Repülnek, zúgnak mellettünk és fejünk felett a napok, s ezt még csak el bírnánk viselni, de hogy közben mindenféle hülyeségre kell időt szakítanunk (tegnap éjféltájt például arra keltünk, hogy a kisebbik lányom egyik hörcsöge belemászott a porszívóba, oszt’ ott randalírozott), sörökre pedig alig jut, azt már nehezen viseljük. Előkotortunk hát egy tisztességes és becsületes bécsi lágert a Kecskeméti Sörmanufaktúra főzetei közül, már csak azért is, mert a tisztességes és becsületes bécsi lágerekről nem kell sokat beszélni, hiszen teszik a dolgukat szépen. Ezzel sincs különösebb baj, tán egy kicsit lehetne vaskosabb, karakteresebb az a malátaalap, cserébe a halvány rezes árnyalat a vaskos habbal szép látványt nyújt, szinte érezzük, ahogy fonnyadt idegrendszerünk erőre kap.
A doboz megjelenése is szimpatikus, a fekete-fehér, geometrikus képi világ – mely a főzde “második generációs”, már kizárólag dobozban forgalmazott összes sörére jellemző – ötletes dolog, marketingszempontból pedig telitalálat. A jóízű, kenyeres, enyhén pörkölt malátákat forgatva-nyalogatva, melyek szépen fonódnak össze a finoman adagolt komlókkal (IBU 20) nekünk Piet Mondrian és munkássága jutott hirtelen eszünkbe a csíkozás miatt. Van a holland mesternek egy képe, a New York City I., melyet sárga, fekete és vörös ragasztószalagokból rakott össze még 1941-ben, s pár hónappal ezelőtt jöttek rá, hogy szegény alkotás az elmúlt hetvenvalahány esztendőt fejjel lefelé töltötte mindenféle múzeumokban. Most meg nem nagyon mernek hozzányúlni, mert félő, hogy szétesik. Ilyen az élet. Mire rájönnél, hogy esetleg irányt kellene váltani, már darabokra is hullottál.
New York City I. Fejjel lefelé. Vagy nem?
Mindenesetre mi azt kívánjuk a manufaktúrának, hogy absztrakt dobozaikat sűrűn és sokan forgassák a jövőben fejjel lefelé.
Valamikor február elején jelezte Vásárhelyi barátunk, hogy hozzáértők kisded csoportosulása tervezi megtámadni a relatíve fiatalka cecei (mely településről nekünk mindig a kökény jut először eszünkbe [mer’ hogy kékakökény reCece], rögtön utána pedig azok a testileg elképesztően összerakott fiatal hölgyek, akik a híres cecei dinnyét kínálgatják a főút mellett, idényjelleggel. Szerénységünkről mindenki tudja, hogy a dinnye az a gyümölcs, aminek már a szagától is nagy ívű sugárban vagyunk képesek okádni, de a cecei dinnyék kedvéért bármikor szívesen lassítunk, és húzódunk le hosszasan alkudozni) főzdét üzemlátogatási céllal, oszt’ szívesen szorítanak nekünk is helyet, ha igényeljük.
A vázolt szituációt tökéletesen szemlélteti ennek a 2015-ös kiadású flippernek a főképernyős grafikája
Azon túl, hogy minket és bármiféle szakértelmet egy napon/lapon említeni minimum a blaszfémia kategóriájába tartozó, büntetendő cselekedet, szívesen fogadtuk a dolgot. Mindent egyeztettünk, szervezkedtünk, ármánykodtunk és fogadkoztunk, aztán – ahogy az már lenni szokott és mondani szokás – az utolsó utáni pillanatban belefingott a macska a nullás lisztbe (BFF-55). Megpakoltak helyettesítésekkel, s őszinte sajnálatunkra a karaván nélkülünk indult útnak. Alig telt el viszont röpke nyolc hónap, máris itt mosolyog két csinos dobozka, bennük a főzde lágerével és IPA-jával. Nosza, lássuk, halljuk, ízleljük.
Rögvest megakad a szemünk feszegetés közben az „Első hazai natúrsör” feliraton, amely a dobozok felső részén olvasható. A natúrsör, mint olyan, erősen megosztotta a sörkedvelők társadalmi rétegét, elég egy alapos pillantást vetni Vásárhelyi kolléga február 12-re datált posztja alatt a kommentháborúra (ahol a „bullshit” kifejezés még az enyhébbek között sorakozik), ezért mi óvatosan egyensúlyozva a borotvaélen, csak per definitionem nyilatkozunk. E szerint a natúrsör olyan sör, amit legalább 75%-ban hazai alapanyagokból készítenek hagyományos eljárással (no gyorsítás, no enzim), természetes úton erjesztett szénsavval. Mindezek együtt elvileg eredeti, letisztult, simulékony ízvilágot garantálnak.
