lager – Oldal 3 – Porból lettem, sörré leszek

1147-1149. Ciupaga Truskawkowe, Porzeczkowe, Miodowe

A blog a napokban ünnepelte megalapításának és fennállásának kilencedik évfordulóját, melyet most csendesen és szerényen, ízesített lengyel sörök társaságában ünneplünk meg. Köszönjük mindenkinek, aki itt van/volt/lesz és olvassa, véleményezi a szösszeneteket. Nem tervezzük a leállást, jövőre meg majd igyekszünk kitalálni valami extrát, nők, sörök, lövöldözés, ilyesmi. Még alszunk rá néhányat.

Zakopane városától északi irányba haladva 22,4 kilométer megtétele után Nowy Targ tágra nyitott kapuihoz érkezhetünk. A környéken az 1300-as évek elején ciszterci szerzetesek alapítottak településeket, Nowy Targ hivatalos apukája mégis III. (Nagy) Kázmér, aki rögvest el is látta az ide települőket mindenféle jóleső autonómiával. Utódja, IV. Kázmér vásárjogot adományoz, illetve évenként két fesztivált engedélyez, s nem kell sokat várni az árumegállító jogra sem. Megy minden, mint a karikacsapás. Aztán mindenféle háborúk jönnek, kifosztják, leég, felépítik, megint leég, jönnek a németek, elmennek, megint jönnek, maradnak. Jönnek az oroszok, azok sokkal tovább maradnak, de végül ők is lelépnek. Kicsit olyan ez, mint a Katalinka, szállj el című gyerekdal szövege, nem is lehet véletlen, hogy a város címerében Alexandriai Szent Katalin vértanú látható annak a keréknek a társaságában, amivel ki akarták végezni (vö. „kerék alá tesznek”). Ez egyébiránt nem sikerült, mert a kerék a mártírhölgy érintésére darabokra hullott (ismét vö. „onnan is kivesznek”), ezért muszáj volt előkotorni az eszköztárból a régi, jól bevált pallosok/bárdok egyikét, hiszen a fej leválasztása a test egyéb részeiről az esetek nagy többségében borítékolható végkifejletet eredményez.

**A hálás utókor a középen rögzített, működés közben pörgő tűzijátékot Catherine wheel névvel illeti**.
**Hát nem aranyos?**

Ilyen barátságtalan szerszámokkal a helyi banditák is előszeretettel vértezték fel magukat, a Browar Ciupaga pedig diszkréten dicsőíti ezeket a kétes egzisztenciákat. Említik például a magyarul Jánosik Györgyként ismert, Rákóczi seregében szolgált törvényenkívülit is, aki ugyan szlovák születésűként nem volt gorál, de több munkaköre közül a lótolvajlást a környéken is szorgalmasan űzte. A lopások és a kuruc múlt miatt 1713-ban Lipótszentmiklóson kivégezték. Állítólag átszúrtak egy horgot a mellkasán, úgy akasztották fel. Nice.

Általunk most kóstolt három sörük a rablók otthonaként is értelmezhető hegyvidéki erdőségek íz- és aromavilágát hivatott prezentálni, lévén az egyik epres, a másik ribizlis, a harmadik pedig mézes.

**Fametszett Jánosikról, kinek neve örökké él, legalábbis a lengyel felirat szerint**

Elsőként az epresbe szagolgatunk bele, melynek lengyel neve sokkal drámaibb: Ciupaga Truskawkowe. Nagyon meggyőző illata van, ráadásul egyből az a kicsi, enyhén szőrös és földes eper jut az eszünkbe, aminek még íze is van, nem úgy, mint azoknak a szamárhere nagyságú és szagú vackoknak, amikből fél kilót vágnak hozzá az emberhez hatezeré’ egy gusztustalan műanyag dobozban. Nem sok sörös jelleget tud felmutatni, a korty végén pislog csak némi komlókeserű, összességében mégis egy kifejezetten jóleső, ízletes, frissítő italt fogyaszthattunk.

A Ciupaga Porzeczkowe lép a rajtkőre, és a kitöltést követő első tizenöt másodpercben olyan tömény és geil cukorillatot áraszt, hogy bepárásodik tőle a szemüvegünk. Már majdnem lemondunk róla, amikor hirtelen letisztul, stílust vált, és meglepően tisztességes fanyar felhangokkal dúsított, enyhén malátás jegyeket kezd el párologtatni. A korty is édesen indul, de ez már malátásabb, híg barnasörös édesség, a keserűk is szofisztikáltabbak. Őszintén bevalljuk, a ribizlit nem nagyon találtuk meg benne, bár az illatnál említett fanyar vonal a kortyon is végigvonul, az utóíz pedig meggymagosan kesernyés.

