auchan számára készített Old Prague egyértelműen az ihatóbb kategóriába tartozik, legalábbis a ma esti mezőnyt tekintve. Illata és ízvilága jóval teltebb és összetettebb, még ha tizenegyig sikerült csak feltornázni az extraktumot. A maláták jó alapot adnak, a komlózás pedig – még ha nem is túl hosszú időre- sikeresen kölcsönöz neki egy kis csehes érzetet. A szénsav némiképp harap, de ez még elkönyvelhető a dobozos kiszerelés velejárójaként. A 4,8-as alkohol pedig pont annyira pörgeti fel az emberben a sztorizós részleget, hogy így elalvás előtt még megosszunk mindenkivel egy szép régi történetet Václav Cibula és Cyril Bouda Prágai regék című könyvéből, melyet ezúton is bátran ajánlunk szíves figyelmetekbe.

„A Podskalíról hajdanán egy suszter költözött a Malá Stranára. Nem amolyan foltozóvarga, aki csak úgy megfejel és megtalpal egy-egy ócska csizmaszárat. Igazi mester volt ő, aki borjúbőrből, kecskebőrből, báránybőrből, szattyánbőrből meg kordovánból varrta az új csizmákat és cipőket. Majd elvitte a szél, olyan sovány volt, mint a piszkafa, de a mesterségéhez értett, ezért az őslakók egykettőre maguk közé fogadták. A suszter beköltözött a Malá Strana-i híd torony tőszomszédságában álló kis házba, s ott varrta a lábbelit.

Egy este betért a Kulcsokhoz címzett sörözőbe, s mivel alacsony termetű volt, tüstént dicsekedni kezdett, mi mindenhez ért, hogy ezzel magára vonja a figyelmet, és ámulatba ejtse a szomszédokat. Olyan fehér kordováncipőt tud varrni, mint Prágában senki más, bársony- vagy aranybrokát papucsot nemkülönben, és még számtalan más dolgot.

Olyannyira kérkedett, hogy a jelenlevők már kezdtek belőle csúfot űzni. Előbb csak észrevétlenül egymás közt, később leplezetlenül nagy nevetés és lárma kíséretében. A susztert elfutotta a méreg, öklével az asztalra csapott, s nagyot kiáltott: – Majd torkán akad kegyelmeteknek a nagy nevetés! Mindent meg tudok csinálni, ami csak eszembe jut. Aki nem hiszi, maga lássa kárát. Ha akarom, holnap még a Károly-hídi török is betér ide egy sörre (az érthetőség kedvéért: itt a hídon lévő, török harcost ábrázoló szoborról van szó).

Mathai Szent János, Valoisi Szent Félix és Szent Ivó. A szoborcsoport a Károly híd legnagyobb és legköltségesebb dísze, melyet Ferdinand Maximillian Brokoff készített 1725-ben.

Asztalszomszédai még harsányabban hahotáztak, de a cipészmester nem engedett a magáéból, végül aztán fogadtak vele egy hordó sörben. Ha a török eljön, ők fizetik a hordót, hanem jön, a suszter fizet.

Másnap a vendéglő zsúfolásig megtelt, olyannyira, hogy egy tűt sem lehetett volna leejteni. Csak a török nem jött, s a cipészmester is késlekedett. Nagy zúgolódás után végül is beletörődtek, hogy a drágalátos susztert nem látják többé a vendéglőben, s elég bárdolatlan módon gúnyolódtak rajta. Nem sokkal tíz után azonban nyílt a vendéglő ajtaja, és a suszter jelent meg a küszöbön. Nem látszott levertnek, ellenkezőleg, arcán kaján vigyor bujkált, szeme nevetett. Köszönt, leült az ajtó közelében, hallgatott, és csak sunyin pillantgatott jobbra-balra. A várakozó cimborák lecsaptak rá, mint a darazsak.

