Címke: lager

Haladjunk tovább jó ütemben (s hogy mennyire jó az az ütem, mostantól a bejegyzések számának feltüntetésével kívánjuk érzékeltetni) és magabiztos léptekkel, s hogy valamiféle perspektívát is kapjon a dolog, emeljünk egy százaléknyit a szárazanyagon, jöhet a Litovel Moravan. A sört harminckilenc esztendővel ezelőtt, a boldog emlékezetű nyolcvanas évek elején kezdték gyártani, s hogy miért épp 11-es Ballinggal, arról ez a nosztalgikus hangvételű videó tanúskodik:

Az irigykedve bámult, masszív és babaarcú nej által díszített kalap azt mutatja, hogy Václav Čtvrtek Rumcájsz-történetei ott is nagyot mentek akkortájt, de miért is csodálkoznánk ezen, Jičín és Litovel között gyenge 150 km a távolság (repülővel 11 perc, galambbal 2 óra 7 perc, újabb elképesztően fontos információ). A reklámfilm koncepciója egyébként teljesen hihető, mi itt KK-Európában tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy ennél jóval véresebb és komolyabb döntéseket is lehet hozni azután, hogy rápillantunk az órára és a naptárra.

Enyhén reszkető kézzel s valamelyest rángatózó szemhéjakkal röviden kitérnénk az elnevezésre, mely sajnálatos módon ugyanazon nyelvészeti területre kalauzol minket, ahonnét a város neve is ered, s mely vidék éppoly ingoványos és mocsaras, mint Litovel környéke volt egykor. Apró reménysugár, hogy a Moravan viszonylag egyértelműen a Morva folyó nevéből származtatható, akárcsak a történelmi régió, Morvaország neve. A kelta származék bójok és a germán gyökerekkel bíró kvádok után valamikor a VI. század környékén érkeztek ide szláv törzsek, kiket aztán a későbbiekben morváknak (marótoknak) kezdtek titulálni. Mielőtt azonban mindenféle nemzetiségi problémába botlanánk, ejtjük ezt a szálat, s nemhogy a vidékről, de még a bolygóról is távozunk, hiszen a Mars Margaritifer Sinus négyszögében (S:13,4 W:24,4) is találhatunk egy Morava Valles nevű vidéket, ami egészen biztosan csendesebb és nyugalmasabb, viszont senki sem csinál sört, ami erősen szomorkás tény.

A Litovel Moravan egy fokozattal és fél emelettel emlékezetesebb, hangsúlyosabb sör, mint a sorozat nyitótétele volt. Leginkább a határozottabb kézzel történt komlózásnak lehet örülni, mely már illatában is szépen jelentkezik, napon száradó fűfélék pillanatnyi érzetével keveredve. Habja vaskos, kissé tapadós, színe áttetsző arany. A korty könnyű, a nyitást végző maláták jól körülhatárolhatók, az őket követő komlók a közepes lecsengést is uralják. Könnyen iható, frissítő, emelt szintű fűnyírósör, de kertben, fák alatt történő üldögélésekhez is jól jöhet.