Zárásként mézezünk egyet, jöhet a Ciupaga Miodowe. Azt várná az ember, hogy az illattól megint törölgetheti majd a lencséit, de nem. Tiszta, enyhe mézillata van, némi gyógynövényes csavarral, amit a Marynka nevű komló számlájára írhatunk. Ízében egyből felismerhető a hajdinaméz jellegzetes, erőteljes, gabonás vonulata. Az édeshez decensen, szépen kontráznak a keserűk, még az utóízben is visszaköszönnek. Ha rangsorolnunk kellene, ezt tennénk a képzeletbeli dobogó legfelső fokára, ám a tisztesség úgy kívánja, hogy egyúttal bejelentsük a hajdinaméz irányába történő elfogultságunkat is, melynek egy ideje lelkes fogyasztói vagyunk.

Elköszönünk a Tátrától és lengyel barátainktól, integessünk vidáman a sörökön túl a viszontlátás reményével is feltöltve.

1146. Zakopiańczyk Bursztynowe

Nagyobbik leánykám a közelmúltban Zakopane vidékén kóborolt, és természetesen (illetve nagyon helyesen) nem feledkezett meg az ő kedves édesapjáról, négy palackot is hazacipelt. Hiába no, a nevelés bizonyos idő teltével elkezdi hozni gyümölcsét. Zakopane kedvelt turistacélpont lengyel barátainknál, előnyös fekvéssel, hiszen elég délen van ahhoz, hogy ne kelljen áttalpalni azon a böhő nagy országon. A város relatíve fiatalka, valamikor a XVII. század elején említik először. A vidéket akkortájt már vagy háromszáz éve lakták a hegyi emberek, a gorálok, mely népcsoportnak Zakopane ma is az egyik központja.

Sok tudós, művész, filozófus és író született itt, de mi, hormonok által dróton rángatott nyomorult pórok mégis inkább Liz Glazowski művésznőt emelnénk ki és említenénk, aki a Playboy 1980. évi áprilisi számában szerepelt a lap közepén kihajtogatható állapotban.

**Már ki sem kell hajtogatni**. **Nem utolsósorban azért, mert nem ez a kép volt anno középen. Az nem fér ide**. **Illetve lehet, hogy ideférne, csak nincs kedvünk kínlódni vele**

Sörünk a rendkívül dallamos Zakopiańczyk Bursztynowe névre hallgat, melyből a második kifejezés borostyán jelentéssel bír, ezért vigyorog a címkén az a szép sárga kavics. A színe valóban szép és mély borostyánsárga, illata dús, malátagazdag, a háttérben decens savanykássággal. Habja átlagos, tartós, finom szerkezetű. A korty közepes, ízvilágát is a maláták alapozzák meg, igazán érdekessé a két hazai (mármint lengyel) komló teszi ezt a sört. A Sybilla virágos, enyhén szegfűszeges aromái szépen haladnak együtt a Marynka földes, gyógynövényes jegyeivel a végkifejlet felé.

A Browar Zakopiańczyk nevű főzdéről lelkes próbálkozásaink ellenére sem tudtunk meg semmit, azon kívül, hogy a Jan Kasprowicz utcába vannak bejegyezve. Utóbbi költő és műfordító volt, aki jórészt autodidakta alapon tanult meg egy rakás nyelvet, szeretett kocsmázni, inni, néha verekedni, és volt legalább három felesége. Miután elege lett mindenből, Zakopanéban halt meg 1926-ban. Ennyit a főzdéről.

Nemsokára előkotorjuk a másik három palackot is, addig hallgassátok meg ezt a reménytelenül romantikus szerzeményt, melynek magyarul olyasmi a címe, hogy Emlékszel-e arra a zakopanei éjre? Mi pedig lecsúszunk mélyhipnózisba, úgy próbálunk meg rájönni, melyik gyerekkori olvasmányélményünkben találkoztunk ezzel a dallal, és mi a búbánatért emlékszünk rá még mindig?

1145. Bernard Celebration Lager

Az időjáráshoz igazodó lendülettel, félgőzzel szörfölgetünk csak ide-oda a világhálón (odakint szemerkél az eső, ezt a nyirkos hideget nem díjazzuk), valószínűleg ez az oka annak, hogy nem bírunk rájönni, mit is ünnepel a Bernard az ő Celebration Lager elnevezésű sörével. Valami oka biztosan van annak, hogy a főzde alapításának évszámát – 1597 – feltüntették a címkén, de ez önmagában még nem jelent semmit, valamennyire is kereknek nevezhető évfordulót 2022-ben ünnepelhettek. Aztán meg arra gondoltunk, hogy a főzde második születési esztendeje 1991, merthogy az új tulajdonosok (köztük Stanislav Bernard) akkor vásárolták meg a csődbe ment céget. Eme esemény harmincadik évfordulóját egy új látogatóközpont átadásával kívánták megünnepelni, de a COVID miatt ez átcsúszott ’22-re, s így ez az évszám egyre gyanúsabb.