– Mester, ha a törökre vársz, megmondhatjuk neked, hogy nem jön. Hiába várnád, ahogy mi is hiába vártunk rá. Fizesd meg a hordó sört, s legközelebb tartsd féken a nyelvedet!

A suszter fölvetette szemét a habos sörről, és csodálkozva nézett rájuk.

– Miért fizessek egy hordó sört? A tegnapi fogadásra gondoltok? Azt bizony másvalaki fogja fizetni, nem én, mert a török már itt van. A szomszédok megszeppentek, de aztán még nagyobb lárma tört ki, s valamennyien nekiestek a suszternak:

– Hol az a török? Hogyhogy nem látjuk? Mutasd meg nekünk!

A suszter felugrott, nagyot csapott a mellére, s akkorát kiáltott, hogy a hangja is megbicsaklott:

– Itt áll kegyelmetek előtt! Itt van a Károly-hídi török!

A társaság elképedt, már-már azt hitték, hogy a suszter meghibbant, de a mester a zsebébe nyúlt, szakadozott, gyűrött papírt tett az asztalra, amelyen az állt, hogy a suszter neve Török, s hogy olyan házban lakik, amely valóban a Károly-híd része.

– Eljött hát a Károly-hídi török vagy sem? – kiáltotta a suszter. – Eljött, és kegyelmetek fizetni fognak! Tüstént nagy lárma tört ki. A társaság a suszterra vetette magát, ide-oda ráncigálták, több asztalt is feldöntöttek, a sört szétöntözték a padlón. Végül is kénytelenek voltak elismerni, hogy a fogadást elvesztették. Megrendelték hát a hordó sört, és közösen ki is fizették.”

767. Primátor 13 Polotmavé

Primátorék segítségével merész hármasugrást fogunk végrehajtani, ráadásul védőháló nélkül, pedig arra mindig szükség lehet, ha az ember olyan meredek dolgokra akar felkapaszkodni, mint most mi. Annyira megbabonáztak ugyanis minket a palackok címkéjén sorakozó számjegyek (melyek egyébként a Balling-értéket kívánják jelölni), hogy rögvest elhatároztuk, körüljárjuk egy kicsit a dolgot, csinos irtást hasítván a számmisztika, a hiedelmek és az emberi gyarlóságok burjánzó és kusza őserdejébe. Vessük is magunkat a mókusok közé, illetve egyből a mély vízbe, jöjjön az a szám, melytől bolygószerte több millió embertársunk fossa le a bokáját, ha csak az eszébe jut. A 13-as szám már önmagában is veszedelmes, pénteki nappal kombinálva pedig egyenesen halálos, mint azt Jason barátunk vidám és kalandos történeteiből tudhatjuk. Hogy mióta rettegünk kollektíve ettől a szerencsétlen prímtől, pontosan nem tudni. Egyesek szerint bibliai alapokra épül a riadalom, az utolsónak bizonyult vacsora asztalánál ennyien üldögéltek (Jézust pedig pénteken feszítették meg). Ennek ellentmond az az egyre inkább tényként kezelhető adatcsomag, mely szerint ettől a számtól már jóval Krisztus és a kereszténység megjelenése előtt tartottak a népek. Az i.e. 18. században Hammurapi már gondosan kihagyta a 13-as pontot a törvényoszlop farigcsálásakor, s a rómaiak meg a vikingek is diszkréten lúdbőröztek, ha szembejött velük ez a szám. Márpedig a vikingekről köztudott, hogy semmitől sem féltek egészen addig, amíg össze nem futottak Hangjanix komával Galliában. Az ettől a középpontos ikozaéderszámtól való indokolt és/vagy fosztóképzős alak cidrizés hivatalos neve triszkaidekafóbia, kezelésével különösebb eredmények felmutatása nélkül igen sok pénzt lehet keresni. Az ebben a kórban szenvedők iskolapéldája Arnold Schönberg osztrák zeneszerző, aki magától értetődő módon 1874. szeptember 13-án született (nem, nem pénteken, vasárnap). Egy atonális dalciklus és egy dodekafón zongoraszvit között a kotta szélén kiszámolta, hogy márpedig ő istenbiz’ 76 évesen fog meghalni, mert hát 7+6 az 13. S lőn: 1951. július 13-án szenderült jobblétre, éjjel 11:47-kor (13 perccel éjfél előtt), és igen, mindez egy pénteki napon történt. S ha még mindig nem szaladgálna a hátatokon a hideg, elétek tárom az adu ászt. Ezt az írást nem számítva a blog eddigi öt évében 58 alkalommal használtuk a 13-as számot eszmefuttatásaink során, no és hát mennyi is öt meg nyolc, tamáskodó banda?!Csoda, hogy reszkető kezekkel bénázunk a kupak leemelésekor? Itt már csak a Primátor 13-as jótékony hatású, 5.5-ös alkoholtartalma segíthet, mely jólesően simul össze a Félszerzet friss és lendületes komlózásával, valamint a megfelelően stabil malátaalappal. Gyengéden rézvörös színvilágához, pufi habkoronájához szépen passzol enyhén karamelles illata, melybe én még pár szem töppedt mazsolát is oda tudok illeszteni, bár lehet, hogy ez már a kezdődő fantozmia egyik jele. Könnyedén elrugaszkodó malátás édességek után a jól bevált arany középutat taposva vonulnak a komlók. A szénsav átlagos, az utóíz kellemesen kesernyés, a legvége visszafogottan fanyar. Vannak, akik szerint a Primátor sörei enyhén túl vannak hájpolva, fene tudja, lehet, mindenesetre mi mindig nyugodtak vagyunk, ha lapul tőlük egy-két palack a kamrában. Abból nem lehet baj.