A láger átlagos megjelenésű, kissé matt világos arany, közepes méretű és kitartású, szép szerkezetű habbal. Illata visszafogottan malátás, a Saphir viszont érezhetően tolja felénk a maga citrusos-mandarinos aromáit. A korty laza, könnyed, finoman szénsavas. Ízvilágára az édeskés alaphang jellemző egy kis virágos felhanggal, a keserűk harmatosak és súlytalanok (IBU 18). Leginkább a “fogyasztóbarát” jelző jut eszünkbe róla, annak pozitív és negatív értelmezési tartományaival egyetemben.
Az IPA (mely a doboz oldalán lévő ismertetőben már session IPA-vá avanzsál) ködös, narancsos, teltebb képet mutat, habja tömött, szivacsos, törtfehér, tartós. Illata bátortalan, halovány, ám a várt gyümölcsös-virágos jegyeket azért hozza, még egy kis gyanta is lapul a háttérben. A korty lágy, puha, a szénsavak épp csak a nyelv hegyét csípik meg egy kicsit. Kissé furcsán, sziruposan édeskésen indul, majd érkezik némi déligyümölcs, aztán nagyjából vége is a dalnak, mert a komlózás kifejezetten vérszegény, alig érezhetőek a keserűk. Egy IPA-tól nem ezt várja az ember, lett légyen az akármennyire session. Az utóíz édeskés, gyorsan elkopik. A szintúgy 18-as IBU-értéken kívül más egyébbe nem nagyon lehet belekötni, de érzésünk szerint ez így most még elég felejthető.
Ám szokásos derűlátásunknak köszönhetően viszonylag magabiztosan jelenthetjük ki: megyünk mi még dinnyéket bámulni Cecére, és akkor bizony hozunk onnét sört is.
PS.: három a magyar igazság alapon ismét megemlíthetnénk kedves bloggertársunk nevét, mert a képet is tőle nyúltuk le, de nem tesszük. Még a végén elbízza magát.
Az ilyen elbaszltázott széplelkeknek, mint mi is vagyunk (I am one of those/Melodramatic fools, ahogy a kortárs kaliforniai punkgyerekek mondják. Oké, elég vén gyerekek már, minimum ötvenéves mind), folyamatosan kapniuk kell a maflásokat az élettől, hogy ne röppenjünk tova véglegesen szellemileg, habár nagy valószínűség szerint egyszer úgy is ez lesz a dolog vége. Mint annyi minden másról, a Balatonról, a balatoni nyarakról és ottlétekről is őrzünk az egyik fiókban néhány homályos, kifakult képet, illatot, hangot, mondatot, amiket időnként jólesik előkotorni, birizgálni, megforgatni, lejátszani. Nem kell mondanom, mennyire kétélű a dolog, az ember könnyen beleragadhat ebbe az állapotba, ha kellően ingatag idegrendszerileg (Neurotic to the bone/No doubt about it, csak hogy tovább tudjuk dudorászni a dalocskát).
Ezért hát tulajdonképpen hálásak vagyunk a The Beertailor-nak, hogy elkészítette ezt a valamit, szépen be is dobozolta, rápingált egyet az immár védjegyeinek számító képecskék-ikonocskák közül (rusztikusnak mondható hajókormány, natürlich), s ott van a jelmondat is, a „What’s your size?”, így egyből tudjuk mi is, meddig ér a takarónk. És köszönjük a Spar-nak (vagy az Auchan-nak? Feneseemlékszikmá’) is, akik hozzánk vágták ezt a finoman szólva is jellegtelen, hihetetlenül könnyen felejthető, teljesen súlytalan és értelem nélküli lágerkét cca. négyszázért, mert a dalocska a továbbiakban úgy folytatódik, hogy „I went to a whore/He said my life’s a bore”, ez pedig vélhetőleg sokkal drágább kaland, meg aztán az asszonynak is elég nehezen magyaráztam volna meg a dolgot.
Mivel most a hét elején még mindig azzal foglalkozunk, mint a múlt héten – tantermek festése, renoválása, dekorálása, berendezése, amit a mi drága és semmirevaló Krétánk bükkfanyelvezete szerint leginkább a „pedagógiai program célrendszerének megfelelő, az éves munkatervben rögzített, tanórai vagy egyéb foglalkozásnak nem minősülő feladat ellátása” kategóriába lehetne beleszuszakolni, eltekintve attól, hogy ez nincs, illetve még nincs rögzítve az éves munkarendben. A „program célrendszerének” megfelel, hiszen egy másfél négyzetméteres mennyezeti vakolatdarab miatt megnyiffanó elsős leltári rovancsolása még a Tankernek is igen kellemetlen feladat. Sebaj, az új tanévtől aktívabban és minden részletre kiterjedően kell majd adminisztrálnunk a munkafolyamatokat, gyakorlatilag azt is le kell könyvelnünk, ha elugrunk hugyozni. Jómagam ezt az „Egyéb” kategóriába tervezem rögzíteni, max. három mondatos megjegyzéssel alkalmanként. Remélhetőleg ez minden érdeklődőt tökéletesen, valamint análisan és vaginálisan is kielégít majd, hogy a klitorális variációt meg se említsük.