**A főzde látogatócentruma a nem is annyira szép, de legalább magas kilátótoronnyal**

Ám e nyakatekert levezetés után villámcsapásként hasít belénk a nagy kezdőbetűs Igazság: a Bernard Celebration Lager a mi szép, gömbölyű és húsos jubileumunkat, a kerekded ötvenest hivatott még emlékezetesebbé tenni. Erről meg rögtön az eszünkbe jutott, hogy át kellene írni a csoport bemutatkozó szövegét, ami most még úgy kezdődik, hogy „így negyvenen túl…” Meg is tesszük, csak előbb nézzünk körül gyorsan Humpolecben.

A manapság tizenegynéhányezer lakost számláló városkát 1233-ban már említi egy oklevél, melyet I. Vencel (a.k.a. Félszemű) állíttatott ki. A mondák és a hagyományok szerint a várost egy Gumpold nevű német lovag alapította – erős aranybányászati érdekeltséggel -, innen a név.

Jöttek-mentek az évszázadok, a település, ahogy kell, megszívott mindent, amit errefelé meg lehetett szívni. Háborúk, járványok, tűzvészek, államosítások, etc., de él és virul, és még sört is készítenek, nem is akármilyet.

A Celebration egy klasszikus kinézetű, aranyszínű, pufók habpárnájú, kellemesen savanykás és élesztős illatú láger. Pasztörizálatlan, szűretlen, ennek köszönhetően az egyszerű ászoksörökhöz mérten gazdagabb és rétegeltebb ízvilággal bír. Az „echte csehes” komlózású sör ezidáig 59 érmet nyert, ebből 23 arany, legutóbb tavaly zsákoltak be hármat. Megbízható, stabil minőségű, igen tisztes iparosmunka, nem hoz szégyent az elmúlt 428 év főzőmestereire.

Lelkesen felszívjuk mi is, aztán lendülünk tovább, mert egy ötvenes sörbloggernek igen sok a dolga, tele a kamra és a hűtő, hála az eddig létezett összes istennek.

1136. Zlatý Bažant ’73

Nincs olyan, hogy jó év, meg rossz év. Évek vannak, amiket megtöltünk tartalommal, s amiket életkorunknak és vérmérsékletünknek megfelelően lassan morzsolgatunk, illetve vadállat módjára száguldozunk velük. Vannak, melyekre valami miatt jól emlékszünk, ám ez is csak egy-egy konkrét eseményt jelöl, nem az év egészét.

**Ez mind akkor történt. Aki szeretné, annak a Wikipedia elmagyarázza itt: https://en.wikipedia.org/wiki/1973**

A fácános emberek előzékenyen megmagyarázzák nekünk, miért pont az 1973-as esztendő ragadt be nekik ilyen mértékben (ezen év április 16-ra datálható a Zlatý Bažant legrégebbi receptúrája), mi pedig készséggel elhisszük, miért ne tennénk? Az örökifjúnak tűnő retrohullámot meglovagolva kiadott sör megjelenése már-már kínos precizitást tükröz a palack formájától kezdve a színhasználaton át a betűtípusig, de még ennél is gondosabban ügyeltek arra, hogy a ZB ’73 (ez olyan, mint egy klasszikus CB-rádiós, taxis hívójel) véletlenül se legyen jobb, mint a ’25-ös, csak más. Mert hát mitől is lenne jobb? 1973-ban minden bizonnyal más volt a levegő, valószínűleg tisztább volt az a víz, amiből sört főztek (ráadásul még több is volt belőle), és akkortájt még nem ólálkodtak sunyi génsebészek a gabonatáblák környékén, de bizony ezek a tényezők nem feltétlenül jelentenek garanciát. Hiszen manapság is készülnek jó sörök, pedig nyomorult bolygónk látványos haldoklását csak a hülyék nem veszik észre, illetőleg azok, akik érdekből vakok. A főzde is csak saját magát szúrná tökön, ha a ’73 jobb lenne a mostaninál, hiszen az egyszeri és egyszerű vásárló rögvest feltenné a kérdést, hogy hát ha ez lehetne ilyen is, akkó’ mif@szé’ nem az?

Most álljon fel nagyon előzékenyen az, aki élt már akkor – mi magunk jelenlegi ciklusunkat tekintve mínusz kettő esztendősek voltunk -, rendben, köszönjük. Most azok maradjanak állva, akik ittak ebből a sörből mondjuk 1983-ig, csak hogy egy elfogadható intervallumot adjunk meg. Oké, ezt is köszönjük. Most pedig csak az maradjon állva, aki konkrétan emlékszik ennek a sörnek az ízére abból a tíz évből. Na ugye.

Szóval nem jobb ez, csak más. Tán egy kicsit teltebb, kiegyensúlyozottabb, máshogy osztja a keserűket a žateci, a lecsengés is mintha hangsúlyosabb volna. Lehetne persze felváltva kortyolgatni egy huszonötössel, de nincs túl sok kedvünk hozzá.