766. Zip’s Miskolci Mosaic

Mai sörünk ittlétének nemesen egyszerű és – amennyiben a változást, illetve a megújulást pozitív előjelű tényezőként fogjuk fel – örömteli oka van. Kedvenc BAZ megyei főzdénk külső-belső ráncfelvarrásra küldi vezérsörét, a Miskolci Mosaic-ot, ezért a „ki a régivel, engedjük be az újat” alapon érdemei elismerése mellett szárazdokkba vontatjuk mi is a vezérhajót. A zip’s brewhouse nagy elánnal startolt a tavaszi nyitáskor, látszik, hogy nem üldögéltek tétlenül a vírus által ránk szabott kényszerpihenő alatt. Szép sárgára színeződött az enteriőr, csóró Dorothyt az idegösszeomlás környékezné, ha ki kellene választania a helyes útvonalat. A sörfőzőmester, Pedro Reinoso Bernal is visszatért távoli szülőföldjéről, ötletekkel és inspirációkkal csordultig töltve. Az újraalkotásról a főzde FB-oldalán így nyilatkozott: „Jócskán megemeltem a komlómennyiséget, de ugyanaz a Mosaic komló, maláta és élesztő van benne, és ugyanaz a főzési mód. Az eredmény viszont egy sokkal ütősebb komlóélmény, különösen citrusos és gyümölcsös ízjegyekkel. Az aroma pedig egyszerűen lenyűgöző.”Nos, a MM-ról (mely sör típusának egzakt meghatározása Single Hop East Coast Bohamian Pilsner) eddig is kedves emlékeket dédelgettünk szívünkben, citrusos-barackos-gyantás illata (melyért a sör nevében átvitt értelmet is felmutatni képes Mosaic komló a felelős [a komlóért pedig Jason Perrault, aki afféle rocksztár a termesztők között. A Mosaic fejlesztésével 2001 környékén kezdett foglalkozni, amikor is egy YCR-14-es Simcoe példányt keresztezett egy Tomahawk-Brewers Gold-Early Green ősöket felmutatni bíró Nugget-származékkal. Nem akarnék még egy zárójelet nyitni, ám azt mindenképpen megemlíteném, hogy az YCR-kód a Yakima Chief Ranches-t takarja, s máris összevillanhatnak a tekintetek, neki lehet látni a hümmögéssel tarkított értő bólogatásnak. A munka nagyjából egy évtizedet vett igénybe, közben azért a jóembernek volt ideje egyéb projektekre is, többek között ott bábáskodott a Citra, az Ekuanot és a Warrior születésénél is. Most pedig mindkét zárójelet bezárjuk, rögvest folytatódik az imént félbehagyott mondat, lehet keresgélni az elejét]), gyümölcsökkel és virágokkal gazdagon megpakolt, egyben markánsan kesernyés ízvilága, határozott szénsavassága minden alkalommal kellemes perceket/órákat szerez és garantál. Optimistára hangszerelt, nyugodt kíváncsisággal várjuk Bernal mester újraálmodott MM-ját, a nyugdíjassá avanzsált receptúrától pedig elbúcsúzunk, viszlát, és kösz a halakat.