Szóval a söröket tekintve most afféle könnyített és elkerülő manővert hajtunk végre, olyanokat választván, amelyekről már sokszor és sokan írtak, mi is persze, annó dacumál. Nincs tehát szó mennyboltrengető főzetekről, de ennyi festés és felmosás után rengessen az, akinek két édesanyja van.
A szakértők szerint a Carlsberg jócskán benne van a kakában a látványosan emelkedő költségek, illetve a kevésbé látványosan növekvő bevételek miatt. Az olyan amatőr megoldások helyett, mint a „gyerekek, csináljunk már jobb sört!” most is egy fajsúlyos parasztvakításba menekülnek, de legalább a gyűjtők és a focirajongók örvendezhetnek. Piacra kerül(t) ugyanis egy limitált kiadású hatos pakk, melynek csomagolásával a cég a Liverpool FC-vel közös, három évtizednyi együttműködését ünnepli. Ikonikusnak mondható mezek sorakozhatnak majd a polcokon és a hűtőkben, nekünk ez az Ian Rush nevű walesi jóhaver jutott, akit ugyan a teljesítménye alapján süveglekapva tisztelünk, de itt meg is állunk, hiszen nekünk a foci mint a harangöntés az ispánnak a hajdúnak. A dobozban meg csak a szokásos középszerű euroláger lötyög, arról meg minek beszélni. Ezért mi türelmesen megvárjuk, amíg egy Nobel-díjas pakkot is összeraknak Niels Bohr-ral az élen, addig viszont tekerve egyet a szlogenjükön csak annyit mondanánk: valószínűleg nem a legjobb sör a világon.
Ian Rush labdakezel 1993-ban egy Tottenham Hotspur FC elleni meccsen
A Paulaner sörei, illetőleg maga a főzde körül is kalandoztunk már nem egyszer, átkeltünk a Messinai-szoroson Franciscus de Paula köpönyegét használva hajóként, miközben eszelős hangerővel döngettük Liszt Ferenc Két legenda című zongoraművét. Rémlik? Nem csoda, az ilyesmit nehezen felejti el az ember. Megemlékeztünk már a búzasöreikről, a Salvator-ról, és az Oktoberfest-féle variációról is, most a sima, naturális pils következik a sorban. Nem meglepő módon itt is minden a hagyományokról, tradíciókról szól, és természetesen a megjelenéstől kezdve az illatokon át az ízvilágig minden tankönyvi és standard. Ragyogó, élénk szín, sűrű, hófehér hab, ropogós, friss komlózás (Hallertauer Tradition és Herkules), könnyed fogyaszthatóság, diszkréten száraz, kesernyés befejezés. Ha valamiért, akkor pont ezért az echte germán fílingért lehet szeretni és kedvelni a Paulanert. Mi is igyekszünk nagy lendülettel beleszerelmesedni az életérzésbe, mert most, hogy a BM éjsötét, jéghideg és huzatos kapualjában fognak csuklóztatni minket oktatásügyileg, minden stimmtre és richtigre nagy szükségünk lesz.
Lendületet nem veszítve ugrunk neki két hátralévő Karl-féle sörünknek, melyek közül az első egyáltalán nem paralel az évszakkal, lévén neve Kikelet. A mindenki által kedvelt és sűrűn forgatott Czuczor–Fogarasi-féle értelmező szótár (melynek tudományos értéke finoman szólva is kérdőjeles, hiszen alig telt el szűk húsz esztendő az utolsó, hatodik kötet megjelenése után, már elavultnak nyilvánították, ami egy ekkora lélegzetvételű munka esetében azé’ elég gáz) a következőket írja róla: „Köz szokás szerént egyértelmünek tartják a tavaszszal: de szabatosabban ,tavasz’-nak mondjuk az évnek azon egész szakát, mely a tél és nyár között van, ,kikelet’-nek pedig csak a tavasz kezdetét vagy elejét, mely közvetlenül a telet követi, midőn a hó olvadván lágyabb időjárás kezdődik, s a fű és egyéb növények mintegy életre kelnek; mi rendesen martius és aprilisban történik.” Na ugye, mi is ezt mondtuk. És a múltkor sem csak úgy a levegőbe beszéltünk a télvíz/nyárvíz analógiával, tovább haladva a szócikkben ezt találhatjuk: „Baranyai tájszólás szerént van bekelet is, mely őszt jelent. Ezen ellentétből és észjárásból indulva ki, a kikelet annyit tenne, mint az aklokban, ólakban tartott barmok kieresztésének, kikelésének ideje; bekelet pedig jelentené a késő őszt, midőn a marha bekel, vagy, mint mondani szokták, beszorúl.” Mi nem nagyon szeretnénk sehová sem beszorulni ez alkalommal, így hát máris rárepülünk erre a búzamalátával és mézzel megbolondított lágerkére, hol is megítélésünk szerint az utóbbi összetevő van hivatva az emlegetett évszakot képviselni.
