Címke: lager

1071-1072. Hermann Müller Classic Lager és Welsenburg

Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm – imígyen rugaszkodik neki a 23. zsoltár. A Teremtő széles jókedvében rólunk sem feledkezett meg, rögvest két újabb szarsört is hozzánk vágott, csak hogy érezzük a törődést. A füves legelőkön való terelgetés is rendben van, pláne ha azt a füvet el is lehet szívni. „Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.” Bizony, csordultig. Ráadásul a tökünk is tele. Sebaj, majd ezen két remekmű segítségével levezetjük a feszültséget.

A Van Pur, a tré levek ihletett mestere ez alkalommal sem okozott csalódást, hiszen mindenféle lelkiismereti vívódás nélkül erőszakolta meg ismét szájon át (mondhatni oralice) a lelkes nagyközönséget a Hermann Müller nevével fémjelzett brand újabb tagjával. A Pilsener tárgyalásakor említettük, hogy fogalmunk sincs, ki lehet ez a jobb sorsra érdemes úriember (bár valószínűbb, hogy csak egy megfelelően németes hangzású névre volt a közepesen aljas lengyel galerinek szüksége), de ha belekortyol a Classic Lager-be, valószínűleg ennen kezeivel vet véget szenvedéseinek ez árnyékvilágban. Nekünk is csak addig volt jó, amíg a lé hőmérséklete el nem érte a +5 °C-ot, mert utána mindenféle, igen kellemetlen ízhatások lendültek támadásba. Az említett hőérték alatt simán iható a dolog hideg, enyhén savanykás sárga szódavízként, de aki nehezen tűri a dobozízt, illetve ritkán fogyaszt enyhén penészes, ázott kartonpapírt, az ne halogassa a dolgot sokáig, hagyja a helyben futást, mert rosszul jár. És bár jól hangzik, hogy „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy”, azért ne feledkezzünk meg az idézet második feléről, miszerint: „vessződ és botod megvigasztal engem”. Köszi.

Polak, Węgier, dwa bratanki – szól a régi mondás az örök és megbonthatatlan lengyel-magyar barátságról (ami nem is annyira örök és megbonthatatlan, mer’ mostanság Európa kicsit is értelmezhető vidékein nagyjából mindenki utál minket, mint a sz@rt, ezeknek a degenerált narancssárga patkányivadékoknak köszönhetően, de hagyjuk ezt, van így is elég bajunk, ha az előttünk vigyorgó újabb, rendkívül ronda dobozra pillantunk), így hát jöjjön egy bőcsi rettenet. Aki nem rest a település történelmében megmerítkezni, ráadásul hisz a nomen est omen alakító és formáló erejében, az hamar megvilágosodhat ama kérdésben, miért is készítenek ilyen borzalmas folyadékokat ebben a községben. 1470-ig ugyanis a Czudar család volt a főnök errefelé, és ugyan ők mára kihaltak, nevük, mint minőségjelző, továbbra is ott lebeg a sörgyár felett. Egyéb érdekes, kvázi NER-es párhuzamokra is lelhetünk, például Ónodi Czudar Imre azért került lapátra, mint egri püspök, mert a família kéz alatt elpasszolta azokat a várakat és falvakat, melyeket Nagy Lajos királyunk bízott rájuk. Természetesen a megfelelő lendülettel talpakat és seggeket nyalni tudó ügyeskedők már akkor sem tudtak nagyot bukni lefelé, emberünk is csakhamar erdélyi megyés püspökké avanzsált, és ha már a nomen est omen volt emlegetve: VI. Orbán pápa által.

A Welsenburg ennek megfelelően rendkívül gusztustalan termék, rendszeres fogyasztása kizárólag reménytelen BAZ megyei alkoholistáknak ajánlott, illetve azoknak, akiknek két édesanyjuk van.

BAZ megye azé’ jó hely

1069-1070. Dreher 4.0 és Dreher Blonde Ale

Közeledvén az a szomorú vasárnap a nyomorult választásokkal, mi egyébbel szórakoztathatnánk magunkat, mint hogy megkeressük a párhuzamokat a kampány és a Dreher két, relatíve új söre között?

A feladat nem igényel különösebb erőfeszítéseket, ezért még mi is könnyedén átlátjuk a problémát és vonjuk le laza csuklómozdulattal a következtetést: a politikusok és a Dreher is pofátlanul hazudoznak, és megpróbálnak leerőltetni valami sz@rt az emberek torkán. De nézzük sorban a dolgokat.