765. Litovel Gustav

Itt az idő, búcsút intünk Litovel városának és söreinek, s mivel vannak, akik ilyenkor kissé elérzékenyülnek, mi máris tálcán nyújtunk feléjük egy igencsak kidolgozott vállat, melyre nyugodtan ráborulhatnak egy jóízűt bőgni. Gustav Frištenský felsőruházatát taknyolhatja össze minden szenzitív lélek, ha nem fél attól, hogy az úriember letekeri az orrát. Az elővigyázatosság mindenesetre indokolt, lévén Gustav apánk a „minden idők legjobb cseh birkózója” cím büszke birtokosa, s orrletekerésben szerzett rettenetes rutinját a háta mögött sorakozó csaknem tízezer (!) mérkőzés körvonalazza. Az 1879-es születésű nagybetűs férfi (istenbiz’ nem gúnyolódom, nyüzüge szemüvegesként őszintén csodálom az ilyen teljesítményre képes embereket) kovácsinasként kezdte karrierjét egyengetni, de egy gyermeteg poén miatt -melynek keretén belül egy tanonctársa izzó patkót nyomott a kezébe- végül a húsiparnál kötött ki. Példamutatóan egészséges életet élt, nem ivott, nem dohányzott, odafigyelt arra, hogy mit és mennyit eszik, mindemellett rendszeresen sportolt a híres Sokol klubban. Tehetségére hamar felfigyeltek, versenyekre küldték, három esztendővel később pedig már ő volt Európa amatőr bajnoka görög-római birkózásban (ebből alakult ki a kötöttfogású birkózás, ahol csak derékon felül lehet fogást keresni az ellenfélen, s mely elnevezés már csak azért is hungarikum, mert a miénken kívül nincs olyan nyelv, mely a sport szabályrendszerére, nem pedig az eredetére utalna ezzel). Belevágta hát a tőkébe a hentesbárdot, profi birkózónak szegődött, körbeutazta a világot, s nagyjából mindenkit megvert. 1906-ban éppen Litovelben szuszogott a szőnyegen, amikor a főzőmester leánykája a kor elvárásainak megfelelően szemérmes lendülettel hozzávágott egy rózsacsokrot. Szerelem, házasság. A sörgyár mellé költöztek, vígan voltak a második véháig, amikor is mindenüket elvesztették, Gustav pedig koncentrációs táborba került az ellenállási mozgalomban való részvétele miatt. Az elrejtett családi aranykészletnek köszönhetően igen megviselt állapotban, de élve keveredett haza. Felesége ’47-ben elhunyt, ő tíz év múlva követte. Halála előtt magas állami kitüntetésben részesült sporteredményeinek köszönhetően. Sírja Litovelben van, s egy őt ábrázoló szobor is álldogál a városi sportintézmény bejáratánál.

