lager – Oldal 3 – Porból lettem, sörré leszek

983-984. O’Stout és Camaro

A magunkhoz hasonlóan csóró, az alsó-középosztály gazdasági és társadalmi küszöbértékeibe kétségbeesetten kapaszkodó balf@szoknak kitalált és üzemeltetett bevásárlóközpontokban (Penny és Lidl, csak a célirány kedvéért) mászkálva (valamint a fogyasztói árak kitartó és meredek emelkedését látva egyre inkább hüledezve) leltünk rá e két újabb remekműre, melyekről relatíve röviden értekezünk ez alkalommal, a Teremtő legyen hozzánk irgalmas.

Az O’Stout elkövetőjéről, a lengyel Van Pur főzdéről több alkalommal is írtunk már hideget-meleget egyaránt, az 1989-es alapítású sörbirodalom ütemes növekedése azonban mindenképpen lenyűgöző. Napjainkra hat sörfőzde tartozik hozzájuk, éves szinten hatmillió hektoliter sört készítenek és forgalmaznak, melyek a világ minden tájára eljutnak. Az általunk eddig kóstolt és véleményezett márkák alapján azt kell mondjuk, hogy ezek a sörök általában véve nem túl jók, ugyanakkor akad köztük néhány (pl. Łomża, Edelmeister), melyeket fűnyíráshoz kifejezetten ajánlhatunk. Tárgyalt sörük stoutnak kifejezetten sz@r, bármennyire is tág határok között lehet játszadozni a típus meghatározásával. Az íz- és aromajegyek közül gyakorlatilag semmit sem tudott felmutatni, még a színe sem stimmel, mert ugyan tetszetős, jófajta, érett konyakra hajaz, de a stout nem ennél az árnyalatnál kezdődik. Hiába keresgéljük a kávés, kakaós, csokoládés ízeket, a komlózás is harmatgyenge, a fő csapásirány egy mindent átható, porcukrosan ragacsos, ultrageil valami, amitől a korty lenyelése után még hosszú percekig szaladgál a hideg a hátunkon. A testesség (16,5 B°) ebben az esetben inkább átok, mert rátapad ez az izé a szájpadlásra, csak hogy nyugodtan agonizálhasson az ember még egy kicsit. Az egyetlen pozitívum a 7,2-es alkohol lehetne, mert 380 HUF-ért ez még nem lenne rossz, de rendes ember ebből a léből nem fogyaszt annyit, hogy berúgjon.

Sunyi parasztvakítás az egész, de rögtön megvilágosodtunk, amint vethettünk egy pillantást az igazgatótanács elnökére. Az ilyen hideg tekintetű, visszafogottan lófejű, ötven felé szeletelő üzletasszonyok szemrebbenés nélkül képesek gyakorlatilag bármit elkövetni a bolygó sörfogyasztóival szemben. További szép sikereket kívánunk a hölgynek és a cégnek.

**Jagoda Iwańczuk, President of the Management Board of Van Pur**

Arnulf of Oudenburg, a.k.a. Szent Arnold földi porhüvelyének maradványait szállítva a szomjas zarándokok Champigneulles határában sörrel teli hordókra leltek, s legott örvendezni kezdének, dicsőítve az Úr nevét. És elégedett vala az Úr, és ők lakmározának bárányt és lajhárt és málét, sós ringlit babbal és orángutánt…ööö… nem, ez egy másik történet. Mindenesetre a csodaszámba menő eset helyszínén alapították a későbbiekben (1897-ben) a Brasserie Champigneulles-t, akik a Lidl számára lefőzték és leszállították mai (tor)túránk második kihívását. A főzde erősen sportfüggő, az ötvenes-hatvanas években a Tour de France, 1968-ban pedig a grenoble-i téli olimpia szponzora volt. 2006 óta a TCB Beverages érdekeltségi körébe tartoznak, legalábbis szerintünk így kell elegánsan megfogalmazni azt, amikor valakit megvesznek kilóra.

A Camaro kifejezést a General Motors Chevrolet üzemága véste bele hovatovább kitörölhetetlenül a köztudatba, amikor 1966-tól ezen a néven kezdte el gyártani és forgalmazni sportautóit (mivel piszkálta az egójukat és a zsebüket, hogy a konkurrens Ford nagyot hasít a Mustang-gal). Film~~buz~~ rajongóknak említenénk, hogy a Charlie angyalai 2000-ben készült filmváltozatában Drew Barrymore egy ’69-es Camaro Convertible Indy Pace Car Edition RPO Z11-el szántja az aszfaltot, mely típusból mindössze 3675 darab készült. Szűk hetvenezer zöldhasúért bárki beszerezhet egyet.

Meg aztán ott van Bumblebee a Transformers-ből, aki ugyan az eredeti változat szerint egy VW, de aztán átvedlett ötödik generációs Camaro-vá.

A mi Camaro-nk egy kukoricával megvert sör, s mivel a név maga pedig a francia camarade (társ, barát, elvtárs) kifejezésből származtatható, csak annyit fűznénk hozzá, hogy aki ilyen barátokkal büszkélkedhet, annak nincs szüksége ellenségre.