Megiszogatjuk inkább csendesen, s közben valami vidám dologra gondolunk ’73-ból, mondjuk a tejtermékek árának 28 %-os emelkedésére, vagy arra, hogy feloszlott az Illés együttes.

1133-1135. Karlskrone Lager, Gloss, Dock

Három újabb rettenetet nyitunk, kóstolunk és véleményezünk, csak a miheztartás végett, illetve hogy jól induljon ez az év is, melytől egyébiránt – óvatos pesszimizmussal átitatva – nem is várunk túl sokat. Igyekszünk majd a tetejétől az alja irányába haladni, bár a szarsör kategóriában ez inkább csak elvi síkon lehetséges.

Régi, félkellemetlen ismerősként üdvözöljük a Van Pur S.A.-t, minden orrok és gyomrok értő facsaróját, kinek neve első nekifutásunkon szerepel gyártóként. A Karlskrone brand sem ismeretlen előttünk, kóvályogtunk mi már hasonló mélységekben, de a lágerük ezidáig nem szerepelt a listán. Gyakrabban kellene járni az Aldi-ba, de mi itt a jóisten szőrös háta mögött olyan messze vagyunk minden kultúrforrástól, hogy az időnként egészen elkeserítő. Legalább húsz percet kell navigálni valamiféle gépjárművel, mire elvergődünk egyig, de a Karlskrone Lager miatt kicsit sem éri meg a dolog. Echte lábvíz ez, feleim, savanyú és büdös, habár némi temperálás után érdekes módon produkál egy halovány virágillatot. Nem nagy teljesítmény, ha azt vesszük, hogy erre bármilyen élőlény képes, ha kinő a sírján valami gizgaz. Trappolunk is hát a fajansz irányába a dobozzal, mert már most ég a belünk, oszt’ még két ilyen lé hátravan.

Sokadik alkalommal jelenthetjük ki büszkén, hogy ha valami ócskaságról van szó, mimagyarok is lelkesen vágtatunk az élvonalbeli hősök után. Az orgoványi főzde (szintén régi ismerős) ezt annál is könnyebben teszi, hiszen logójában ott a duci hintaló a konkurenciát hátrafelé nyilazva ritkító őstermelővel. „Pilseni típusú világos” sörüknek a Gloss márkanevet adták, ami legalább két nyelven jelent fényeset, pedig lehetne En Gros is, tekintve a masszív, két literes kiszerelést. Az epés megjegyzéseket viszont megszakítjuk, mert a Gloss pohárba kerülvén tulajdonképpen tisztességes gabonaillatot kezd eregetni magából, ráadásul ez a jegy még az ízvilágba is átkerült. Jócskán vizes, a vége pedig már ennek is savanyú, de legalább alulról meg tudja pöccinteni a meg lehet inni kategóriát. Ezeré’ két lityi meg a hülyének is, hát nem igaz? Fényeskedjék neki az örök világosság, avagy raise your gloss!

Imádjuk a keretes szerkezeteket, ezért ha lengyelekkel kezdtünk, velük is zárunk, a Dock fedőnevű lágert ismét a Van Pur követte el, s bár Cicero szerint az emberiség ellenségei – hostis humani generis – a kalózok, mi már tudjuk, honnan fúj a szél. Az ecettöménységű savfelhőket párázó, seszínű lötty íze nehezen meghatározható. Ilyesmi lehet a szavannai forróságban egy nyitott konzervdobozban a napon felejtett rinocéroszvizelet, melybe a biztonság kedvéért két-három szivárgó ceruzaelemet is dobtak, tizenöt deka, kenőzsírban tocsogó csapágygolyó társaságában. Pszichedelikus élmény volt az a fél korty is, amit leerőltettünk a torkunkon, vajon mit művelhet a tudattal mondjuk két doboznyi? Valószínűleg mi is annektálni akarnánk Grönlandot, mint az a tetves tahó az óceán másik oldalán.

A lényeg az első 25 másodperc alatt történik, de azért nyugodtan nézzétek végig

1127-1132. Cece Witbier és Fresh IPA, Peroni Nastro Azzurro Capri, O’Hara’s Nitro Irish Stout, Szent András Etalon, Miller Lime

Nyolcadik esztendeje barangolunk tátott szájjal (úgy könnyebb inni) a sörök végtelennek tűnő univerzumában, de hát egy univerzumnak pont ez a lényege, mármint hogy a lehetőségekhez képest végtelen legyen és tátott szájjal lehessen benne barangolni. A végtelen(ek) lehetséges alkotójával, illetve alkotóival kapcsolatban most az egyszerű irodai alkalmazott képe ugrik be, akit hazaérve a robotból élete párja megkérdez: – Milyen volt a napod, drágám? – Ne is kérdezd, négy kurv@ végtelent kell bérszámfejtenünk elsejéig, nagyon tele van már a t*k*m ezzel az egésszel, mi a vacsora?