Egy teljesen feleslegesen öt részre szabdalt filmecskét is megnézhettek róla, melynek első részét 1914-ben, az utolsót pedig 1949-ben forgatták. A kezdő epizódot linkelem ide, innen már tovább tudtok ugrálni a többire:

A róla elnevezett sör telt és csillogó borostyánszínnel bír, ahogy az egy félbarnától elvárható. Habja fehér, krémes, „litovelesen” tapadós. Erőteljes, vajas-karamellás illatába csipetnyi szárított gyümölcs is vegyül, az összhang igen kellemes. Ízvilága már kevésbé összetett, a jól megalapozott malátákra közepes, ám megbízható komlók érkeznek. Az alkohol (6.1) amolyan önfejű módon mintha kissé kilógna, feszít, mint Gustav a címkén, a korty vége rövidre zárt, komlós. A kisebb döccenők ellenére jó szívvel ajánljuk mindenkinek, fogyasztása sokkal élvezetesebb egy vállficamnál, vagy egy fülcimpa letépésénél.

763. Litovel Sváteční Speciál

A már emlegetett Přemysl-famíliából származott II. Vencel is, aki 1278-tól regnált és üldögélt a csehek nyakán (később a lengyelekén is, s nem sokon múlt, hogy mi nem nyertük meg tombolán), amit azok nem is bántak olyan nagyon, mert a mindenféle pszichózis által gyötört koronás ember nem sok vizet zavart. Állítólag ő volt a történelem legfélősebb uralkodója, ha megzendült az ég, már bújt is az ágy alá, de a macskanyávogástól is végigpesálta a lába szárát. Nem tehetett róla a szerencsétlen, fiatalkorának egy részét jóakaróinak köszönhetően festői és all inclusive várbörtönökben töltötte, s ez a tapasztalatok szerint ritkán eredményezi a személyiség zökkenőmentes fejlődését. Ezzel a kellemes eljárással később sem hagyott fel a civilizált emberiség, Spandau magánya hatszázvalahány évvel később Rudolf Hess lelkét is éppúgy marta, mint Vencelét. Kíváncsi vagyok, vajon a visszafogottan köpönyegforgató náci másodhegedűs megtalálta-e az ősöreg terméskövekbe karcolt „Václav was here” feliratot. A csehek koronás fője 1291-ben adományozott mérföldjogot Litovelnek és lakóinak, ami esetükben azt jelentette, hogy a megadott nagyságú körzetben csak ők főzhettek és árusíthattak sört. Ez masszív anyagi és ideológiai bázist jelentett a későbbiekben alapított főzdéknek, így a jelenlegi cég jogelődjének is, amit az egyik közeli faluból, Seničkából származó Josef Svozil császári és tartományi helyettes álmodott tető alá 1893-ban. A Litovel Sváteční Speciál e fontos esemény 111. évfordulójának ünnepi söre, mely aztán helyett kapott az állandó kínálatban is. Már-már érzékien mélyarany színe szép kontrasztot ad a fehér, közepes, tapadós habnak. Illatában az édeskés maláták nyitnak, de aztán fordul a kocka, a komlók már itt jelzik, hogy ők bizony most kimutatják a foguk sárgáját. Való igaz, hogy az eddigi Litovelek közül a Sváteční Speciál tudja felmutatni a leghatározottabb, legintenzívebb fűszerezést. A mutatvány ennek ellenére nem önző, a maláták szépen simulnak össze a keserűkkel, a sör szépen kidolgozott, komplex élményt nyújt, érett, letisztult ízekkel, amit a száz napos, pincében való heverészésnek köszönhetünk. Ahogy pedig a 13-as Ballingtól és a hatos alkoholtól egyre vidámabban érezzük magunkat, teret engedünk a kultúrának is, hiszen II. Vencel korának elismert minnesängere volt, még a Manesse-kódexben is helyet kapott (hívják Große Heidelberger Liederhandschrift-nek is, de miért ficamodjon ki a nyelvünk?), ami a XIII-XIV. század Bravo-ja, Ifjúsági Magazinja és Metal Hammere egyben. Utóbbi főleg a páncélzatok és a fegyverek miatt szerepel ebben a kontextusban. A Heidelbergi Egyetem volt olyan kedves, és digitalizálta a kiadványt, lapozgassa mindenki egészen nyugodtan, aki nem fél attól, hogy agyérgörcsöt kap az eleve igen nehézkesen olvasható szöveg középkori megjelenési formájától. A barátunkról szóló részt ide linkelem, a kép alapján tagadhatatlanul igen hercig volt a szép szőke herceg.