Öt palack Litovel toporzékol türelmetlenül a kamra polcain, erősítsük meg hát magunkat lélekben, ugorjunk nekik emelt fővel és felpumpált mellkassal. A sörök származási helye és névadó városa az olomouci kerület olomouci járásában található az itt hat ágra szakadó Morava folyó mellett. A festői fekvés és a rengeteg víz miatt Haná Velencének is nevezik a települést, de akinek jobban rááll a nyelve, szólíthatja Littau néven is. Ezidáig egy 1391-es dokumentum említi elsőként a várost L’utovel alakban, és aki érzi magában az erőt, valamint szeretné az agyvelejét a nyelvészeti morfológia, az epentézis, a locativus és a nőnem/hímnem parazsán perzselni, nyugodtan keresse meg Richi PD -t. Előre szólok: fájni fog.Mielőtt tovább szemezgetnénk a környék pár ezer esztendő alatt összegyűlt eseményeiből, gyorsan nyissuk és töltsük ki a Litovel Classic 10° Světlé Výčepní-t, mely tökéletes háttérsör a maga nemében, mivel az égvilágon semmi extrát nem akar és nem is tud felmutatni. Klasszikus kinézet, átlagos és közepesen kitartó hab, kissé bátortalan illat sápatag malátákkal és halvány komlókkal. Ízvilága sem rejteget semmi döbbenetes dolgot, könnyedén csehes, laza és vizes. Azért azt zárójel nélkül is megjegyeznénk a Litovel Classic javára, hogy híg sör és híg sör között is óriási tud lenni a különbség. Hipochonderek és pszichésen megrogyottak, akik a koronavírus mellett mondjuk a dögvésztől is rettegnek, nyugodtan fogyaszthatják víz helyett. S ha már pestis: a városban is tiszteletét tette a kór 1714-ben, melynek emlékére tíz évvel később oszlopot állítottak, tetején Szűz Mária álldogál, aki a hírek szerint szeplőtelenül fogantatott (sine labe originali concepta). A pestis régi magyar neve a csuma, mely valószínűleg a leggyakoribb forma, a bubópestis miatt megduzzadt, elszíneződött és bevérzett nyirokcsomókra utal. Nem tudni pontosan, melyik nyelvből érkezett hozzánk, lehet ómagyar is, vagy török, esetleg román. Utóbbira szép példát találtam valamelyik este a lányom mesekönyvében az esti olvasgatás közben, tessék: „Szent Vasárnap, Szent Vasárnap, ragyogtasson téged az Atyaisten, s dicsérjen téged imádsággal és énekkel minden jámbor lélek. Azért jöttem ide, napnál fényesebb orcád színe elé, hogy légy jó, s igazíts útba a Csuma Anyjához, a világ végén. Tündér Ilonának ura voltam, kinek hajában virág dalolgat, s arra kilenc ország hallgat, s egy gonosz sárkány elragadta tőlem őt. Gondoltam, megverekszem vele karddal elragadott asszonyomért, s reméltem, hogy legyőzöm. De aztán, hogy, hogy nem, megtudtam, hogy félelmetes ereje a lovában rejlik, melynek a Csuma Anyja, a táltos anyjának gazdája, hét szívet adott. […] Fogadjisten! – szólott egy repedtfazékszerű hang, akkora szájból, mint valami csűr. A szörnyeteg a Csuma Anyja volt, valamiféle asszonyféle, sem ember, sem ló, a feje akkora volt, mint egy szénaasztag, a lába meg lóláb. – Tán a lábad csóka csórta, hajadat a szél sodorta, szemedet a holló lopta, hogy ide vetődtél az én házamhoz? – kérdezte.” A kérdést, miszerint a döghalálra utaló karaktert miért ábrázolja a mese nőként, most nem feszegetném tovább, inkább nyugodni térek abban reménykedve, hogy a ma éjszakai álmomban esetlegesen előforduló hölgyek a lovak egyetlen szerves alkatrészét sem fogják magukon hordani. Pláne használni.