Az ez alkalommal harmadszor említett tátott szájú barangolás során az évek alatt 56 olyan sört halmoztunk fel, amit meginni ugyan megittunk, de írásban nem tettünk róluk említést. Görgetjük őket magunk előtt, mint egy megtépázott Krisztuska a mobilizált keresztet, minden lehetséges és adandó alkalommal ígéretet teszünk magunknak, hogy egyszer majd nekiülünk és pótoljuk a pótolandókat, de nem nagyon akar összejönni a dolog. Ezért amikor szanaszét heverő jegyzeteink között matatva észrevettük, hogy az idei esztendő újabb hat főzetet akar hozzáadni ezekhez a szerencsétlenekhez, felhorgadt bennünk az erős akarat, síkra szállunk, megvetjük lábunkat és nem megyünk el mellettük szó nélkül. Tesszük ezt saját lelki békénk érdekében – még ha csak afféle távirati stílusban is, mely mögött szintén komplett univerzumok húzódhatnak meg, vö. Depeche Mode -, éltetve a reményt, hogy egyszer majd a maradék is sorra kerül.

A szituáció jellegéből adódóan jórészt emlékezetből fogunk szakérteni ez alkalommal, de hogy ne érje szó a ház elejét, a ceceiek witbier-jét újrakóstoljuk, a kellemesen citrusos-korianderes ízvilág megfelelő hátteret nyújt az emlékezéshez, minimalistán elegáns csomagolása pedig nyugtatja a szemet és az idegrendszert.

A wit tehát simán hozza a típustól elvártakat, még ha nem is faldöngető élmény (mondjuk ilyesmire nem is vágyakozunk így az év vége felé, meglehet öregszünk), de hogy a főzde Fresh IPA néven futó terméke miben különbözik az általunk korábban kóstolt, még jóval hippisebb megjelenésű szűretlen IPA-tól, azt biza’ nem nagyon tudjuk felidézni. A klasszikusnak számító kérdés itt is előkerül: történt-e receptúraváltás, vagy csak új köntöst kapott a főzet? Aki úgy érzi, nem tud majd nyugodtan aludni ez miatt, járjon utána, mi ebben a két ünnep közötti állapotban simán el tudjuk engedni a problémát.

Valamikor az év elején jártunk családilag a székesfővárosban abban a macskás kávéházban, merthogy ilyenfajta hülyeségekre csak ott van szükség, ahol a kelleténél jóval több humanoid zsúfolódik össze. Az élményt követően a pályaudvar felé slattyogva átmeneti szellemi gyengeség által befolyásolva vásároltunk egy Peroni Nastro Azzurro Stile Capri-t, s az első korty után sziklaszilárdan elhatároztuk, hogy soha a lábunkat sem tesszük arra a nyavalyás szigetre, ha csak ilyen sört mérnek a környéken. Az állítólagosan prémium minőségű citrom és az olajfalevél-kivonat semmit sem tud kezdeni az alapsör visító dögunalmával, a szénsav meg úgy túl van benne tolva, hogy csak gargalizálás után tudtuk lenyelni nagyjából a felét. A maradékot szétlocsoltuk egy csatornafedélen, mert kíváncsiak voltunk, átmarja-e a kétcentis öntöttvasat, de a vonat indulása miatt nem láttuk a végeredményt, pedig szépen füstölgött. Ennyit a mediterrán teraszos hangulatról.

A nyáron Fadd-Domboriban is csobbantunk néhányat, nem mellékesen pedig kipróbáltuk a REpont alkalmazást is (azóta sem használtuk, pedig már számolatlanul tornyosulnak az értékes dobozokkal és palackokkal megtömött zsákok a melléképületben), a befolyt összegből pedig vásároltunk egy O’Hara’s Nitro Irish Stout-ot. Egészében véve kellemes élményt nyújtott a határozott, pörkölt ízvilág a bársonyosan simulékony kortyérzettel párosulva, bónuszként dublini élményeinket is villámgyorsan elővarázsolta reszketeg agyvelőnk mélyéről, amit külön köszönünk Seamus O’Hara alapító főzőmesternek. Gyakorló apaként tenném hozzá, hogy a dobozból kipiszkált, nitrogéntartalmától megszabadult műanyag golyót jó messzire el lehet dobni, s amíg a kölykök megtalálják és visszahozzák, csend van.

Ittunk aztán egy jó kis könnyed cseh lágert is a békésszentandrásiaktól, s azt kell mondjuk, a névválasztással teljes mértékben egyetértünk, az Etalon tényleg az, ami. Az időnként izzadságszagú komplikátumoktól (ezt nem én találtam ki, hanem Pálnagy László, többek között a lebbencionális difúgázóval, az oldalrádiuszplakentással és az abszintáns gordiuszolóval együtt) teljesen mentes, laza, frissítő, parádés arányérzékkel összerakott sör minden háztartás alkoholszortimentjében joggal követelhet helyet magának. A komlóválasztás (Kazbek és Premiant) külön vállveregetést érdemel.

