Zsenge gyermekkorunk óta faljuk a trópusi történeteket, eleinte a vadászkalandokat és –naplókat (ezek előtt már tisztelegtünk is egyet itt: https://www.facebook.com/groups/962161657186673/search/?q=l%C3%A1zad%C3%B3). Később, már érettebb fejjel (ha lehet érettnek nevezni ezt a fejet) érdeklődésünk a kulturális antropológia felé fordult. Ügyesen egyensúlyoztunk eme szakadék peremén, de aztán kezünkbe akadt Claude Lévi-Strauss Szomorú trópusok című, igen fajsúlyos munkája, ami végtelen eleganciával szúrta t*kön addigi elképzeléseinket.
Nem is bírjuk ki, hogy ne idézzünk tőle egy velőset: „Itt van például az emberevés, amely minden vad szokás közül nyilván a legnagyobb borzalmat és undort kelti bennünk. Először is el kell választani tőle a tisztán táplálkozási vonásokat, vagyis azokat, amelyekben az emberhús iránti étvágy más állati eledel hiányával magyarázható, mint egyes polinéziai szigeteken. Az ilyen farkaséhséggel szemben egyetlen társadalom sem élvez erkölcsi védelmet; az éhínség ráviheti az embert, hogy bármit megegyen: a haláltáborok új keletű példája is ezt bizonyítja. […] Külsőségek alapján hajlamosak lennénk, hogy két társadalomtípust különböztessünk meg: emberevő társadalmakat, amelyek bizonyos félelmetes erőkkel rendelkező egyének elnyelésében látják az egyedüli módot ezeknek az erőknek a semlegesítésére, sőt felhasználására is; és olyanokat, amelyek, mint a mienk is, azt vallják, amit (a görög emein, »hányni« szóból) antropémiá-nak, emberkihányásnak hívhatnánk; ezek a társadalmak fordítva oldották meg ugyanazt a feladatot: a félelmetes lényeket kivetik a társadalom testéből, úgy, hogy időlegesen vagy végleg elkülönítik őket az erre a célra szánt intézményekben, ahol nem érintkezhetnek a társadalommal.” Hát nem csodálatos? Gyorsan hallgassuk is meg a Cannibal Corpse nagy klasszikusát:
A trópusok (és rajtuk kívül minden egyéb más is) azért szomorúak, mert szembe kerültek az örök problémával, miszerint nem tudsz úgy érintkezni valamivel, hogy az ne maradjon érintetlen. Fából vaskarikának tűnik, holott ez a legigazibb ördögi kör. A Fehér/Kísérleti Nyúl Tropical Tale hívójelű füstös, ananászos búzasöre bőven tűnik annyira érdekesnek, hogy ne hagyjuk érintetlenül. A füstös söröknek komoly rajongótábora van hazánkban éppúgy, mint világszerte, s ezen nincs mit csodálkozni. Még az is lehet, hogy genetikusan kódolva őrizzük és örökítjük az ilyen sörök iránti szenvedélyt, hiszen ha jobban belegondolunk, 1635-ig, az első füstmentes malátaszárító szabadalmaztatásáig minden sörnek volt egy kis füstíze. Kontinensünkön a bükkfa használata volt a legelterjedtebb, a bambergi illetőségű Schlenkerla Rauchbier – az utolsó mohikánok egyikeként – még ma is így készül. Az Újvilágban almafát, égert, hikorit, esetenként juhart és tőzeget is használnak erre a célra. A gyártók nagy többsége folyékony füsttel kezelt malátával dolgozik, ahol megint csak a bükk a leggyakoribb alapanyag a kondenzációs eljárás során. A füstös ízvilág és az ananász randevúja sem annyira istentől elrugaszkodott dolog, mi magunk is fogyasztottunk már olyan húsételt, melyhez füstölt paprikát és grillezett ananászkarikákat illesztettek, igen jó volt, de majd Vásárhelyi kolléga rámondja az áment. Ezért kíváncsian, ám rendkívül higgadtan cibáljuk a nyitófület. Szép mézsárga, enyhén ködös sör kerül ki a dobozból, tetején átlagos, de szépen tömött, finom szerkezetű, krémes habbal. Illata először gyümölcsösen édeskés, az ananász szépen, de nem erőszakosan mutatja magát. Az ő háta mögül bújnak elő kis idő teltével a finom füstös aromák, óvatosan sós képzetekkel karöltve. A korty lágy, sima, a szénsavak visszafogottak. Ízvilága könnyedén gyümölcsös, az innen érkező laza savanykásság szépen ellenpontozza a maláták karamelljét. Az árpa-zab-búza triónak köszönhetően a közepesnél kicsit testesebb (14,5 B°) sör, kellemesen fanyar utóízzel, szépen végigvezetett füsttel. Határozottan jólesett, szerintünk szépen passzolna az egyébként alapvetően édeskés emberhús után a tábortűz melletti történetekhez.