946. Viharsarok Derült Ég

Anyai nagyszüleim jutnak eszembe, miközben mai sörünk dobozát nézegetem. Tisztességes, dolgos emberek voltak, a tyúkokkal keltek (azokkal is feküdtek), aztán indultak a földekre. Néhány kósza felhő, váratlan szélroham esetén öreganyám fel sem nézett a kapálásból, de ha dél-délnyugat felől kezdett felénk gomolyogni valami, akkor azonnal kiadta a parancsot öregapámnak és nekem: – Indulás haza. Gyün az idő a rohadt sarok felől. Mindig igaza volt, a rohadt sarok ([népies] az az égtáj, ahonnan a vihar, a zivatar, az eső szokott jönni. A magyar nyelv értelmező szótára, Akadémiai Kiadó, 1959-62) komolyan veszi ezt a dolgot.

Elégedetten veregetjük meg saját vállunkat, hogy né’ má’, milyen frappáns kis átkötést sikerült megint ide rittyenteni, csúsztatnánk át a dolgot a Viharsarokra, amikor hirtelen, derült égből villámcsapásként (konkrét fizikai/fiziológiai fájdalmat éreztünk volna, ha ezt kihagyjuk) hasít belénk a gondolat: ez az ezredik sörünk. Menten elérzékenyedünk, férfias férfikönnyek homályosítják látásunkat, borul minden terv és elképzelés, mert hiszen ez mellett szó nélkül elmenni nem volna ildomos (török/kirgiz eredetű kifejezés, melybe a nyelvújítás idején vertek ismét lelket, akkor változott a jelentése is az eredeti „gyors, ügyes”-ről „illedelmes”-sé, de hogy jön ez ide? Meg vagyunk illetődve, ez is mutatja.).

Szóval az ezredik sör. Durván számolva 2400 nap alatt. Hogy ez sok-e, avagy nem is annyira, mindenki döntse el maga. Kétségkívül haladhattunk volna nagyobb léptekkel is, de miért kell állandóan rohanni? A sörösök nem kapkodnak, ez nem bolhafogás. Meg aztán van az embernek családja, idegrendszere és mája is (ez egy, a pillanatnyi állapotokat rögzítő, elnagyolt fontossági sorrend), egyiket sem kell(ene) meggyötörni. Értelemszerűen nem emlékezhetünk mind az ezer sörre, de ebből 945-öt bármikor fellapozhatunk (akad egy kis eltérés a tényleges kóstolások és azok írásban történő rögzítése között, de majd ledolgozzuk. Bár nem biztos. Sőt.). Mi elégedettek vagyunk eddigi tempónkkal és teljesítményünkkel, s talán ami ennél is fontosabb, még mindig nagy örömmel tölt el minket a kóstolás és az írás lehetősége. Izgatottan várjuk a sörök érkezését, már napokkal a szeánsz előtt gusztálgatjuk őket a kamrapolcon, üres perceinkben kezdőmondatokon, frappáns és fárasztó szófordulatokon agyalunk, mert ez egyszerre pihentet és pörget fel bennünket. A hab a ~~tortán~~ sörön pedig kétségkívül az, hogy ti még mindig itt vagytok és olvastok. Erre a gondolatra ismét fátyolosodásnak indulna a tekintetünk, de erőt veszünk magunkon, az érzelmeket lendületté transzformáljuk, mellyel meglékeljük a gyulai mesterek cseh ležák-ját (ez van a dobozra pingálva), hogy jóízűen elfogyasszuk azt az egészségetekre.

Előírásosan csillogó aranyszínben pompázó sör, habja fehér, laza szerkezetű, közepes, tartósnak mondható. Illata klasszikus sörillat: finoman kekszes-kenyeres maláták, virágos, enyhén zöld komlók. Szépen adagolt szénsavtartalom, közepes, tizenkettes test. A “csehes” életérzéshez még keseredhetne egy kicsit, de napi fogyasztású ivósörnek tökéletes. Szép indítás a főzde részéről, kíváncsian várjuk a folytatást, hiszen itt sorakozik tőlük még néhány doboz, különböző meteorológiai állapotjelzőkkel az oldalukon.

A végére pedig illesztünk zenét is, az ezredik sör megérdemli. Az ethno-folk-post-punk-stoner-sludge Guruzsmás Rohadt sarok című számával köszönjük meg még egyszer a kitartó figyelmet. Folyt. köv.

940. Kecskeméti Sörmanufaktúra Vienna Lager

Repülnek, zúgnak mellettünk és fejünk felett a napok, s ezt még csak el bírnánk viselni, de hogy közben mindenféle hülyeségre kell időt szakítanunk (tegnap éjféltájt például arra keltünk, hogy a kisebbik lányom egyik hörcsöge belemászott a porszívóba, oszt’ ott randalírozott), sörökre pedig alig jut, azt már nehezen viseljük. Előkotortunk hát egy tisztességes és becsületes bécsi lágert a Kecskeméti Sörmanufaktúra főzetei közül, már csak azért is, mert a tisztességes és becsületes bécsi lágerekről nem kell sokat beszélni, hiszen teszik a dolgukat szépen. Ezzel sincs különösebb baj, tán egy kicsit lehetne vaskosabb, karakteresebb az a malátaalap, cserébe a halvány rezes árnyalat a vaskos habbal szép látványt nyújt, szinte érezzük, ahogy fonnyadt idegrendszerünk erőre kap.