Olyan jól megy a sorunk, hogy ismét Svijany lehet az úti cél, habár az is előfordulhat, hogy egyszerűen megérdemeljük. A városról és a főzdéről az eddig végigcsámcsogott négy sör apropóján már sok mindent megtudtunk a vírustűrő komlóktól kezdve a bronzhattyúkon át a březinai tavakba történt kollektív fulladásos halálig. Említettük az errefelé regnáló nagynevű famíliákat is, ma esti sörünk mellé Jáchym Ondřej Šlik rövid történetét tálaljuk, melynek végére Jáchym is kurtább lesz egy fejhosszal. A sztori az 1618-as prágai defenesztrációtól startol, ennek mindenki ügyesen utánanéz a neten, nekünk most bőven elég annyi, hogy levonhatjuk a tanulságot, miszerint az élet akkor sem volt habostorta. Két év múlva a fehérhegyi csatában feszültek egymásnak a felek, egyik oldalon a cseh protestánsok némi magyar támogatással, a másikon a Katolikus Liga a Német-római Birodalommal. Nem hangzik jól, ugye, már ami a cseheket illeti? Bizony ki is feküdtek szűk egy óra alatt, pedig a számbeli fölény náluk volt (ha már számok: a halottak/sebesültek táblázat 4000 kontra 700-at mutat). A győztes II. Ferdinánd elzavarta a protestánsokat, felszámolta a cseh rendek jogait, s a nemesek közül huszonnégyet rövid időn belül jégre is tett az Óvárosi kivégzés (Staroměstská exekuce) nevű rendezvény keretein belül. A hóhér a mi Jáchymunkkal melegített be, levágta a fejét, majd utána a jobb kezét, s ezzel több olyan társánál is jobban (ééérted) járt, mint akiknél fordított volt a sorrend. Tán a legrosszabbul Ján Jesenský jött ki a dologból (az értelmiség akkortájt is jó érzékkel húzta mindig a rövidebbet), akit Pro vindiciis contra tyrannos című pamfletjéért nyelvkivágással, lefejezéssel, és négy, nagyjából egyforma darabra történő elosztással jutalmaztak. A vidám matiné abszolút győztese Mikuláš Diviš városi tisztviselő volt, akit nyelvénél fogva egy órácskára az egyik akasztófához szögeltek, s lássuk be, ezt azért fél lábon is ki lehet bírni. Ráadásul neki megmaradt mind a kettő, a feljegyzések szerint pedig a szerencsés flótás néhány év múlva újra tudott beszélni is. Van, akiknek mindig minden bejön az életben. A 13-as Ballinggal bíró Kníže (herceg) segedelmével rajtuk merengünk hát egy kicsit, miközben a pohárból áradó malátás-komlós, picit édeskés aromákat szimatoljuk. A korty masszív, telt, erőteljes. A maláták kellemesen kekszesek, a komlózás nagyon határozott, klasszikusan csehes, vidáman virágos. A vége hosszan fut, jólesően keserű, kellő mértékben száraz. Aprócska ünnep, mindenkinek járó szusszanásnyi pihenő a hét közepén. Mazochistább beállítottságúaknak külön kérésre Richi PD kollégával szívesen kifejtjük, miért zseniális szójáték a Kníže és a Kněžna páros csomagolásának reklámszövege, a “Řízni si Kněžnu”. De tényleg csak a legmegátalkodottabbaknak.

Best of sorozatunk zárótétele igen kedves a mi szívünknek, hiszen nosztalgikus emlékeket idéz, s a múlton való édesbús merengés az emberi civilizáció egyik alapköve. Az írás 2016 márciusában jelent meg.

Nagy élmény volt ez a sör, nem azért, mert olyan jó lett volna, hanem mert egy órácskát gondolkodtam rajta, hol és mikor ittam én ilyet utoljára. Aztán elolvastam a hátulján az összetevőket: ivóvíz, árpamaláta, rizs, komló, és hirtelen tűélesen beugrott minden.Ahogy hatvannyolcban a Nám északi határvidékén caplattunk az Ádival, akit akkoriban valamiért Joshuának hívtak, de én félrészegen és háromnegyedmód betépve mindig rádumáltam a tizenévesnek látszó, illetve esetenként valószínűleg nem csak annak látszó kurvácskákat arra, hogy Józsuénak szólítsák, ami sosem sikerült nekik, de a kísérletezés mindig vidám és spicces vihorászással járt, és mindig mindent mi fizettünk, mert mi ilyen elbaszott Grál-lovagok voltunk, aztán a kurvácskák furcsa és néha egészen kérdőjeles dolgokat műveltek velünk.Szóval akkor májusban, vagy legalábbis azt hiszem, hogy május volt, valahol Lao Cai és Sa Pa között tekeregtünk, és rohadtul vigyáztunk arra, hogy ne találkozzunk senkivel. Kurva meleg volt, és nem hogy sörünk, de lassan egy korty vizünk sem akadt már, amikor egy szűk erdei kanyar után egyszer csak egy nevenincs falucskában találtuk magunkat, ahol az út szélén a porban csordogáló taknyú kölkök püföltek vidáman csordogáló nyálú kutyakölyköket, és egy vénasszony bámult ránk, aztán nekünk esett, pergő nyelvvel karattyolva valamit. Mi pedig ettől rohadt idegesek lettünk, mert tudtuk, hogy ez a Kong kedvenc trükkje, hogy miközben a vén ringyóra figyelünk, valami rohadt kis sárga egy fa tetejéről szilánkosra robbantja a koponyánkat. Ennek ellenére nem lőttük hasba azonnal a vénséget, mert mi ilyen elbaszott Grál-lovagok voltunk, hanem behúzódtunk egy nagyobb épület árnyékába, és belestünk az ablakon, és akkor láttuk, hogy ez egy kocsma.Bementünk, és ugyan addig is néma csend volt odabenn, de most még némább lett, és csak bámultak ránk a falusiak. Sört kértünk és Tsingtao-t kaptunk. Megittunk fejenként négyet abban a bazi nagy csöndben, de többet nem adtak, azt mondták, elfogyott, de szerintem kamuztak, hogy minél előbb kívül tudjanak már minket innen. Ezért hát kifizettük a söröket, sőt, még meg is köszöntük, mert talán említettem már, hogy mi ilyen elbaszott Grál-lovagok voltunk, és továbbmentünk.Másnap hajnalban aztán a légierő két gépe az általunk megadott koordinátákat használva az agyagos talajba égette a falucskát a csordogáló taknyú kölkökkel, a csordogáló nyálú kutyákkal, a vénasszonnyal és a maradék sörökkel együtt. Xin loi.