Így utólag sem tudjuk megmagyarázni, miért emeltük le a polcról a Miller Lime-ot, valószínűleg valamiféle gondosan titkolt és kordában tartott mazochisztikus jellemvonás téphette le magáról a láncokat egy rövid időre, de büntetése nem váratott magára sokáig és megfelelően kegyetlen is volt. A borsodiak által forgalmazott rettenetet a jó öreg Leopold Sacher-Masoch kész örömmel vette volna fel aktív eszköztárába, de csak az íróiba, mert privátilag ő maga remekül megvolt az efféle elhajlások nélkül is (annak sem örült túlságosan, amikor Richard von Krafft-Ebing elmeorvos róla nevezte el ezt a személyiségtípust). Az alap Millernek sem túl széles az értelmezési tartománya, de ez a variáció csak nagy, nyálkás, szörcsögős kérdőjeleket tud maga után hagyni.

Rövidke listánk végére értünk, lelkünk viharai elcsitultak, tekintetünk kitisztult, arcbőrünk sima, mert maradt ugyan az 56 sör, de nem lett belőle 62, ez pedig bizony eredmény. Jövőre ismét nekilátunk a dolognak, ha addig nem találkoznánk, úgy mindenkinek búék, meg ilyenek.

1113-1114. Cecei Meggyes és Pannonhalmi Meggy

Üldöz minket a Teremtő ezzel a sok sanyarú lével, hát nem megint elénk ugrott kettő a kamra sejtelmes és izgalmas félhomályából? Ráadásul az egyik még közelebb is van a Mindenhatóhoz, ha másért nem is, de hivatalból mindenképp. Mi pedig újfent a régi dilemma előtt toporgunk, melyet Shakespeare mester (akinek ránk maradt munkái majd’ egymillió szót tesznek ki, de ebből csak tizennégy olyan, amit saját kezűleg írt, ebből hat aláírás. Ide is srájbolom őket, mert az általunk elfogadott és világszerte használt változat nincs köztük. Tehát: „Willm Shaksp”, „William Shakespe”, „Wm Shakspe”, „William Shakspere”, „Willm Shakspere” és „William Shakspeare”. Akit a téma megérintett, annak Bill Bryson munkáját ajánljuk szíves figyelmébe, mely címként a költő-drámaíró-színész nevét viseli, amit ezek után nem óhajtunk még egyszer leírni.) ekképp fogalmazott meg Hamlet monológjában:

„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri

Balsorsa minden nyűgét s nyilait;

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,

S fegyvert ragadva véget vet neki?”

A fordító, Arany János neve Cecén is ki van pingálva egy utcanévtáblára, mert mit tesz Isten (kihasználjuk a lehetőséget az emlegetésre, ha már vele indítottuk az írást), a helyi főzde pont oda van bejegyezve. Pár évvel ezelőtt főzdetúrára is invitáltak, amire természetesen nem tudtunk elmenni, mert már akkor sem sikerült az iskola frontján minket helyettesítő embert találni, hogy rohadjon rá a lakat arra a sok sz@rházira, aki ezt művelte a hazai oktatással.

Egy szűretlen lágerüket és egy szintúgy szűretlen IPA-jukat kóstoltuk és véleményeztük, melyeknek ehhez a meggyeshez hasonlóan tarkabarka volt a csomagolásuk, ám azóta szigorú egyenfeketében (is?) nyomulnak, ami némiképp zavarba ejtő, de ebbe az irányba majd máskor megyünk tovább.

A Cecei Meggyes színvilágát a szokásosnak mondható bordó árnyalat jellemzi, a benne lévő gyümölcskoncentrátum és búzamaláta miatt kissé ködös. Habja halvány rózsaszín, átlagos vastagságú, meglepően tartós. Illata édeskés, meggyes, keserűmandulás. A savanyú ízre mi eléggé ki vagyunk hegyezve, ám azt kell mondanunk, ez alkalommal nem kapcsolt be a riasztó. Sikerült egy egészségesnek mondható egyensúlyt találni a geil édesség és az ánuszösszerántó savanyúság között, s ez mindenképp a gyártó és a termék javára írható, ám annyi bátorság mégsem szorult belénk, hogy mindet megigyuk.

A Főapátság meggyesének (ez esetben egy ale) címkéjén szépen kidolgozott, gondosan antikolt hatású rajz látható a főszereplőről, latin névvel, á la Kis növényhatározó, ami a képen pont nem látszik, de sebaj, illesztünk ide nektek egy másikat, ez is van olyan szép. Veretes is, hiszen az 1880-ban Londonban, az L. Reeve & Co. által kiadott Illustrations of the British flora: a series of wood engravings, with dissections, of British plants című könyv ötödik, 1924-es kiadásából való, a rajzokat Walter Hood Fitch és Worthington George Smith készítették.