A doboz megjelenése is szimpatikus, a fekete-fehér, geometrikus képi világ – mely a főzde “második generációs”, már kizárólag dobozban forgalmazott összes sörére jellemző – ötletes dolog, marketingszempontból pedig telitalálat. A jóízű, kenyeres, enyhén pörkölt malátákat forgatva-nyalogatva, melyek szépen fonódnak össze a finoman adagolt komlókkal (IBU 20) nekünk Piet Mondrian és munkássága jutott hirtelen eszünkbe a csíkozás miatt. Van a holland mesternek egy képe, a New York City I., melyet sárga, fekete és vörös ragasztószalagokból rakott össze még 1941-ben, s pár hónappal ezelőtt jöttek rá, hogy szegény alkotás az elmúlt hetvenvalahány esztendőt fejjel lefelé töltötte mindenféle múzeumokban. Most meg nem nagyon mernek hozzányúlni, mert félő, hogy szétesik. Ilyen az élet. Mire rájönnél, hogy esetleg irányt kellene váltani, már darabokra is hullottál.

**New York City I. Fejjel lefelé. Vagy nem?**

Mindenesetre mi azt kívánjuk a manufaktúrának, hogy absztrakt dobozaikat sűrűn és sokan forgassák a jövőben fejjel lefelé.

927-928. Cecei Lager és Cecei IPA

Valamikor február elején jelezte Vásárhelyi barátunk, hogy hozzáértők kisded csoportosulása tervezi megtámadni a relatíve fiatalka cecei (mely településről nekünk mindig a kökény jut először eszünkbe [mer’ hogy kékakökény reCece], rögtön utána pedig azok a testileg elképesztően összerakott fiatal hölgyek, akik a híres cecei dinnyét kínálgatják a főút mellett, idényjelleggel. Szerénységünkről mindenki tudja, hogy a dinnye az a gyümölcs, aminek már a szagától is nagy ívű sugárban vagyunk képesek okádni, de a cecei dinnyék kedvéért bármikor szívesen lassítunk, és húzódunk le hosszasan alkudozni) főzdét üzemlátogatási céllal, oszt’ szívesen szorítanak nekünk is helyet, ha igényeljük.

**A vázolt szituációt tökéletesen szemlélteti ennek a 2015-ös kiadású flippernek a főképernyős grafikája**

Azon túl, hogy minket és bármiféle szakértelmet egy napon/lapon említeni minimum a blaszfémia kategóriájába tartozó, büntetendő cselekedet, szívesen fogadtuk a dolgot. Mindent egyeztettünk, szervezkedtünk, ármánykodtunk és fogadkoztunk, aztán – ahogy az már lenni szokott és mondani szokás – az utolsó utáni pillanatban belefingott a macska a nullás lisztbe (BFF-55). Megpakoltak helyettesítésekkel, s őszinte sajnálatunkra a karaván nélkülünk indult útnak. Alig telt el viszont röpke nyolc hónap, máris itt mosolyog két csinos dobozka, bennük a főzde lágerével és IPA-jával. Nosza, lássuk, halljuk, ízleljük.

Rögvest megakad a szemünk feszegetés közben az „Első hazai natúrsör” feliraton, amely a dobozok felső részén olvasható. A natúrsör, mint olyan, erősen megosztotta a sörkedvelők társadalmi rétegét, elég egy alapos pillantást vetni Vásárhelyi kolléga február 12-re datált posztja alatt a kommentháborúra (ahol a „bullshit” kifejezés még az enyhébbek között sorakozik), ezért mi óvatosan egyensúlyozva a borotvaélen, csak per definitionem nyilatkozunk. E szerint a natúrsör olyan sör, amit legalább 75%-ban hazai alapanyagokból készítenek hagyományos eljárással (no gyorsítás, no enzim), természetes úton erjesztett szénsavval. Mindezek együtt elvileg eredeti, letisztult, simulékony ízvilágot garantálnak.

A láger átlagos megjelenésű, kissé matt világos arany, közepes méretű és kitartású, szép szerkezetű habbal. Illata visszafogottan malátás, a Saphir viszont érezhetően tolja felénk a maga citrusos-mandarinos aromáit. A korty laza, könnyed, finoman szénsavas. Ízvilágára az édeskés alaphang jellemző egy kis virágos felhanggal, a keserűk harmatosak és súlytalanok (IBU 18). Leginkább a “fogyasztóbarát” jelző jut eszünkbe róla, annak pozitív és negatív értelmezési tartományaival egyetemben.