A Dreher márciustól elérhető 4.0 elnevezésű terméke „egy új, növekvő fogyasztói igényt kiszolgálva” látta meg a napvilágot, hogy „minőségi sörélményt” tudjon nyújtani. Az új igények megjelenésével egy időben (mely igényekről természetesen megvan a magunk sarkalatos, kidolgozott és pengeélesre csiszolt véleménye) a gyártó a globális sörpiacot emlegeti, melyhez a Drehernek annyi köze van, mint az egyszeri fideszesnek az ukrán-orosz konfliktushoz, de remekül hangzik és szakértelmet sejtet a háttérben. Lehet, hogy akadnak sörhöz értő emberek a cégnél, de ehhez a léhez nem kellett magukat megerőltetni. Illetve lehet, hogy mégis, hiszen nagy akaraterőt igényel tré dolgokkal előállni a megmondóemberek igényeit kielégítendő úgy, hogy közben tudod: ennél sokkal többre is képes lennél. Ezért tulajdonképpen sajnáljuk ezeket a szakikat, együttérzünk. Ez a hóka valami a pohárban egy valamiben volt világbajnok: komlóaromákat mi még ilyen sebességgel távozni nem éreztünk. Max. két másodpercig érezhető valami halvány virágos dolog, aztán a nihil. Ízileg sem igényel mélyreható elemzést, a fukarul mért maláták után gyenge, az utóízre kissé gyógyszeressé váló keserűk következnek, oszt’ ennyi a katarzis. Szigorúan behűtve, közvetlen szomjhalál ellen megengedett (ha nem volna elég hideg, nyugodtan dobjatok bele néhány jégkockát, az ízén nem fog változtatni semmit), egyébként nyugodtan hagyjátok ott, ahová a boltosok kipakolták.

Egyetlen félmondattal tudunk egyetérteni az öntömjénező szövegáradatból, miszerint „dreheri hagyományokra építő” termékről van szó. Pontosan. Magunk sem mondhattuk volna szebben.

Ide azé’ betoldjuk az örökzöldet, a the hungarian suicide song-ot a választásokra való tekintettel Billie Holiday előadásában 1941-ből.

A másik próbálkozás utcahosszal jobb, még ha nem is nagy dicsőség és produkció a 4.0-nál jobbnak lenni. A Blonde Ale jóval karakteresebb, illat- és ízanyagokban is gazdagabb nekifutás, nem csak a típusok közötti különbség miatt. A „hazai nagyközönség” megkapja a „világszinten is rendkívül népszerű sörtípust”, ebbe nem kötünk bele, mer’ tényleg megkapja és tényleg népszerű. Ám úgy tűnik, ennyi trendiséggel a portfólió már nem tud mit kezdeni, szegény Dreher IPA megmérettetett és kivéreztetett. Talán attól tartottak, hogy a hazai, szakértő nagyközönség rájön, tökugyanaz a kettő? Hihetetlen, mennyire rosszmájúak vagyunk.

A Blonde Ale magabiztosan sörszerű megjelenést produkál, aranyszín, stabil, kissé tépett habréteg. Illata is masszívabb, tartósabb, kellemesen és virágosan komlós. A korty laza, könnyű, az eleje gabonásan édeskés. Némi citrusos-gyümölcsös hatást is fel tud mutatni, a gyengéd keserűk inkább a végén jelentkeznek be, az utóíz is az övék.

A közvetlen életveszély elhárításán túl is ajánlható termék, mindenképpen az iható Dreher kategóriából, ahol azért nem olyan nagy a tolongás.

1067. Coors

Megérkezett a Coors is kis hazánkba, lustaság ide vagy oda, most már mi is reagálunk e tényre. Hogy ennek mennyire kell örülni (mármint a Coors megérkezésének, nem a reagálásnak), nem tudjuk, nem is igazán lényeges. Ha szimplán újabb választható opcióként fogjuk fel a dolgot, nincs semmi gond. A sörszerető ember akkor boldog, ha széles a kínálat.

A sörről már sokan írtak és értekeztek a nálunk buzgóbb bloggerek közül, az optimális fogyasztási hőmérsékletet kéküléssel jelző hegycsúcsról már akkor is ömlik az ember felé az információ, amikor nem akarja. A „thermochromic ink technology” használata a relatíve látványos parasztvakítások közé tartozik, igazán kíváncsiak lennénk arra, hogy az átlagos és/vagy az alatti értelmi képességekkel bíró fogyasztók közül hányan gondolnak a 8,3 pH feletti lúgos kémhatásra, vö. lakmusz.

A romantikus orom egyébiránt a San Juan hegységben található Wilson Peak (4274 m), amit a helyi őslakosok Shandoka néven tiszteltek, pedig Emilio Salgari és Kabir Bedi akkor még nem is éltek. A vidék filmtörténetileg is jegyzendő, itt forgatta ugyanis Quentin Tarantino The Hateful Eight (Aljas nyolcas) című alkotását. Az ide biggyesztett trailer kezdő és záró képsorain megcsodálható a tárgyalt földrajzi képződmény.