Enyhén rezesbe hajló színvilág, merész, de hamar magába dőlő habkorona, bár egy vékonyka réteg masszívan kitart. Illatában a komlók finoman vegyülnek a mézzel, mindenképpen frissítő élményt nyújtva, a „tavaszi” jelzőt nem akarnánk feleslegesen koptatni. A korty a malátáknak és a méznek köszönhetően édeskésen startol, de a keserűk nem engedik elkanászodni őket, a 27-es IBU összes határozottságával rántják meg a gyeplőt. A szénsav kicsit harap, de elkönyveljük ropogósnak, az utóíz pedig kifejezetten kellemesen mézes, illetve méhviaszos. Az alacsony alkoholtartalom miatt az elején még megjegyzést kívántunk tenni, de így a végére beláttuk, hogy elég ide ez a 4%. Dobunk is zárásként egy könnyed, hangulatos tavaszi versikét Pósa Lajos bácsitól. Szívleljük meg a tanácsot, mindenki rohanjon az erdőbe kukkolni.
Itt van a szép kikelet…
Itt van a szép kikelet,
Ég-föld örül és nevet.
Zöld erdőben a kakukk
Egyre csak azt mondja: kukk!
Itt a tavasz, itt van itt!
Fiuk, mondok valamit!
Nézzük meg a kakukkot,
Mondjuk vissza a kukkot!
Pósa „Kukk” Lajos bácsi
Költők társaságában aránylag hamar összefuthatunk a zellerfélék családjába tartozó közkedvelt kúszónövénnyel, a borostyánnal, hiszen a belőle font koszorút évezredek óta helyezik az arra érdemes fejekre (jó esetben akkor, amikor az ominózus fej még nem lett leválasztva a nyakról). Sok babona is kapcsolódik ehhez a szép növényhez, elvileg például megvéd a boszorkányoktól, ha az ember hagyja felfutni a ház falára (a növényt, nem a boszorkányt). Ugyanakkor bevinni már nem érdemes, mert akkor csúnyán hazavágja a hajadonok férjhez jutási esélyeit. Relatíve régen voltunk már hajadonok, férjhez menni pedig csakazértsem szándékozunk, bármennyire is próbálja sulykolni belénk ezt a korszellem a mindenféle sorozatokon keresztül, ezért viszonylag nyugodtan szereljük le a kupakot Karlék Borostyán márkanevű söréről.
Na, ide nem mén’ bé’ a banya
Színével kapcsolatban a képzelőerőtökre, valamint szövegértési képességetekre apellálnánk. Habja törtfehér, halványbézs, közepes, kitartó. Illata fűszeres, gyantás, a háttérben pedig meghúzódik egy olyan szál, ami minket a „Dark” fantázianevű étcsokoládés fagyira emlékeztet, de lehet, hogy túl régóta ülünk a napon. A korty sima, selymes, kifejezetten ale-es hatású, amit nem bánunk, habár egy hoplager agresszívabb szénsavakkal is rendelkezhetne. Kellemesen karamelles kezdés után a keserűkben nem túl masszív (IBU 20) komlók köszönnek be, s jólesően földes-gyantás ízvilágukkal hozzák a gyógyírt nem túl fajsúlyos bánatainkra. A vége enyhén száraz, kesernyés.
A rómaiak úgy tartották, a borostyán megóv a részegségtől, ami a benne lévő triterpén szaponinok hatásmechanizmusát tekintve (erős emulgeálószerek lévén gyorsítják és elősegítik az anyagok felszívódását) nem igazán működhetett, ám esetünkben a visszafogott alkoholtartalom (4,5%) miatt nem is szorulunk védelemre.
Mindamellett a borostyán a hűség jelképe is, mi pedig hiszünk abban, hogy kerül még az asztalunkra mecseknádasdi főzet.
A hőségriadóra való tekintettel faék egyszerűségű, könnyen emészthető sör, és hozzá illő, némiképp romantikus történet következik. Zenével.