Az IPA (mely a doboz oldalán lévő ismertetőben már session IPA-vá avanzsál) ködös, narancsos, teltebb képet mutat, habja tömött, szivacsos, törtfehér, tartós. Illata bátortalan, halovány, ám a várt gyümölcsös-virágos jegyeket azért hozza, még egy kis gyanta is lapul a háttérben. A korty lágy, puha, a szénsavak épp csak a nyelv hegyét csípik meg egy kicsit. Kissé furcsán, sziruposan édeskésen indul, majd érkezik némi déligyümölcs, aztán nagyjából vége is a dalnak, mert a komlózás kifejezetten vérszegény, alig érezhetőek a keserűk. Egy IPA-tól nem ezt várja az ember, lett légyen az akármennyire session. Az utóíz édeskés, gyorsan elkopik. A szintúgy 18-as IBU-értéken kívül más egyébbe nem nagyon lehet belekötni, de érzésünk szerint ez így most még elég felejthető.

Ám szokásos derűlátásunknak köszönhetően viszonylag magabiztosan jelenthetjük ki: megyünk mi még dinnyéket bámulni Cecére, és akkor bizony hozunk onnét sört is.

PS.: három a magyar igazság alapon ismét megemlíthetnénk kedves bloggertársunk nevét, mert a képet is tőle nyúltuk le, de nem tesszük. Még a végén elbízza magát.

919. The Beertailor Balatonsör

Az ilyen elbaszltázott széplelkeknek, mint mi is vagyunk (I am one of those/Melodramatic fools, ahogy a kortárs kaliforniai punkgyerekek mondják. Oké, elég vén gyerekek már, minimum ötvenéves mind), folyamatosan kapniuk kell a maflásokat az élettől, hogy ne röppenjünk tova véglegesen szellemileg, habár nagy valószínűség szerint egyszer úgy is ez lesz a dolog vége. Mint annyi minden másról, a Balatonról, a balatoni nyarakról és ottlétekről is őrzünk az egyik fiókban néhány homályos, kifakult képet, illatot, hangot, mondatot, amiket időnként jólesik előkotorni, birizgálni, megforgatni, lejátszani. Nem kell mondanom, mennyire kétélű a dolog, az ember könnyen beleragadhat ebbe az állapotba, ha kellően ingatag idegrendszerileg (Neurotic to the bone/No doubt about it, csak hogy tovább tudjuk dudorászni a dalocskát).

Ezért hát tulajdonképpen hálásak vagyunk a The Beertailor-nak, hogy elkészítette ezt a valamit, szépen be is dobozolta, rápingált egyet az immár védjegyeinek számító képecskék-ikonocskák közül (rusztikusnak mondható hajókormány, natürlich), s ott van a jelmondat is, a „What’s your size?”, így egyből tudjuk mi is, meddig ér a takarónk. És köszönjük a Spar-nak (vagy az Auchan-nak? Feneseemlékszikmá’) is, akik hozzánk vágták ezt a finoman szólva is jellegtelen, hihetetlenül könnyen felejthető, teljesen súlytalan és értelem nélküli lágerkét cca. négyszázért, mert a dalocska a továbbiakban úgy folytatódik, hogy „I went to a whore/He said my life’s a bore”, ez pedig vélhetőleg sokkal drágább kaland, meg aztán az asszonynak is elég nehezen magyaráztam volna meg a dolgot.

910-911. Carlsberg és Paulaner Pils

Mivel most a hét elején még mindig azzal foglalkozunk, mint a múlt héten – tantermek festése, renoválása, dekorálása, berendezése, amit a mi drága és semmirevaló Krétánk bükkfanyelvezete szerint leginkább a „pedagógiai program célrendszerének megfelelő, az éves munkatervben rögzített, tanórai vagy egyéb foglalkozásnak nem minősülő feladat ellátása” kategóriába lehetne beleszuszakolni, eltekintve attól, hogy ez nincs, illetve még nincs rögzítve az éves munkarendben. A „program célrendszerének” megfelel, hiszen egy másfél négyzetméteres mennyezeti vakolatdarab miatt megnyiffanó elsős leltári rovancsolása még a Tankernek is igen kellemetlen feladat. Sebaj, az új tanévtől aktívabban és minden részletre kiterjedően kell majd adminisztrálnunk a munkafolyamatokat, gyakorlatilag azt is le kell könyvelnünk, ha elugrunk hugyozni. Jómagam ezt az „Egyéb” kategóriába tervezem rögzíteni, max. három mondatos megjegyzéssel alkalmanként. Remélhetőleg ez minden érdeklődőt tökéletesen, valamint análisan és vaginálisan is kielégít majd, hogy a klitorális variációt meg se említsük.

Szóval a söröket tekintve most afféle könnyített és elkerülő manővert hajtunk végre, olyanokat választván, amelyekről már sokszor és sokan írtak, mi is persze, annó dacumál. Nincs tehát szó mennyboltrengető főzetekről, de ennyi festés és felmosás után rengessen az, akinek két édesanyja van.