Magát a főzdét Adolph Herman Joseph Coors Sr. alapította, aki Josef Kuhrs néven látta meg a napvilágot Poroszországban 1847-ben. Fiatalkorában több város sörfőzdéjében is dolgozott, majd szülei halála után potyautasként emigrált az Államokba. Csinált itt is mindenféle dolgot, volt tűzoltó, kőfaragó és kertész, de a söröket sem hagyta cserben. 1873-ban a Colorado állambéli Golden városkában alapított főzdét egy Jacob Schueler nevű cukrásszal közösen, akinek részét néhány évvel később megvásárolta. A dolgok szépen működtek, habár egy lendületes árvíz ’94-ben elmosta az egész kócerájt Mr. Coors egyéb ingó és ingatlan vagyonával egyetemben. Ám a bevándorlók már csak olyanok, hogy mindig talpra vergődnek, így a főzde is újraindult, s a későbbiek során már a szesztilalom és a világháború sem tudta két vállra fektetni őket.

Mr. Coors, aki tisztázatlan körülmények között pottyant ki a hatodik emeletről 1929-ben, 82 esztendősen

Filmrajongók, ismét tiétek a pálya. Aki megmondja, milyen sört csempésznek a kamionban a Smokey és a Bandita című kultuszfilmben, megihatja a miénket is. A Coors csak 1986-ban kapta meg az engedélyt az egész országban történő értékesítésre, addig az ezért is népszerű sörhöz csak kalandos úton lehetett hozzájutni. Ezen időszak előtt (is) tiszteleg az alkotás.

2005-ben a főzdét felvásárolta a kanadai Molson (amit a változatosság kedvéért egy angol alapított), azóta Molson Coors Brewing Company néven fut. Rengeteg üzemegységük van a bolygón mindenfelé, az Államokban rögtön huszonkettő, köztük a legnagyobb, a Shenandoah Brewery a maga szerény 1800 hektárnyi terpeszkedésével. Aki szeretne, most zenét is hallgathat, mert Virginiáról és a Shenandoah folyóról mi más is juthatna az ember eszébe, mint ez:

A mi variációnkat a Pivovary Staropramen követte el (Molson Coors, natürlich), hogy ettől sz@rabb lett-e vagy sem, nem tudjuk. Nagyon világos, kese szalmasárga söröcske, tetején közepes, átlagosan tartós habbal. Tökátlagos, enyhén citrusos, száraz ipari láger a meg lehet inni kategóriából, ennél jobb valószínűleg akkor sem lenne, ha egyenesen Coloradóból csempészik ide. Sebaj, varietas delectat, ahogy az elején utaltunk erre.

A dobozon lassan kifehéredik a kékség, a maradékot még gyorsan leküldjük, a tételt kipipáljuk, a jövőben annyira nem keressük.

1057-1058-1059. Perlenbacher Bavarian Lager, Karlskrone Schankbier, Hermann Müller Pilsener

Ünnepek utáni nyers apátiánkat recsegő gramofonfelvételek hallgatásával és bombasztikus bollywoodi szuperprodukciók megtekintésével próbáljuk orvosolni, felemás sikerrel. A zenék mindegyike igazi időutazás, az amúgy sodró lendületű, vérgőzös akciófilmek romantikus táncbetétjeit őszintén megkönnyezzük, nem is beszélve a vérprofi időzítésű dohányzásellenes feliratokról (ha a film bármelyik szereplője rágyújt, rögvest megjelenik egy felirat a bal alsó sarokban a tevékenység káros mellékhatásait ecsetelve. Amíg dohánytermék van a képen, a felirat is látható. Sűrű slukkok esetén 6-8 másodpercenként villan fel. Önmagában élmény.), de érezzük, hogy ennyi még nem lendít át minket a holtponton. Mogorva pofánkra akkor torzul halovány mosolyféleség, amikor a kamrapolc homályos sarkában megpillantjuk a gyanús triót, melyet egyébként karmikus okokból pont az ilyen alkalmakra táraztunk be. Félre hát bánat, félre bú, igyunk szarsört, abból csak jó származhat.