A dzsungelben mindenki ismerte és szerette Nellit, az elefántot. Persze hínáros agyú idióták ott is voltak, hát hol nincsenek, mesénkben ezt a szerepet Béla, a félszemű sündisznó alakította kontúrosan és karakteresen, ahogy kell. Béla bal szemének kipukkanásáról – szívszorító történet könnyű drogokkal, kábeltévés pornócsatornákkal és túlságosan hajlékony gerincoszloppal – máskor fogunk értekezni, most elég annyit tudni, hogy a tüskés modorú jószág előszeretettel hangoztatja: Nelli lába között egy külön, privát dzsungel burjánzik rémisztő lényekkel és komplett, elfeledett ősi civilizációkkal. Ezeket Béla persze csak igen részegen meri kijelenteni, mert józanul nagyon is tisztában van az erőviszonyok szomorú kiegyenlítetlenségével, ezért aztán még többet iszik. A dolog vége általában az, hogy Béla diszkréten lefejeli a pultot, csillogó takonycsíkot húzva maga után talajt fog, közben valami olyasmit dünnyög, hogy „Vígan leng a bőrdudája, töftöftöf.” Nelli alapvetően rendkívül érzékeny és kifejezetten intelligens elefántként – egy akkor még bombayi vándorcirkuszból lépett meg egy sötét éjszakán, egy cirkuszi alkalmazott pedig jelentős mennyiségű gógyival bír – sejtette, hogy a sün viselkedése és szavai mögött tragikus események lapulnak, sajnálta is egy kicsit a szerencsétlent. Találkára invitálta hát az elhagyatott, holdfényes mandalayi országútra, felkapott két üveg sört (merő véletlenségből a kerekegyházi főzde Elefánt márkanevű barna lágeréből volt éppen pár palacknyi a hűtőben. Nelli szerette, mert szép vörösrezes árnyalattal bírt, a törtfehér, átlagos hab pedig kitartóan üldögélt a tetején. Kenyeresen savanykás, élesztős illatába halvány dióféléket is képzelhetett, aki akart, Nelli pedig akart, mert imádta a csonthéjasokat. A sima, kerek korty nem volt túl vastag, a kellemesen gabonás édesség után a komlók a végére tartogatták magukat, ott viszont jólesően vegyültek a picit savanykás utóízzel. A 6,5-ös alkoholnak köszönhetően úgy a negyedik palack környékén Nelli mindig azon kezdett el agyalni, hogy vajon miért hívják Elefántnak ezt a sört? Újra és újra végigpörgette fejben a családfáját és az ismerőseit, de egyik sem volt közülük barna. Rejtély.)
és utat tört magának a célállomás irányába. Béla már ott dekkolt, idegesen és félrészegen. Attól tartott, Nelli a hasára térdelve kinyomja a maradék szemét is a privát dzsungel és a bőrduda miatt, de a sörök láttán kissé megnyugodott. A harmadik korty után mindketten rádöbbentek, hogy tulajdonképpen egészen jól érzik magukat a másik társaságában. Nelli halkan vihorászott a viharvert sün történetein (a halkan esetünkben viszonyszó, bár tény, hogy az elefántok tudnak nagyon csendesek is lenni), Béla pedig kinyílt, mint egy raflézia, az a csodálatos és hatalmas virág, aminek masszív dögszaga van. A napfelkeltét már egymást átkarolva (?) nézték végig, majd kézenfogva (?) besétáltak az erdőbe, melynek zöld fala némán zárult be mögöttük.
Óriás bűzvirág (Rafflesia arnoldii)
PS.: tudjuk, hogy néhányatoknak (sün)disznó gondolatai támadtak, ám azt, hogy Béla belegyalogolt-e Nelli privát dzsungelébe bőrdudázni, nem áruljuk el.
Úgy megjött az étvágyunk (már amennyiben a sör „folyékony kenyér” analógiáját vesszük alapul), illetve annyira kiszáradtunk ebben a hőségben, hogy az előző írásunkban emlegetett Domján Sörfőzde termékei közül rögvest kettőt is kimarkoltunk a frigóból. A Domján Világos kétharmadát már sikeresen elnyalogattuk a szomorúfűz árnyékában – óh, mily költői kép, csak az a sok kurv@ hangya ne rohangálna folyamatosan az ember lábszárán -, míg az Arany most lett bontásérett.
Szóltunk a meglepődésről, melyet a főzde standjának megpillantásakor konstatáltunk magunkban, ki is faggattuk a csapost a helyzetről. Az történt, hogy a múlt századi alapítású (1993) főzde újabb generációja kissé belefáradt a dologba. Nem vethetünk a szemükre semmit, ezekben az időkben igen sok hasonló cég vív napi szinten szélmalom-, illetve élet-halál harcot. Aztán valamikor tavaly decemberben elszabadult egy gyenge pillanatban megfogalmazott, rosszkor időzített poszt a közösségi oldalon, s ennyi manapság bőven elegendő ahhoz, hogy a közvélemény bárkit-bármit eltemessen. A vállalkozás viszont némi arculatváltást követően köszöni szépen él és virul, ennek pedig mindenki örülhet Kerekegyháza szűkebb és tágabb vonzáskörzetében. A Domján Világos a címke szerint Munich Helles-ént aposztrofálja magát, ami megjelenését tekintve még hihető, hiszen tiszta, világos aranyszíne és tartósnak mondható fehér habja megfelel a típustól elvárható sztenderdnek, ám illatát és ízvilágát tekintve egyértelműen egy átlagos, a közepes kategóriát inkább alulról súroló pils lapul a hab alatt. Hiányoltuk a gabonásan édes, szépen egyensúlyozott malátákat, a komlózás sem hozta a virágos-fűszeres müncheni vonalat, a kissé tolakodó savanykásság pedig végképp átbillentette ezt a sört a másik kategóriába. Hidegen, a hangyákkal hadakozva szépen elfogyott a literes palack, a 4.8-as alkohollal és a 11.6-os Ballinggal sem volt gond, de nem érezzük a késztetést, hogy ezért a sörért valamiféle járműre pattanva azonnal megrohamozzuk Kerekegyházát.