A szakértők szerint a Carlsberg jócskán benne van a kakában a látványosan emelkedő költségek, illetve a kevésbé látványosan növekvő bevételek miatt. Az olyan amatőr megoldások helyett, mint a „gyerekek, csináljunk már jobb sört!” most is egy fajsúlyos parasztvakításba menekülnek, de legalább a gyűjtők és a focirajongók örvendezhetnek. Piacra kerül(t) ugyanis egy limitált kiadású hatos pakk, melynek csomagolásával a cég a Liverpool FC-vel közös, három évtizednyi együttműködését ünnepli. Ikonikusnak mondható mezek sorakozhatnak majd a polcokon és a hűtőkben, nekünk ez az Ian Rush nevű walesi jóhaver jutott, akit ugyan a teljesítménye alapján süveglekapva tisztelünk, de itt meg is állunk, hiszen nekünk a foci mint a harangöntés ~~az ispánnak~~ a hajdúnak. A dobozban meg csak a szokásos középszerű euroláger lötyög, arról meg minek beszélni. Ezért mi türelmesen megvárjuk, amíg egy Nobel-díjas pakkot is összeraknak Niels Bohr-ral az élen, addig viszont tekerve egyet a szlogenjükön csak annyit mondanánk: valószínűleg nem a legjobb sör a világon.

**Ian Rush labdakezel 1993-ban egy Tottenham Hotspur FC elleni meccsen**

A Paulaner sörei, illetőleg maga a főzde körül is kalandoztunk már nem egyszer, átkeltünk a Messinai-szoroson Franciscus de Paula köpönyegét használva hajóként, miközben eszelős hangerővel döngettük Liszt Ferenc Két legenda című zongoraművét. Rémlik? Nem csoda, az ilyesmit nehezen felejti el az ember. Megemlékeztünk már a búzasöreikről, a Salvator-ról, és az Oktoberfest-féle variációról is, most a sima, naturális pils következik a sorban. Nem meglepő módon itt is minden a hagyományokról, tradíciókról szól, és természetesen a megjelenéstől kezdve az illatokon át az ízvilágig minden tankönyvi és standard. Ragyogó, élénk szín, sűrű, hófehér hab, ropogós, friss komlózás (Hallertauer Tradition és Herkules), könnyed fogyaszthatóság, diszkréten száraz, kesernyés befejezés. Ha valamiért, akkor pont ezért az echte germán fílingért lehet szeretni és kedvelni a Paulanert. Mi is igyekszünk nagy lendülettel beleszerelmesedni az életérzésbe, mert most, hogy a BM éjsötét, jéghideg és huzatos kapualjában fognak csuklóztatni minket oktatásügyileg, minden stimmtre és richtigre nagy szükségünk lesz.

908-909. Karl Kikelet és Karl Borostyán

Lendületet nem veszítve ugrunk neki két hátralévő Karl-féle sörünknek, melyek közül az első egyáltalán nem paralel az évszakkal, lévén neve Kikelet. A mindenki által kedvelt és sűrűn forgatott Czuczor–Fogarasi-féle értelmező szótár (melynek tudományos értéke finoman szólva is kérdőjeles, hiszen alig telt el szűk húsz esztendő az utolsó, hatodik kötet megjelenése után, már elavultnak nyilvánították, ami egy ekkora lélegzetvételű munka esetében azé’ elég gáz) a következőket írja róla: „Köz szokás szerént egyértelmünek tartják a tavaszszal: de szabatosabban ,tavasz’-nak mondjuk az évnek azon egész szakát, mely a tél és nyár között van, ,kikelet’-nek pedig csak a tavasz kezdetét vagy elejét, mely közvetlenül a telet követi, midőn a hó olvadván lágyabb időjárás kezdődik, s a fű és egyéb növények mintegy életre kelnek; mi rendesen martius és aprilisban történik.” Na ugye, mi is ezt mondtuk. És a múltkor sem csak úgy a levegőbe beszéltünk a télvíz/nyárvíz analógiával, tovább haladva a szócikkben ezt találhatjuk: „Baranyai tájszólás szerént van bekelet is, mely őszt jelent. Ezen ellentétből és észjárásból indulva ki, a kikelet annyit tenne, mint az aklokban, ólakban tartott barmok kieresztésének, kikelésének ideje; bekelet pedig jelentené a késő őszt, midőn a marha bekel, vagy, mint mondani szokták, beszorúl.” Mi nem nagyon szeretnénk sehová sem beszorulni ez alkalommal, így hát máris rárepülünk erre a búzamalátával és mézzel megbolondított lágerkére, hol is megítélésünk szerint az utóbbi összetevő van hivatva az emlegetett évszakot képviselni.

Enyhén rezesbe hajló színvilág, merész, de hamar magába dőlő habkorona, bár egy vékonyka réteg masszívan kitart. Illatában a komlók finoman vegyülnek a mézzel, mindenképpen frissítő élményt nyújtva, a „tavaszi” jelzőt nem akarnánk feleslegesen koptatni. A korty a malátáknak és a méznek köszönhetően édeskésen startol, de a keserűk nem engedik elkanászodni őket, a 27-es IBU összes határozottságával rántják meg a gyeplőt. A szénsav kicsit harap, de elkönyveljük ropogósnak, az utóíz pedig kifejezetten kellemesen mézes, illetve méhviaszos. Az alacsony alkoholtartalom miatt az elején még megjegyzést kívántunk tenni, de így a végére beláttuk, hogy elég ide ez a 4%. Dobunk is zárásként egy könnyed, hangulatos tavaszi versikét Pósa Lajos bácsitól. Szívleljük meg a tanácsot, mindenki rohanjon az erdőbe kukkolni.