Színe jóval sötétebb, tisztább és tükrös, a hab dúsabb, krémesebb. Illata is összetettebb, a gyümölcs savanyúságát sűrű, lekvárosan édes jegyek lazítják. A leírásban szereplő enyhe fanyarság nálunk észvesztő savanyúsággá transzformálódik, de hát kinek a pap, kinek a papné. Néhány óvatos korty után sem tudjuk belőni a belga jelleget, talán nem is azt kellene keresgélni, ezért félretesszük ezt is a keményebb szájúaknak. Ennek ellenére érezzük, hogy ez egy kidolgozottabb tétel, ám ha valamelyikőtök egy elmés parabolában bebizonyítja, hogy nem egyéb keresztyény parasztvakításnál, azt is elhisszük, készséggel.

1109-1110. Solveza és Urpiner Dark

Akinek hozzánk hasonlóan csak valami kétballábas, vadromantikus elképzelése van az agávéról (cowboyok, nyilazás, ilgalmatlan kölülmények, a szemfüles Winnetou megmutatja a többieknek, hogy hol a homok), annak minden bizonnyal az újdonság erejével fog hatni, hogy ez az egyébiránt igen hasznos növény a spárgafélék (Asparagaceae) családjába tartozik.

Mivel a hasonló nevű kötözőanyagot a szizálból (Agave sisalana) is készítik, ezért megkérnénk valakit a ráérők közül, hogy ugyan kerítse már elő a Van Pur személyi állományából azt, aki kitalálta ezt a Solveza nevű, buggyant narancslé szagú és ízű szörnyűséget, oszt’ tekerjen má’ a nyaka köré néhány méternyit a madzagból, majd dobja ki egy lehetőleg emeleti ablakon keresztül a parkolóba, hadd szakadjon le a feje, ha már születésekor ez a mozzanat sajnálatos módon elmaradt. Köszönjük. (Jó sok spárgára lesz szükség, mert ebből a sz@rból van vagy hatféle ízesítésű, gyanúnk szerint egy komplett brigádot kell majd eltakarítani erről a létsíkról, de az emberiség hálája nem marad el.)

A kellőképpen nyelvtörő hatású Banskobystrický Pivovar termékével vigasztalódunk, a besztercebányai főzde régi jó ismerősünk. Több sörüket kóstoltuk már, tízes világosukat előszeretettel fogyasztjuk megbízható ivósörként, most barna lágerük nyújt enyhet a lengyel rettenet után.

**Besztercebánya látképe a sörnek nevet adó heggyel**

Elegánsan sötét megjelenés, vaskos bézs hab, kellemesen földes, finoman karamellás illat. Az édeskésebb barnák közé sorolható sör hamar megkedvelteti magát a maga egyszerű, nem túlgondolt, barátságos hozzáállásával. A korty második felében visszafogott, enyhén kávés keserűk balanszíroznak és hitetik el az emberrel, hogy minden rendben van, az élet szép, haladjunk tovább mosolyogva.

Részünkről rendben, haladunk.

1105-1106. Speedzone Pityu a hegyről és Brúder Búza

Ha az ember előkúszik a lapos kő alól, ahol eddig lakott, előfordulhat, hogy lesznek barátai. Ha folyamatosan és többé-kevésbé eleget tesz az elvárt társadalmi követelményeknek, a barátok nem is tűnnek el. Illetve van esély arra, hogy visszajöjjenek. Ha vannak barátok, azok szintúgy ügyesen fognak mocorogni, belakják és kitöltik a kapcsolati teret, nem feledkeznek meg rólad a relatíve rendszeresen megrendezett, ajándékozással egybefüggő szituációs gyakorlatokon sem. Söröket hoznak neked, mert tudják, hogy szereted, illetve tisztában vannak azzal, hogy ezért te őket még jobban fogod szeretni. Elsősorban nem a sörök miatt, a gesztus, a történés a lényeg (ezt mondod mindig, mindenkinek halálodig). A mi drága barátaink is megszórtak már minket jónéhány alkalommal és dobozzal/palackkal, ez történt legutóbb is (direkt nem a most kifejezést használjuk, mert emlékeink szerint ez még valamikor nagyon az év elején történt, ám ez nem befolyásoló tényező a cseppet sem objektív vizsgálat szempontjából, a szavidő vaskos hónapok múlva fog csak leperegni az idő végtelen mialóf@szán, vagyis amit ilyenkor szoktak volt mondani). Így került hozzánk – többek között – a Nyíri Szilárd-féle One Beer Speedzone-tematikájából – nézd má’, mennyi kötőjel – két főzet, melyek közül a mindenkori kiindulási pontnak szánt és gondolt lágert (hivatalosan és a dobozon Czech Pale Lager) nyitjuk elsőként. Pityu a hegyről beveri egyből – közli velünk a hírértékűt rögvest a csomagolás, bennünk pedig azonnal átfut a nagy pukkanással indító történetek sekélyessé válásának minden fájdalma, ám a reményt természetesen nem adjuk fel. A nyitott sportkocsiban hányavetin terpeszkedő jetiszerű bácsi Vályi István felvidéki származású újságíró, autóbolond és –szakember, médiaszemélyiség.