Vegytiszta romantika

Percekig magát a váratlan bőség zavarát élvezzük, tétova mozdulatokkal forgatva a dobozokat, melyikkel is kezdjünk. Nem érezzük magunkban az erőt egy bekötött szemekkel történő bungee jumping kivitelezéséhez, ezért a valamennyire már ismerős Perlenbachert nyitjuk elsőként. Neckarsulmban már mindenki eladta a lelkét az ördögnek, aki arrafelé a Lidl logóját magára tekerve mutatkozik a legszívesebben. A Bavarian Lager némi jóindulattal átcsusszanhat a középső polcokra, bár a bajorokat ez esetben elég arcpirító dolog emlegetni. A márka egyéb termékeihez képest ebbe szorult némi anyag, a korty kevésbé vizes. A maláták az édességük mellé egy kis testecskét is varázsolnak, a komlók is elmuzsikálgatnak, a savanykás utóíz pont nem éri el a zavaró szintet. Jó pontnak könyvelhető el a 4,7-es alkoholtartalom, valamint a visszafogott szénsav. A kerti munkákat kerülöm, a füvet tudományos alapon évente csak kétszer zakatolom le, de ez megbízható melóssörnek tűnik. Csak a kék kárómintás csomagolást viseli nehezen a pszichénk.

A végletekig korrekt emberek szokásainak megfelelően mi is teljesen egyforma lendülettel rúgunk oldalba mindent és mindenkit, ami/aki megérdemli, ezen az alapon tehát az Aldi sem kerüli el sorsát. Az általuk forgalmazott szarsörcsalád három tagját is végigszenvedtük már, mit nekünk egy negyedik, levesszük mellel, ahogy mondani szokás. A Karlskrone származási helyét már elemeztük, fényt derítettünk az Egger Getränke GmbH & Co OG – Private Brewery Fritz Egger GmbH & Co KG – Tigast Handelsgesellschaft mbH-féle sumákolásra is, akit érdekel, utánanézhet. A Schankbier – mindamellett, hogy klasszikus fából vaskarika – elvileg azért az, ami, merthogy a csapolt sörökhöz hasonló simulékonyságot, finomabb habszerkezetet szeretne produkálni. Ez nagyjából össze is jön neki, a hab valóban vaskos, párnás, tartósnak is mondható, ám itt meg is áll a tudomány. Savanyú, a szarsörökre oly igen jellemző illata semmi jót sem ígér. A korty híg, vizes, lagymatag édeskékkel startol, majd letarol mindent egy olyan dohos savanyúság, amit kukorica nélkül produkálni maga lehet a nagybetűs művészet. Vezeklésképp megisszuk, de nem ajánljuk senkinek. Höchste braukunst, azbazd+.

Következő sörünkkel is csak büntetjük magunkat, mazochista énünk vígan lubickol benne, hagyjuk, elviseljük, ez a mi Penny-tenciánk (szenvedjetek egy kicsit ti is). Sorba állt a tockosért a harmadik kereskedelmi láncolat is, habár e termék máshol is beszerezhető, mert lengyel barátaink igen értenek ahhoz, hogyan kell egy-két kontinensnyi területet szarsörrel elárasztani. Arra, hogy a Van Pur lapul a háttérben, már a sör kinézetéről vonhatunk le következtetéseket: ilyen tömör, mosogatószeres habot kevesen tudnak produkálni rajtuk kívül. Szerintünk a nevük második tagját egyszerűen eladták a Henkelnek, némi felesleges habbal együtt, lásd kézi mosogatószerek.

Ha egy üzlet beindul…

Hogy ki lehet az a szerencsétlen Hermann Müller, akit rápingáltak a dobozra, nem tudjuk. Ismeretes ilyen néven egy svájci borász úriember a századfordulóról, illetve egy weimari kancellár is, ugyanabból az idősávból, de egyik esetben sem érzékelünk párhuzamot. Lehet, hogy a Van Pur egyik kihelyezett tagozatának tisztes főzőmesteréről van szó, aki nyugdíjazásakor kényszeredett mosollyal vette tudomásul, hogy mostantól egy alsópolcos szarsörön virít majd a neve. Mert bizony a Herman Müller Pilsener elég ócska. Vizes, kissé ecetes szagú lötyi, elképesztően műanyag komlózással (ez lehet a csomagoláson szereplő „delicate hoppy note”) és meglehetősen penetráns utóízzel, melyben fémes jegyek gusztustalankodnak halványan penészes savanyúságokkal. Emlékeink szerint kettőszázvalahány forintért vesztegetik, de nem éri a tizedét se. Egyetlen aprócska pozitívuma a 4,9-es alkoholtartalom, de ki a bánat iszik meg ebből annyit, hogy ettől legyen jó neki? A kérdés költői volt, tudjuk mi azt jól. Meg is hagyjuk nekik, a bontott maradék meg indulhat lefolyót tisztítani.

Ily kurtán-furcsán ért hát véget ez alkalommal Canossa-járásunk, s hogy lélekben mennyire tisztultunk meg tőle, nem tudjuk, de belsőleg működni fog a dolog, mert ettől a három rettenettől biztos a vékonyfosás.