https://digi.ub.uni-heidelberg.de/touch/cpg848/#page/22

762. Litovel Moravan

Haladjunk tovább jó ütemben (s hogy mennyire jó az az ütem, mostantól a bejegyzések számának feltüntetésével kívánjuk érzékeltetni) és magabiztos léptekkel, s hogy valamiféle perspektívát is kapjon a dolog, emeljünk egy százaléknyit a szárazanyagon, jöhet a Litovel Moravan. A sört harminckilenc esztendővel ezelőtt, a boldog emlékezetű nyolcvanas évek elején kezdték gyártani, s hogy miért épp 11-es Ballinggal, arról ez a nosztalgikus hangvételű videó tanúskodik:

Az irigykedve bámult, masszív és babaarcú nej által díszített kalap azt mutatja, hogy Václav Čtvrtek Rumcájsz-történetei ott is nagyot mentek akkortájt, de miért is csodálkoznánk ezen, Jičín és Litovel között gyenge 150 km a távolság (repülővel 11 perc, galambbal 2 óra 7 perc, újabb elképesztően fontos információ). A reklámfilm koncepciója egyébként teljesen hihető, mi itt KK-Európában tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ennél jóval véresebb és komolyabb döntéseket is lehet hozni azután, hogy rápillantunk az órára és a naptárra.

Enyhén reszkető kézzel s valamelyest rángatózó szemhéjakkal röviden kitérnénk az elnevezésre, mely sajnálatos módon ugyanazon nyelvészeti területre kalauzol minket, ahonnét a város neve is ered, s mely vidék éppoly ingoványos és mocsaras, mint Litovel környéke volt egykor. Apró reménysugár, hogy a Moravan viszonylag egyértelműen a Morva folyó nevéből származtatható, akárcsak a történelmi régió, Morvaország neve. A kelta származék bójok és a germán gyökerekkel bíró kvádok után valamikor a VI. század környékén érkeztek ide szláv törzsek, kiket aztán a későbbiekben morváknak (marótoknak) kezdtek titulálni. Mielőtt azonban mindenféle nemzetiségi problémába botlanánk, ejtjük ezt a szálat, s nemhogy a vidékről, de még a bolygóról is távozunk, hiszen a Mars Margaritifer Sinus négyszögében (S:13,4 W:24,4) is találhatunk egy Morava Valles nevű vidéket, ami egészen biztosan csendesebb és nyugalmasabb, viszont senki sem csinál sört, ami erősen szomorkás tény.

A Litovel Moravan egy fokozattal és fél emelettel emlékezetesebb, hangsúlyosabb sör, mint a sorozat nyitótétele volt. Leginkább a határozottabb kézzel történt komlózásnak lehet örülni, mely már illatában is szépen jelentkezik, napon száradó fűfélék pillanatnyi érzetével keveredve. Habja vaskos, kissé tapadós, színe áttetsző arany. A korty könnyű, a nyitást végző maláták jól körülhatárolhatók, az őket követő komlók a közepes lecsengést is uralják. Könnyen iható, frissítő, emelt szintű fűnyírósör, de kertben, fák alatt történő üldögélésekhez is jól jöhet.