Itt van a szép kikelet…

Itt van a szép kikelet,

Ég-föld örül és nevet.

Zöld erdőben a kakukk

Egyre csak azt mondja: kukk!

Itt a tavasz, itt van itt!

Fiuk, mondok valamit!

Nézzük meg a kakukkot,

Mondjuk vissza a kukkot!

Költők társaságában aránylag hamar összefuthatunk a zellerfélék családjába tartozó közkedvelt kúszónövénnyel, a borostyánnal, hiszen a belőle font koszorút évezredek óta helyezik az arra érdemes fejekre (jó esetben akkor, amikor az ominózus fej még nem lett leválasztva a nyakról). Sok babona is kapcsolódik ehhez a szép növényhez, elvileg például megvéd a boszorkányoktól, ha az ember hagyja felfutni a ház falára (a növényt, nem a boszorkányt). Ugyanakkor bevinni már nem érdemes, mert akkor csúnyán hazavágja a hajadonok férjhez jutási esélyeit. Relatíve régen voltunk már hajadonok, férjhez menni pedig csakazértsem szándékozunk, bármennyire is próbálja sulykolni belénk ezt a korszellem a mindenféle sorozatokon keresztül, ezért viszonylag nyugodtan szereljük le a kupakot Karlék Borostyán márkanevű söréről.

Színével kapcsolatban a képzelőerőtökre, valamint szövegértési képességetekre apellálnánk. Habja törtfehér, halványbézs, közepes, kitartó. Illata fűszeres, gyantás, a háttérben pedig meghúzódik egy olyan szál, ami minket a „Dark” fantázianevű étcsokoládés fagyira emlékeztet, de lehet, hogy túl régóta ülünk a napon. A korty sima, selymes, kifejezetten ale-es hatású, amit nem bánunk, habár egy hoplager agresszívabb szénsavakkal is rendelkezhetne. Kellemesen karamelles kezdés után a keserűkben nem túl masszív (IBU 20) komlók köszönnek be, s jólesően földes-gyantás ízvilágukkal hozzák a gyógyírt nem túl fajsúlyos bánatainkra. A vége enyhén száraz, kesernyés.

A rómaiak úgy tartották, a borostyán megóv a részegségtől, ami a benne lévő triterpén szaponinok hatásmechanizmusát tekintve (erős emulgeálószerek lévén gyorsítják és elősegítik az anyagok felszívódását) nem igazán működhetett, ám esetünkben a visszafogott alkoholtartalom (4,5%) miatt nem is szorulunk védelemre.

Mindamellett a borostyán a hűség jelképe is, mi pedig hiszünk abban, hogy kerül még az asztalunkra mecseknádasdi főzet.

883. Domján Elefánt

A hőségriadóra való tekintettel faék egyszerűségű, könnyen emészthető sör, és hozzá illő, némiképp romantikus történet következik. Zenével.

A dzsungelben mindenki ismerte és szerette Nellit, az elefántot. Persze hínáros agyú idióták ott is voltak, hát hol nincsenek, mesénkben ezt a szerepet Béla, a félszemű sündisznó alakította kontúrosan és karakteresen, ahogy kell. Béla bal szemének kipukkanásáról – szívszorító történet könnyű drogokkal, kábeltévés pornócsatornákkal és túlságosan hajlékony gerincoszloppal – máskor fogunk értekezni, most elég annyit tudni, hogy a tüskés modorú jószág előszeretettel hangoztatja: Nelli lába között egy külön, privát dzsungel burjánzik rémisztő lényekkel és komplett, elfeledett ősi civilizációkkal. Ezeket Béla persze csak igen részegen meri kijelenteni, mert józanul nagyon is tisztában van az erőviszonyok szomorú kiegyenlítetlenségével, ezért aztán még többet iszik. A dolog vége általában az, hogy Béla diszkréten lefejeli a pultot, csillogó takonycsíkot húzva maga után talajt fog, közben valami olyasmit dünnyög, hogy „Vígan leng a bőrdudája, töftöftöf.” Nelli alapvetően rendkívül érzékeny és kifejezetten intelligens elefántként – egy akkor még bombayi vándorcirkuszból lépett meg egy sötét éjszakán, egy cirkuszi alkalmazott pedig jelentős mennyiségű gógyival bír – sejtette, hogy a sün viselkedése és szavai mögött tragikus események lapulnak, sajnálta is egy kicsit a szerencsétlent. Találkára invitálta hát az elhagyatott, holdfényes mandalayi országútra, felkapott két üveg sört (merő véletlenségből a kerekegyházi főzde Elefánt márkanevű barna lágeréből volt éppen pár palacknyi a hűtőben. Nelli szerette, mert szép vörösrezes árnyalattal bírt, a törtfehér, átlagos hab pedig kitartóan üldögélt a tetején. Kenyeresen savanykás, élesztős illatába halvány dióféléket is képzelhetett, aki akart, Nelli pedig akart, mert imádta a csonthéjasokat. A sima, kerek korty nem volt túl vastag, a kellemesen gabonás édesség után a komlók a végére tartogatták magukat, ott viszont jólesően vegyültek a picit savanykás utóízzel. A 6,5-ös alkoholnak köszönhetően úgy a negyedik palack környékén Nelli mindig azon kezdett el agyalni, hogy vajon miért hívják Elefántnak ezt a sört? Újra és újra végigpörgette fejben a családfáját és az ismerőseit, de egyik sem volt közülük barna. Rejtély.)