1029-1032. Galway Hooker Irish Pale Ale, Galway Hooker 60 Knots IPA, McCaffrey Irish Lager, McCaffrey Irish Pale Ale

Dublin utcáin sétálgatva hamar feltűnt, hogy nemigen hallani ír szót. Ottlétünk alatt mindössze egyszer történt ilyen, a buszon mögöttünk ülő és beszélgető huszonévesek közül az egyiket felhívta az édesanyja, és az első egy-két mondatot követően váltottak angolról írre. Annak ellenére, hogy az általános iskolákban tanítják a nyelvet, a statisztikák szerint az írek kb. 20 %-a beszél írül. A köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak kötelező megtanulni, a többiek nagy része gyorsan elfelejti, amint kikerül az iskolapadból. A sziget négy tartománya közül – Munster, Leinster, Ulster és Connacht – ez utóbbiban beszélik a legtöbben, s ennek Galway nevezetű megyéjéből, annak is egyenesen a közigazgatási központjából (az egyszerűség kedvéért a város neve is ugyanez, mi azért idetesszük írül is, hogy megkavarjuk a dolgot: Gaillimh. Egyébként szinte mindenhol minden ki van írva írül, sőt, általában először írül, aztán angolul.) érkezett következő két sörünk. A várost a törzsek városának is nevezik (Cathair na dTreabh) arról a 14 kereskedőcsaládról, akik a XIX. századig vagy hatszáz éven keresztül tartották kezükben a dolgokat. 1477-ben még Kolumbusz Kristóf is járt errefelé, itt találkozott először (és valószínűleg utoljára) inuitokkal, akiket ő kínaiaknak (Cathay) hitt. Itt született James Augustine Aloysius Joyce múzsája és felesége, Nora Barnacle, és innen emigrált az 1740-es években Argentínába egy bizonyos Patrick Lynch Blake nevű kereskedő, akinek az ük-ük-ükunokáját már úgy hívták, hogy Ernesto Guevara Lynch, az ük-ük-ük-ükunokájából pedig forradalmár és populáris ikon lett. Akinek még ennyi sem lenne elég, az hallgassa meg Ed Sheeran Galway Girl című számát. Vigyázat, nyomokban tradicionális ír elemeket tartalmaz!

A Galway Hooker Brewery-t 2006-ban alapították, mára ők az ország egyik legnagyobb és legjobban felszerelt kézműves főzdéje. Nevüket a vidéken évszázadok óta használt hajótípusról vették (oké, a hooker kurvát is jelent, de ezt most ne feszegessük), ezzel szállították a sört is mindenfelé, még Connemarába is, az ott élő emberekről pedig A Pendragon legenda is megemlíti, mennyire demokratikusak: „Mi, connemaraiak nem teszünk különbséget ember és ember között. Csak ha szemtelenek.”

Termékeik zászlóshajója a Galway Hooker Irish Pale Ale, ami egy virágos-mézes aromákkal nyitó, stabil kekszes-malátás alapokra felépített, kellemesen citrusos komlókkal megáldott alap-ale. Üdít, frissít, ropog, a vége jólesően száraz, mi kell még? Hajóra fel!

Kapaszkodjunk is meg gyorsan valamiben, mert következő sörünk neve – Galway Hooker Sixty Knots IPA – emberes tempót sejtet, pláne vízen. A tengeri csomót (knot, röv. kn) a XVI. század óta használják sebességmérésre. A vidám matróz a vízbe hajított egy zsinórra erősített lapos fadarabot (log), majd számolni kezdte, hogy a zsinórra 47 láb 3 hüvelykenként (14,4 méter) kötött csomókból adott időegység alatt mennyi fut át az ujjai között. A módszer ma is használható végszükség esetén, ha már lerohadt minden technológia. A csomót érdemes átváltani az ismerősebb km/h-ra, szorozzuk meg gyorsan a hatvanat 1,852-el, az annyi mint…hmmm…111,12 km/h. Igen erősen fújhat a szél.

A sör és a név közötti még közvetlenebb kapcsolatra vendéglátónk, Frugyik Attila világított rá éles szemmel és elmével, amikor kiszúrta, hogy a Sixty Knots IBU-értéke kereken hatvan. Ez többé-kevésbé az ízben is átjött, de nem tolakodóan és öncélúan, mert szépen összefonódott egy hasonlóképpen intenzív citrusos, a korty vége felé kissé fás vonallal. Az utóízben halvány, de egyértelműen zöldséges jegyeket véltünk felfedezni a fehérrépa-paszternák-zeller tengely mentén, de ennek objektivitását még mi is megkérdőjelezzük pillanatnyi állapotunkra való tekintettel. Ettől eltekintve – illetve pont ezért – a Sixty Knots kellemes emlék marad.