Litovel Classic

Öt palack Litovel toporzékol türelmetlenül a kamra polcain, erősítsük meg hát magunkat lélekben, ugorjunk nekik emelt fővel és felpumpált mellkassal. A sörök származási helye és névadó városa az olomouci kerület olomouci járásában található az itt hat ágra szakadó Morava folyó mellett. A festői fekvés és a rengeteg víz miatt Haná Velencének is nevezik a települést, de akinek jobban rááll a nyelve, szólíthatja Littau néven is. Ezidáig egy 1391-es dokumentum említi elsőként a várost L’utovel alakban, és aki érzi magában az erőt, valamint szeretné az agyvelejét a nyelvészeti morfológia, az epentézis, a locativus és a nőnem/hímnem parazsán perzselni, nyugodtan keresse meg Richi PD -t. Előre szólok: fájni fog.Mielőtt tovább szemezgetnénk a környék pár ezer esztendő alatt összegyűlt eseményeiből, gyorsan nyissuk és töltsük ki a Litovel Classic 10° Světlé Výčepní-t, mely tökéletes háttérsör a maga nemében, mivel az égvilágon semmi extrát nem akar és nem is tud felmutatni. Klasszikus kinézet, átlagos és közepesen kitartó hab, kissé bátortalan illat sápatag malátákkal és halvány komlókkal. Ízvilága sem rejteget semmi döbbenetes dolgot, könnyedén csehes, laza és vizes. Azért azt zárójel nélkül is megjegyeznénk a Litovel Classic javára, hogy híg sör és híg sör között is óriási tud lenni a különbség. Hipochonderek és pszichésen megrogyottak, akik a koronavírus mellett mondjuk a dögvésztől is rettegnek, nyugodtan fogyaszthatják víz helyett. S ha már pestis: a városban is tiszteletét tette a kór 1714-ben, melynek emlékére tíz évvel később oszlopot állítottak, tetején Szűz Mária álldogál, aki a hírek szerint szeplőtelenül fogantatott (sine labe originali concepta). A pestis régi magyar neve a csuma, mely valószínűleg a leggyakoribb forma, a bubópestis miatt megduzzadt, elszíneződött és bevérzett nyirokcsomókra utal. Nem tudni pontosan, melyik nyelvből érkezett hozzánk, lehet ómagyar is, vagy török, esetleg román. Utóbbira szép példát találtam valamelyik este a lányom mesekönyvében az esti olvasgatás közben, tessék: „Szent Vasárnap, Szent Vasárnap, ragyogtasson téged az Atyaisten, s dicsérjen téged imádsággal és énekkel minden jámbor lélek. Azért jöttem ide, napnál fényesebb orcád színe elé, hogy légy jó, s igazíts útba a Csuma Anyjához, a világ végén. Tündér Ilonának ura voltam, kinek hajában virág dalolgat, s arra kilenc ország hallgat, s egy gonosz sárkány elragadta tőlem őt. Gondoltam, megverekszem vele karddal elragadott asszonyomért, s reméltem, hogy legyőzöm. De aztán, hogy, hogy nem, megtudtam, hogy félelmetes ereje a lovában rejlik, melynek a Csuma Anyja, a táltos anyjának gazdája, hét szívet adott. […] Fogadjisten! – szólott egy repedtfazékszerű hang, akkora szájból, mint valami csűr. A szörnyeteg a Csuma Anyja volt, valamiféle asszonyféle, sem ember, sem ló, a feje akkora volt, mint egy szénaasztag, a lába meg lóláb. – Tán a lábad csóka csórta, hajadat a szél sodorta, szemedet a holló lopta, hogy ide vetődtél az én házamhoz? – kérdezte.” A kérdést, miszerint a döghalálra utaló karaktert miért ábrázolja a mese nőként, most nem feszegetném tovább, inkább nyugodni térek abban reménykedve, hogy a ma éjszakai álmomban esetlegesen előforduló hölgyek a lovak egyetlen szerves alkatrészét sem fogják magukon hordani. Pláne használni.