Pillanatnyilag és átmenetileg hangyamentes környezet
A bécsi ászok kategóriában induló Domján Aranyról már sokkal inkább elmondható, hogy nem csak kereskedelmi megfontolásból pingálták a címkéjére a típusnevet. Világos rézszín, nagy, törtfehér, közepesen tartós habkorona. Illatában az enyhén pirított maláták mellett a komlók a háttérben húzódnak meg. A korty közepes, mértékkel szénsavas, az eleje jól formáltan, de nem intenzíven malátás. A komlók szépen ellensúlyoznak, nem játsszák túl a szerepüket. A vége száraz, kissé még tán ropog is, az utóíz malátás. Tisztességesen összerakott, szép iparosmunka, a 6%-os alkohol új ötleteket adott a rohadék rovarok problémakörének megoldására.
PS.: valóban fantasztikus lehetőségek nyíltak meg előttünk hangya téren. Kiderült, hogy a minket idegesítő dögök fekete/szürke lóhangyák (Camponotus vagus). Masszív, agresszív, erős és szívós faj. Imádják a száraz fatörzseket, vészhelyzetben azzal a böszme fejükkel kopogtatnak. És most jön a döbbenet: a másfél centi hosszú, akár 10-15 évig is virgonc királynőt cca. 6000 HUF-ért vesztegetik a neten a jobb sorsra érdemes hangyásoknak. WTF??
Ezennel és azonnal akciót hirdetek: nálunk a fűzfák környékén féláron szedheted és viheted, ahová akarod. Sörrel is rendezheted a dolgot, csak gyere, megbeszéljük.
Amondóak volnánk, ha már ilyen szépen belelendültünk a dologba a nagyüzemi sörök tavaszi debütálásaival kapcsolatban, nosza kössük össze a kellemetlent a haszontalannal, essünk túl Dreherék Bitter Lagerén is (jelentsen bármit ez a kissé erőltetett, öszvérszerű kifejezés, mivelhogy a bittert inkább a felsőerjesztés fogalomkörén belül illik emlegetni). A megjelenés minket sem ért derült égből villámcsapásként, hiszen ha a versenytársak virítanak valamit, akkor merni kell lépni egy nagyot Kőbányán is, más kérdés, hogy az ő esetükben az ilyen megmozdulások gyakran végződnek ficammal. A termékre pillantva azért felszaladt a szemöldökünk, ha a pulzusunk nem is, hiszen árva kis hazánk kommersz söreinek csomagolásán ezidáig nemigen láthattunk ötvenes IBU-értéket díszelegni. Mivel mifelénk a sikeresen lebutított közízlés vinnyogva húzkodja a száját a kesernyésebb sörök miatt, már csak kíváncsiságból is megvárjuk, hol tart/lesz majd a Bitter Lager mondjuk két év múlva. Már ha tényleg keserű. Ezt viszont csak úgy tudjuk meg, ha belenyalunk (itt megint muszáj nyitnunk egy zárójelet. Igen elterjedt, tényként kezelt információ, hogy a keserű ízt a nyelvünk hátsó részén, illetve a lágy szájpadláson érzékeljük leginkább. Ezt először egy David P. Hänig nevű úriember közölte le 1901-ben megjelent tanulmányában.
Egy megkeseredett nyelv Hänig úr Zur Psychophysik des Geschmackssinnes című munkájából
Ő a relatív intenzitást vizsgálta, a munkáját értelmezni próbáló Edwin G. Boring viszont 1942-ben már a maximális érzékenység arányait ábrázolta. Az ennek alapján vázolt „nyelvtérképek” épp ezért pontatlanok, s hiába derült ki azóta Virginia Collings áldozatos munkájának köszönhetően, hogy a szájüreg minden részén tudjuk érzékelni az összes létező ízt [ezekből per pillanat hatot fogadunk el hivatalosan: édes, sós, keserű, savanyú, umami és a zsír íze, de játszik még a pikáns-csípős és a hűvös-mentolos párosítás is, nem beszélve a fémes ízről és a kokumiról], a helytelen értelmezés kitartóan kapaszkodik a köztudatba. A tudomány mindig kitalál valamit, ezért tudomány, mindenesetre ha valamilyen speciális kialakítású kóstolópoharat próbálnak méregdrágán rátok sózni az ízérzékelés miatt, villanjon fel tudatotokban a „bullshit” kifejezés), rajta hát.