Következő két sörünk fogyasztásához felettébb autentikus helyszínt sikerült találnunk. A városközponttól néhány kilométernyire fekszik a Phoenix Park (Páirc an Fhionnuisce), ez a hatalmas, 707 hektárnyi (!) zöldterület. A középkorban királyi vadasparkként funkcionált, napjainkban is nyüzsögnek benne a dámszarvasok, akik vidáman cikáznak az autók között és békésen legelésznek a látogatóktól néhány lépésnyire. sok érdekes emlékmű látható itt, többek között egy 35 méter magas fehér kereszt, amit II. János Pál pápa 1979-es látogatásának emlékére állítottak. Az itt celebrált misén cca. 1 250 000 ember vett részt, szerencsére volt helyük bőven.

Párosujjúak a kereszttel

A park egyik oldalához simul már 1651 óta a Hole in the Wall nevű pub, amit régebben Ye sign of ye Blackhorse Inn-nek is hívtak. A Tudor-stílusú épület száz méter hosszú, így az Európa leghosszabb kocsmája címmel is büszkélkedhet. Ide tértünk be a szarvasok közötti csatangolást fáradalmait kipihenni, néhány sör mellett felfrissülni. És igen, itt jött el a nagy pillanat, amit nem hagyhat ki az ember, ha Írországban jár: ittunk csapolt Guinness-t. A sörről magáról nem mesélnénk, ezen már túl vagyunk. Az élmény pedig annyira transzcendens volt, hogy érzékeltetéséhez a mi tollunk igen vékony és nem is avatott. Az első két kortyot lehunyt szemmel küldtük előre, mi pedig zuhantunk utánuk egy barátságos, sűrű és sötét mélységbe, ami időből, ízekből, történetekből és hangulatokból volt összegyúrva.

A száz méteres

A realitások talaját a McCaffrey-család főzdéjéből kikerült újabb Irish Lager segítségével érintettük meg, ami jóval kevésbé volt semmitmondó a múltkori tengerészeti variációnál. A Hallertau blanc segítségével sikerült egy relatíve komplex ízvilágot tető alá hozni, melyben jól érvényesültek a komló citrusos-virágos, halványan fehérboros aromái. A típus létjogosultságát nem kérdőjelezzük meg (habár számunkra nem egyértelmű, mitől irish), de további kóstolásokra lesz szükség, amire lélekben máris felkészültnek érezzük magunkat.

A zárósör szerepét a McCaffrey Irish Pale Ale hozta és játszotta, közmegelégedésre. A klasszikus 3C-trió (Cascade, Chinook, Citra) által támogatott, 40-es IBU-val és 5,6 % alkohollal bíró ale gyümölcsös-fenyőgyantás jegyeivel, stabil és kekszes malátáival, selymes simulékonyságával tette fel az i-re a pontot.

Lassan mi is feltesszük, a következő írásban a hátramaradt négy sör segítségével búcsúzunk az írektől.

1025-1028. Sailor Sam’s Irish Lager, Sailor Sam’s Hazy IPA, Grafters Labour of Love, Grafters Clocking Off

Nagy keletje van mostanság a maszkulin, könnyedén könyörtelen, ám szexuális irányultságukat tekintve nem feltétlenül hetero tengerészeknek (lásd az Our flag means death című sorozatot, amit mi erősen kedvelünk, mert rendkívül vicces és deheroizáló. A mi kis tudatunk pedig [nem is beszélve az az alatti területekről] zsenge gyermekkora óta imádja a dolgokat a maguk esendőségében, kvázi csupaszon látni), akik – ha a szituáció úgy kívánja – nem restek személyiségük feminin oldalát is megvillantani. Itt a második évad trailere, hátha valaki kedvet kap hozzá:

Ránézésre pont egy ilyen típusú példány mosolyog az emberre a Dundalk Bay Brewery lebutított Brewmasters-sorozatának egyik dobozáról. Rendkívül előzékenyen rögvest be is mutatkozik: ő Marine Mike, háttértörténetét tekintve vidám mediterrán matróz, aki oly sokáig kereste a tökéletes sört hiába, hogy inkább készített magának egyet. Megkóstolván ezt az irish lágerkét mi további szorgalmas hajókázást javaslunk Mike barátunknak, és némi irányváltoztatást is eszközölnénk. Tény, hogy szinte tökéletesen sikerült lemásolni a Földközi-tenger vidékének dögunalmas és jellegtelen nagyüzemi söreit, ezért ideje lenne északabbra venni az irányt, hátha arrafelé más elképzelései vannak a főzdéknek a lágerekről.