Néhány nappal ezelőtt egy baráti eszmecsere alkalmából kerültek szóba az északi mitológia aljas és gonosz törpéi, de hogy megnyugtassuk a kedélyeket, a mellékelt történettel rávilágítunk arra a tényre, hogy azért nem mindnyájan akkora szemétládák. Az írás az 597-es számot viseli, 2019 decemberében jelent meg.

Messze-messze, ráadásul réges-régen, túl az Óperencián és az üveghegyeken is, valahol a távoli északon, ott, ahol a kurta farkú finn malac túr, nagyjából a mai Tampere közigazgatási helyszínével megegyező vidéken éldegélt egy mogorva, vén törpe házaspár. A kor törpedivatjának megfelelően a sapkájukat leszámítva csupaszon, ám annál szőrösebben végezték napi teendőiket. Férjuram a bányában játszott csapdlecsacsit a sújtóléggel, a picit még nála is szőrösebb asszony (így lehetett megkülönböztetni őket) pedig a konyhában sertepertélt, a háztartás nyűgeit cipelve kidolgozott vállain. Csendeskén, s mint azt már fentebb említettem volt, mogorván éldegéltek együtt, de nem azért, mert nem szerették volna egymást, hanem mert a törpék már csak ilyenek. Mindketten imádták a mustamakkarát, egy igen gyanús kinézetű véres hurkát, amit ismeretlen kultúrtörténeti okokból (vagy hogy a szörnyű ízt valamivel elnyomják) arrafelé vörös áfonya lekvárral fogyasztanak a népek. Egyik este, a hervasztó napi penzum elvégzése után éppen csendeskén és mogorván falatoztak, amikor a sütés-főzés közben az asszony kevésbé nemes testtájáról a hurkába kavarodott szőrcsomótól férjuram hirtelen cikákolni kezdett, majd diszkréten lefejelve az asztalt önkívületi állapotba zuhant. A vén menyecske sem volt rest, azonnal lerántott egyet a polcon sorakozó 0,33-as butéliák közül, s a benne lévő sört lendületesen letuszkolta az ember torkán. Az rögvest magához is tért, megköszönte szépen az asszony hozzá való jóságát, megölelték, megcsókolták egymást, s még máig is élnek csendeskén, de már egy picit kevésbé mogorván. A sört készítő Pyynikin Brewing Company pedig azóta is a törpék, tündék, gnómok és más effélék védelme alatt áll, mert soha nem lehet tudni, mikor kerül megint egy marék szőr a mustamakkarába, s olyankor bizony nagyon jól jöhet egy ilyen egyszerű, de szépen megkomlózott láger.