Az Ajinomoto Kabushiki-gaisha logója. Ez a cég izolált először kokumi vegyületeket még a nyolcvanas években, ők lobbizták ki azt is, hogy az umami legyen az ötödik íz
Szalmasárga test, laza, átlagosan tartós habkorona szép nagy buborékokkal. Illata hozza a kötelező euroláger-kört, némi zöldséges-füves, gyorsan illanó kiegészítéssel. Keserűnek tényleg keserű, ám valamiért az a sanda gyanú fészkeli be magát az ember gondolatai közé, hogy ezzel az emelt értékkel csak leplezni kíván a gyártó valamit. Talán hogy egy már létező sörét tuningolta fel kissé egyéb ötlet hiányában? Vagy a többi alapanyagból markoltak ki egy kicsit a gazdaságosság jegyében? Nem tudni, s persze könnyen lehet, hogy nincs is igazunk, alaptalan a gyanakvás. Mindenesetre a keserűk tényleg jönnek, ha nem is túl elegánsan, a harmadik kortynál pedig már nem is tűnnek annyira gyógyszeresnek. Itt-ott némi maláta is megvillan a teltség érzetének megadása nélkül, az 5%-os alkohol pedig korrektnek mondható. Egy próbát megért, már csak annak újbóli igazolására, miszerint a keserűség nem minden, Krisztus urunk feje fölé sem az van pingálva, hogy IBU.
Lokál után mi egyéb következhetne, mint Patrióta? Már csak a lehetséges szóösszetétel is így kívánja. Az elnevezés hozadéka és holdudvara már koránt sem olyan laza és szeleburdi, mint egy gyökértelen és jöttment lokál, hiszen a magára valamit is adó patrióta már-már a komorság határát súrolóan komoly és megfontolt tagja a társadalomnak. Néha belefér ugyan egy-egy rövid, tovareppenő félmosoly a száj valamelyik sarkában, de a tekintet éber marad és fürkésző, hisz a látóhatárt folyamatosan kémlelni kell. Az ellen nem pihen, az ördög nem alszik, éberség. Ez mellett pedig tenni is kell, hatni, alkotni, gyarapítani, hiszen a szótárban is az áll, hogy a patrióta (fn.) olyan, a „hazáját szerető személy, aki saját népéért, országáért lelkesen dolgozik, és országa társadalmi jólétét, műveltségét, kultúráját emeli.” Nem kis dolgok ezek, kérem. Mindezen nemes célok eléréséhez néha egy élet munkája is kevés. A patrióta ezért nem pihen soha. A patrióta reggel már úgy ébred, hogy ő patrióta. Egész nap folyamatosan, megállás nélkül az, este ebben az állapotában heveredik nyughelyére, de még álmában sem teszi le a titulust és a terhet. Hogy is volna ideje sörözni? Kész örömmel vesszük hát le válláról ezt a gondot, könnyes tekintettel nézzük, ahogy számunkra megfoghatatlan, távoli célok felé robog. Nekünk az éberség helyett a szerénység mentén lett kijelölve az út, a jólét, a műveltség és a kultúra helyett mi csupán a palackokat és a poharakat emeljük, ám ezzel is tökéletesen elégedettek vagyunk. Tudjuk, hol a helyünk. Már bontunk is.
Hajdúék Patriótája egy amber lager, nyelvi lokálpatriótáknak természetesen a félbarna ászok kifejezést ajánljuk. Kitöltve finoman rezes árnyalatban pompázik, habja átlagos, ütemesen apad, de a vége kitartó. Illatában a maláták enyhe édessége keveredik a Hallertau Mittelfrüh virágos, halványan fűszeres aromáival. A korty könnyű, sima, a szénsavak visszafogottak. A maláták közepesek, az édes-kenyeres vonal itt is jól kijön. A keserűk oroszlánrészét a Magnum szolgáltatja, de a már említett virágos jegyeknek is szorít egy kis helyet. A vége óvatosan, kicsit bizonytalanul száraz, az utóíz a malátáké.
Attól nem kell tartanunk, hogy a mi hazafink nagy durranás lesz, ám ne feledkezzünk meg arról, hogy az e nevet viselő MIM-104-es rakéták továbbfejlesztett változata sem tartalmaz már robbanóanyagot, a pusztításhoz bőven elég neki a kinetikus energia. Etikus? Hmmm… De Patriot(a).
Ha a fegyvereket automatikusan farokhosszabbítónak tekintjük, akkor a képen éppen német bajtársaink ejakulálnak egy jóízűt a mennyország irányába. Artemis Strike hadgyakorlat, 2017.