Ezt az aprócska csorbát kiköszörülendő, máris itt toporzékol egy 5,5 %-os Hazy IPA, mely sörtípus elvileg megegyezik a NEIPA-val és a Juicy IPA-val, de nyugodtan kössetek bele. A dobozon feszítő úriember mindenképpen komolyabbnak és érettebbnek tűnik, ő már valószínűleg nem egy egyszerű közmatróz, pipája is van, a szőrzete is kidolgozott. A sör is jobban hozza az elvárt jegyeket, kellően gyümölcsös, kissé tán túl édeskés, a komlózás pedig harmatos. Kénytelenek vagyunk ezt is az óvatos próbálkozás kategóriába sorolni, viszont megértően bólogatunk, mert a Sailor Sam márkanév alatt futó söröket a főzde az itteni Aldi-nak, illetve a hozzá hasonló közepes multiknak készíti. Ez pedig ismerős szituáció, mert ha az írek ilyen típusú megrendelői csak feleannyira piszkálnak bele a receptúrákba, mint itthon a mieink szoktak, már van miért sóhajtozni a dundalkiaknak.

Újabb víz, újabb főzde, újabb sörök. A Rye River Brewing Company Celbridge (Cill Droichid) városában található, amit természetesen nem a főzde nevében szereplő folyó szel ketté, hanem a Liffey. A Rye innen északra csordogál, nagyjából ingolamentesen. Ha már észak, legyen dél is: a várostól ebbe az irányba haladva érkezhetünk Ardclough-ba (Ard Cloch), ahol van egy csinos kis temető, az Oughter Ard (Uachtar Árd). Itt nyugszik békésen egyéb celebritások mellett Arthur Guinness 1803. január 23-án bekövetkezett halála óta. A híres sörkészítő születési helye elvileg Celbridge, bár az ardclough-i népek ezt vitatják. Mi nem törünk pálcát senki felett, inkább a sörökre koncentrálunk.

Temető panorámával

Az egy évtizeddel ezelőtt alapított főzde fő profilját az előzőekben már említett kereskedelmi hálózatoknak készített termékek alkotják. Ismerősként üdvözöljük hát őket, hiszen a Lidl hazai polcain időnként feltűnő bajszos sörök (The Crafty Brewing Company-sorozat) is innen érkeznek. Láttuk és tapasztaltuk, hogy ez nem feltétlenül jelent automatikusan rossz pontot ezen a vidéken, ezért a Grafters márkanév két képviselőjét is bátran górcső alá tettük. A matrózok után úgy illik, hogy a szárazföldi melósok is lazíthassanak egyet, ezért elsőként a Labour of Love Extra Pale elnevezésű APA került pohárba. Habja elég gyorsan semmivé foszlott, ám a kellemesen gyümölcsös, enyhén citrusos illat kárpótolja a fogyasztót. A korty friss, ropogós, leginkább a lime és a grapefruit ízeit tolja maga előtt. A maláták kissé vékonyak, de az egyensúly még megfelelő. 4,5-ös alkoholtartalmú ivósör, „all in a day’s work”, ahogy a címkén is olvashatjuk.

Ennél jóval érdekesebb próbálkozás a munkaidő végeztével előkotrandó Grafters Clocking Off, ami egy kölsch típusú ital. Ugyebár a szigorú eredetvédelmi törvények miatt kölsch-t csak meghatározott főzdék készíthetnek és forgalmazhatnak, de a kölsch-style jelölés nem tilos, a próbálkozások pedig általában élvezetes eredményeket hoznak. Így van ez esetünkben is. A Clocking Off bódítóan édeskés virágillattal üdvözöl minket, a test itt is ropog, a maláták lágyak és könnyedek, a szépen kerekített keserűk (IBU 23) némi narancshéj-érzetet is idecsempésznek, az 5 %-os alkohol optimális választás. Elégedetten bólogatunk még stange nélkül is, mer’ azt ki a fene hoz magával Írországba?

1012. Krois x One Eleven Green Coffee Lager

Hát elkezdődik – mormogja maga elé Théoden, Thengel fia a Helm-szurdoknál vívott csata kezdetekor. Mormoghatnánk mi is ugyanezt az új tanévre gondolva, de inkább másra koncentrálunk, nem akarjuk kínozni magunkat.

Ha viszont kellemes dolgokra akarunk koncentrálni, a reggeleink jutnak eszünkbe. Korán kelünk, fél öt táján már a konyhában sündörgünk a kávéfőző környékén, utána visszakúszunk a takaró alá a csészével, átfutjuk a híreket, olvasgatunk, bámuljuk a napfelkeltét. Ha ez a rítus valami oknál fogva elmarad, részünkről az egész napot le lehet húzni a retyón.