Még csak érintőlegesen sem ismerjük eddigi munkásságát, de megszavazunk neki annyi bizalmat, hogy jóval összetettebb személyiségnek gondoljuk, mint amilyen összetett a nevével fémjelzett sör. Kellemesen savanykás illatú, már-már selymes láger ez a Pityu, nem is akar nagyon más lenni, s ez dicséretes. Winkler bácsi természetesen megpróbálja kissé misztifikálni a dolgot, a neten és a csatornáján keringő videót addig a pillanatig tudtuk nézni, amíg ki nem jelentette, hogy ez akár Pilsner Urquell is lehetne. Természetesen benneteket nem akarunk lebeszélni a teljes életmű eme epizódjának megtekintéséről, de lélekben pumpáljátok fel magatokat. Linket meg azé’ se teszünk ide.

Speedzone-sörből négyféle van (a piacon, nálunk csak kettő, de pillanatnyilag nem bánjuk), egy-egy a hasonló nevű autós műsor arcainak, így hát a Brúder Búza esetében sem lepődtünk meg, hogy a traktorból Eckhardt Balázs (Brúder) integet egy kolbásszal. Döbbenetes az lett volna, ha Bruder János kertész és hagymanemesítő feszítene a dobozon (ő oldotta meg a makói hagyma minőségromlás nélküli nagyüzemi termelésének problémakörét), ahol tyúk és kakas, pláne birka is akad, ott hagyma is van valahol a környéken, no de hát említettük, hogy ez egy autós műsor.

Bontjuk a búzát is, meglepően hangosan csicsereg belőle kifelé a szénsav, ennek ellenére a hab vaskossága kívánnivalókat hagy maga után, akárcsak a tartóssága, mert hamar dugába dől szegény. Az illat is furcsa, ugyan ott vannak a bajor búzák esetében elvárható banános jegyek, de összefonódik velük és elnyomja őket egy erős, kellemetlenül édeskés, szörpös-rágógumis vonal, ami ráadásul az ízben is megjelenik. Nem tetszik a dolog, nem fogunk több Brúdert fogyasztani evilági életünkben saját felbuzdulásból, ám ettől függetlenül további szép sikereket kívánunk az autós műsornak.

1104. Hunyadi

Említettük már ezen oldalakon valamikor, hogy érdemes időnként kicsiny, félreeső, ám tisztességes forgalmú kereskedelmi üzemegységekbe látogatni (pláne a miénkhez hasonló kicsiny, félreeső településeken, ahol örvendetesen gyarapodik az aktív fél- és egészen alkoholisták száma, pedig magunkat még nem is számoltuk bele), mert ott rendszeres időközönként érdekes sz@rsörökbe lehet botlani. Szó szerint, mert ezeket általában ládaszám tárolják szanaszét az üzlethelyiségben, mintegy labirintust képezve a kassza irányába, ahol a palackra és ránk pillantva megértő mosolyt gyűr az arcára a helyi Minótaurosz (esetleg Minótaurina, bár képzésileg ezt aggályosnak érezzük).

**Erről meg a régi vicc jut az eszünkbe: Mi az, amiből a teheneknek négy van, a nőknek meg kettő? Láb**

Foltos és kopott emlékeink szerint a Hunyadi Világos ákcijóssan 270 HUF-ba fájt, ehhez már csak azt a cca. 1200 forintnyi közüzemi díjat kell hozzáadni, amennyiért a hűtő megpróbálta ihatóvá és kevésbé büdössé temperálni a folyadékot. Nem sikerült. Mértékadóan heves értetlenkedésünk – miszerint kinek állhat érdekében országszerte teríteni ezt a moslékot – rögvest csillapodott, amint a békéscsabai illetőségű Bora Ital-nagykereskedelmi Kft. nevét megpillantjuk a hátcímkén. Így már nem csak a Hunyadi, de minden világos.

Mátyás néven már találkoztunk a családhoz tartozó sörrel, hihetetlenül tré volt az is, itt az idő belerúgni még egyet a szerencsétlen famíliába. A gyártóra egész egyszerűen nem volt lelkierőnk rákeresni, a pénteki munkanapot még abszolválni kell, de ha a Mátyásra és a Tiszaira gondolunk, hendikeppel indulnak a nyomorult pécsiek.

Egyetlen értékelhető jellemvonása ennek a dögletes lének (olyan szaga van, mint amikor egy félig rohadt, penészes citromot nejlonzacskóba csomagolva nyársalsz át és tartod parázs fölé) az általa generált szabad asszociációs bázis: erről mindig eszünkbe fog jutni a pestisjárvány, ami jégre tette a két szegény Jánost a nándorfehérvári csata után.