és utat tört magának a célállomás irányába. Béla már ott dekkolt, idegesen és félrészegen. Attól tartott, Nelli a hasára térdelve kinyomja a maradék szemét is a privát dzsungel és a bőrduda miatt, de a sörök láttán kissé megnyugodott. A harmadik korty után mindketten rádöbbentek, hogy tulajdonképpen egészen jól érzik magukat a másik társaságában. Nelli halkan vihorászott a viharvert sün történetein (a halkan esetünkben viszonyszó, bár tény, hogy az elefántok tudnak nagyon csendesek is lenni), Béla pedig kinyílt, mint egy raflézia, az a csodálatos és hatalmas virág, aminek masszív dögszaga van. A napfelkeltét már egymást átkarolva (?) nézték végig, majd kézenfogva (?) besétáltak az erdőbe, melynek zöld fala némán zárult be mögöttük.

PS.: tudjuk, hogy néhányatoknak (sün)disznó gondolatai támadtak, ám azt, hogy Béla belegyalogolt-e Nelli privát dzsungelébe bőrdudázni, nem áruljuk el.

PPS.: majd’ elfelejtettük a muzsikát:

881-882. Domján Világos és Domján Arany Lager

Úgy megjött az étvágyunk (már amennyiben a sör „folyékony kenyér” analógiáját vesszük alapul), illetve annyira kiszáradtunk ebben a hőségben, hogy az előző írásunkban emlegetett Domján Sörfőzde termékei közül rögvest kettőt is kimarkoltunk a frigóból. A Domján Világos kétharmadát már sikeresen elnyalogattuk a szomorúfűz árnyékában – óh, mily költői kép, csak az a sok kurv@ hangya ne rohangálna folyamatosan az ember lábszárán -, míg az Arany most lett bontásérett.

Szóltunk a meglepődésről, melyet a főzde standjának megpillantásakor konstatáltunk magunkban, ki is faggattuk a csapost a helyzetről. Az történt, hogy a múlt századi alapítású (1993) főzde újabb generációja kissé belefáradt a dologba. Nem vethetünk a szemükre semmit, ezekben az időkben igen sok hasonló cég vív napi szinten szélmalom-, illetve élet-halál harcot. Aztán valamikor tavaly decemberben elszabadult egy gyenge pillanatban megfogalmazott, rosszkor időzített poszt a közösségi oldalon, s ennyi manapság bőven elegendő ahhoz, hogy a közvélemény bárkit-bármit eltemessen. A vállalkozás viszont némi arculatváltást követően köszöni szépen él és virul, ennek pedig mindenki örülhet Kerekegyháza szűkebb és tágabb vonzáskörzetében. A Domján Világos a címke szerint Munich Helles-ént aposztrofálja magát, ami megjelenését tekintve még hihető, hiszen tiszta, világos aranyszíne és tartósnak mondható fehér habja megfelel a típustól elvárható sztenderdnek, ám illatát és ízvilágát tekintve egyértelműen egy átlagos, a közepes kategóriát inkább alulról súroló pils lapul a hab alatt. Hiányoltuk a gabonásan édes, szépen egyensúlyozott malátákat, a komlózás sem hozta a virágos-fűszeres müncheni vonalat, a kissé tolakodó savanykásság pedig végképp átbillentette ezt a sört a másik kategóriába. Hidegen, a hangyákkal hadakozva szépen elfogyott a literes palack, a 4.8-as alkohollal és a 11.6-os Ballinggal sem volt gond, de nem érezzük a késztetést, hogy ezért a sörért valamiféle járműre pattanva azonnal megrohamozzuk Kerekegyházát.

**Pillanatnyilag és átmenetileg hangyamentes környezet**

A bécsi ászok kategóriában induló Domján Aranyról már sokkal inkább elmondható, hogy nem csak kereskedelmi megfontolásból pingálták a címkéjére a típusnevet. Világos rézszín, nagy, törtfehér, közepesen tartós habkorona. Illatában az enyhén pirított maláták mellett a komlók a háttérben húzódnak meg. A korty közepes, mértékkel szénsavas, az eleje jól formáltan, de nem intenzíven malátás. A komlók szépen ellensúlyoznak, nem játsszák túl a szerepüket. A vége száraz, kissé még tán ropog is, az utóíz malátás. Tisztességesen összerakott, szép iparosmunka, a 6%-os alkohol új ötleteket adott a rohadék rovarok problémakörének megoldására.