Ma van Hrabal születésnapja, a száznyolcadik, amit feltétlenül sörrel illik megünnepelni. Elvileg valami cseh kellene, de olyanunk most nincsen, viszont szokásunkhoz híven nem esünk kétségbe, villámgyors mozdulatokkal felvázolunk egy pompás párhuzamot a Hajdú Serház Lokál nevezetű lágere és az író egyik műve között, tessék:
[…] „És a Pepin bácsi teljesen fellelkesült a lövöldözéstől meg a mérgektől, szürcsölgette a kávéját és egyszerre csak felkiáltott: »Mérgezze meg magát a kisasszony szilvóriummal!« És nevetésben tört ki az egész lokál, a Marta kisasszony pedig ezt mondta: »Mester, és mit mond erről a Batista úr írása?« Pepin bácsi pedig előhúzta a cvikkerét, az orrára biggyesztette, a kezét odanyújtotta Marta kisasszonynak és udvariasan így szólt: »Látszik, hogy magácska olyan finom dáma, mint egy Mozartkugli, a Batista professzor úr a nemi egészségtanról szóló írásművébe aztat mondja, hogy egy igazi férfi kellőképpen fejlett nemi szervvel kell, hogy rendelkezzék, amely nemi szervnek hímvesszőből, továbbá kettő, megfelelően fejlett heréből kell állnia…« És Bobinka naivan jegyezte meg: »És ha csak egy here van?« És a bácsira meresztette a szemét. »Ez a Batista úr írásműve szerint az úgynevezett egygolyósság, az pediglen torzképződmény.« Erre a kisasszonyok veszekedni kezdtek és cibálták a bácsi kabátujját, karját: »Na akkor nem kell nekünk zsákbamacska! Megszemlézzük a dolgot! Szóval kellőképpen megvizsgáljuk, mester, már visszük is szobára!« Ám Pepin bácsi fölpattant, kitépte magát a kisasszonyok karmai közül és kiadta a parancsot: »Tegyetek fel valami jó pattogósat! Gyerünk, menjünk táncolni!« És a vendéglősné kinyitotta az ajtót és a lokálba beóvakodott egy öreg bernáthegyi, úgy hívták, hogy Dedek, és a Pepin bácsi táncba vitte Bobinkát, de a többi kisasszony is odafurakodott, mind táncolni akart, ám a bácsi döntött: »Akkor háromlányos tánc lesz, úgynevezett trilógia!«
[…] És talpra szökkent, kánkánozni kezdett, a bácsi pedig térden állva hajlongott, miközben belepte a szoknyák kavarta por. Aztán Dedek, a bernáthegyi két lábra állt, mellső mancsait a bácsi vállára tette, ledöntötte a lábáról Pepint, de a bácsi felállt, karját nyújtotta a másik kisasszonynak és felkapta, a levegőbe dobálta és mindenféle figurákat csinált vele, a kezénél, derekánál fogva egészen bedöntötte, annyira hátrahajlította, hogy haja a zene ritmusára a padlót söpörte, a Dedek bernáthegyi pedig újra ledöntötte a bácsit a lábáról, és a bácsi ott feküdt hanyatt a padlón, a bernáthegyi belevicsorgott és belenyáladzott az arcába, s az egész lokál dőlt a nevetéstől, az idegen vendégek egymás után rendelték az üveg borokat, a vendéglősné tálcaszám hordta szét a pálinkával teli kupicákat, és a bácsi a földre huppant, de a lányok fölhúzták, egy székre ültették és pirosítózni kezdték az arcát. »Mintha elsápadt volna, mester«, mondta Bobinka, Marta pedig behozta az estélyi ruháját, egy piros műrózsával ékített fekete estélyit, és így történt, hogy a kisasszonyok fönn a szobában beöltöztették a bácsit ebbe a fekete ruhába, és amikor megszólalt a zene, a bácsi a műrózsát foga közé szorítva kiszaladt a lokálba és az argentín tangó ritmusára Carment táncolt, s ahogy bukfencet vetett és a levegőben szaltót, hát a nemi szerve kicsusszant az alsónadrágjából, de a bácsi csöppet sem zavartatta magát, olyan arcot vágott és úgy csücsörítette csókra az ajkát, mint a Carmen….”
A városka, ahol megállt az idő
Életünk végéig vágyakozni fogunk ebbe a lokálba, a városkába, ahol megállt az idő, mert ugyan túl rossz dolgunk itt sincs, ezt a Lokált finom német komlók, a Herkules és a Perle teszik virágosan, citrusosan, mentásan fűszeressé, még az is lehet, hogy a mester is beleszagolna, de aztán valószínűleg úgy fordulna a tánccal, hogy Dedek, a bernáthegyi fellökje a poharat, ő pedig csendesen mosolyogva legurítana egy korsó nymburki tizenkettest.