PS.: valóban fantasztikus lehetőségek nyíltak meg előttünk hangya téren. Kiderült, hogy a minket idegesítő dögök fekete/szürke lóhangyák (Camponotus vagus). Masszív, agresszív, erős és szívós faj. Imádják a száraz fatörzseket, vészhelyzetben azzal a böszme fejükkel kopogtatnak. És most jön a döbbenet: a másfél centi hosszú, akár 10-15 évig is virgonc királynőt cca. 6000 HUF-ért vesztegetik a neten a jobb sorsra érdemes hangyásoknak. WTF??

Ezennel és azonnal akciót hirdetek: nálunk a fűzfák környékén féláron szedheted és viheted, ahová akarod. Sörrel is rendezheted a dolgot, csak gyere, megbeszéljük.

871. Dreher Bitter Lager

Amondóak volnánk, ha már ilyen szépen belelendültünk a dologba a nagyüzemi sörök tavaszi debütálásaival kapcsolatban, nosza kössük össze a kellemetlent a haszontalannal, essünk túl Dreherék Bitter Lagerén is (jelentsen bármit ez a kissé erőltetett, öszvérszerű kifejezés, mivelhogy a bittert inkább a felsőerjesztés fogalomkörén belül illik emlegetni). A megjelenés minket sem ért derült égből villámcsapásként, hiszen ha a versenytársak virítanak valamit, akkor merni kell lépni egy nagyot Kőbányán is, más kérdés, hogy az ő esetükben az ilyen megmozdulások gyakran végződnek ficammal. A termékre pillantva azért felszaladt a szemöldökünk, ha a pulzusunk nem is, hiszen árva kis hazánk kommersz söreinek csomagolásán ezidáig nemigen láthattunk ötvenes IBU-értéket díszelegni. Mivel mifelénk a sikeresen lebutított közízlés vinnyogva húzkodja a száját a kesernyésebb sörök miatt, már csak kíváncsiságból is megvárjuk, hol tart/lesz majd a Bitter Lager mondjuk két év múlva. Már ha tényleg keserű. Ezt viszont csak úgy tudjuk meg, ha belenyalunk (itt megint muszáj nyitnunk egy zárójelet. Igen elterjedt, tényként kezelt információ, hogy a keserű ízt a nyelvünk hátsó részén, illetve a lágy szájpadláson érzékeljük leginkább. Ezt először egy David P. Hänig nevű úriember közölte le 1901-ben megjelent tanulmányában.

**Egy megkeseredett nyelv Hänig úr Zur Psychophysik des Geschmackssinnes című munkájából**

Ő a relatív intenzitást vizsgálta, a munkáját értelmezni próbáló Edwin G. Boring viszont 1942-ben már a maximális érzékenység arányait ábrázolta. Az ennek alapján vázolt „nyelvtérképek” épp ezért pontatlanok, s hiába derült ki azóta Virginia Collings áldozatos munkájának köszönhetően, hogy a szájüreg minden részén tudjuk érzékelni az összes létező ízt [ezekből per pillanat hatot fogadunk el hivatalosan: édes, sós, keserű, savanyú, umami és a zsír íze, de játszik még a pikáns-csípős és a hűvös-mentolos párosítás is, nem beszélve a fémes ízről és a kokumiról], a helytelen értelmezés kitartóan kapaszkodik a köztudatba. A tudomány mindig kitalál valamit, ezért tudomány, mindenesetre ha valamilyen speciális kialakítású kóstolópoharat próbálnak méregdrágán rátok sózni az ízérzékelés miatt, villanjon fel tudatotokban a „bullshit” kifejezés), rajta hát.

Szalmasárga test, laza, átlagosan tartós habkorona szép nagy buborékokkal. Illata hozza a kötelező euroláger-kört, némi zöldséges-füves, gyorsan illanó kiegészítéssel. Keserűnek tényleg keserű, ám valamiért az a sanda gyanú fészkeli be magát az ember gondolatai közé, hogy ezzel az emelt értékkel csak leplezni kíván a gyártó valamit. Talán hogy egy már létező sörét tuningolta fel kissé egyéb ötlet hiányában? Vagy a többi alapanyagból markoltak ki egy kicsit a gazdaságosság jegyében? Nem tudni, s persze könnyen lehet, hogy nincs is igazunk, alaptalan a gyanakvás. Mindenesetre a keserűk tényleg jönnek, ha nem is túl elegánsan, a harmadik kortynál pedig már nem is tűnnek annyira gyógyszeresnek. Itt-ott némi maláta is megvillan a teltség érzetének megadása nélkül, az 5%-os alkohol pedig korrektnek mondható. Egy próbát megért, már csak annak újbóli igazolására, miszerint a keserűség nem minden, Krisztus urunk feje fölé sem az van pingálva, hogy IBU.