Kávéügyben továbbra sem vagyunk túl igényesek, de ha sörökbe kerülő kávéról van szó, az egészen más. Kóstoltunk már jónéhány ilyen főzetet, olyat viszont, ami nem az ilyenkor megszokottnak számító porterrel vagy stouttal operál, még nem. Ráadásul a kávé is zöld. Hogy ez miért jó? Állítólag azért, mert a zöld, pörköletlen kávészem nagy mennyiségben tartalmaz klorogénsavat, ami nem egy konkrét anyag, hanem egy, a polifenolok közé tartozó molekulacsoport. Egyéb növényekben és termésekben is megtalálható (alma, sárgarépa, őszibarack, édesburgonya, meggy, áfonya), az újbor is tartalmaz ilyet, de a legnagyobb dózist rendszeres kávéfogyasztással lehet bevinni a szervezetbe. Pörköléskor a kávébabban kínasavvá [(1S,3R,4S,5R)-1,3,4,5-tetrahidroxi-1-ciklohexánkarbonsav] és difenolokká bomlik, fontos szerepet tölt be a kávé aromájának kialakításában. Ha zöld kávét fogyasztunk, az egyben maradó klorogénsavat jó étvággyal felzabálják a vastagbélben lakó baktériumok, mi pedig egészségesebb keringési rendszer boldog tulajdonosai lehetünk, valamint karcsúbbak is. Elvileg. Gyakorlatilag a klorogénsavak élettani hatásait sokan vizsgálgatják, az étrendkiegészítőket forgalmazó boltok szépen kaszálnak vele, de a csomagoláson még nem szabad konkrét tényként állítani be a lehetséges jótékony hatásokat.

Klorogénsav. Szép, ugye?

Mi nyugodtak vagyunk, a Krois Brewery Green Coffee Lager nevű sörében előforduló klorogénsav nem oszt, nem szoroz, ettől persze még érezhetjük jól magunkat.

A sör elkészítéséhez a soproni One Eleven speciality kávépörkölő vállalkozás nyújtott segédkezet. A cég nevének magyarázatához őket idézzük: „ A single origin kávéinkon túl 111 koncepció megalkotására, vagyis 111 olyan specialty kávé pörkölésére vagyunk hivatottak, 111 személy vagy »gasztro« partner részére, akinek a munkássága és eredményei előtt tisztelgünk.”

A sörben Etiópiából érkezett kávé lapul. Hogy pontosan milyen, azt a főzde nem közli, de a One Eleven kínálatában pillanatnyilag egyféle etióp kávé szerepel Mundayo néven, ezért mi rámondjuk az áment, ez lesz az. Oromiát említjük még meg, Etiópia legnagyobb szövetségi tartományát, a kávé szűkebb hazáját. Itt laknak az oromók, akiket régebben galláknak neveztek, de ez manapság már nem illendő. Az afroázsiai nyelvcsalád kusita ágába tartozó nyelvet beszélik, békés pásztorkodással töltötték az elmúlt 6900 évet, csak az elmúlt másfélszáz esztendőben bolondultak meg egy kicsit (no de ki nem?), elég egyik jeles képviselőjükre, Hailé Szelassziére (vagy -ra?) gondolnunk, bár ő csak félvérű oromó, a másik fele amhara.

Az ifjú Ras Tafari Makonnen, a későbbi négus

Közben töltünk és érdeklődve figyeljük a szép aranysárga lágert, mert ahogy azt már említettük, a kávéfélékkel megbolondított sörök általában jóval sötétebb színtartományban tartózkodnak. A hab átlagos, gyorsan apadó, alóla az első tizedmásodpercekben édeskés malátaillat érkezik, majd a zöld kávé jellegzetes, ténylegesen „zöld” illata uralja el a terepet.

A korty élénken szénsavas, ízvilágát egyértelműen és kifejezetten izgalmas módon a zöld kávé határozza meg. Édeskés, nyers, simulékony a dolog, mintha a cserjéről frissiben szedett kávébabot csócsálná az ember. A következő szakaszban érkeznek a keserűk, melyeknek 65-ös IBU-értékét ez alkalommal komlók nélkül sikerült elérni. A végén kapunk egy kis hagyományosnak számító pörkölt kávés vonalat is, ami egyébiránt némi melegedés után az illatban is előjön.

Ugyan a zöld kávéban kevesebb a koffein, ám mi a mai napra befejezzük a serkentőszerek fogyasztását. Csendesen üldögélünk a fűzfa alatt, élvezzük a természet nyár végi nyüzsgését és a kellemesen lágy, kávés utóízeket, közben pedig arra gondolunk, mennyivel jobb lenne pásztorkodni Északkelet-Afrikában, mintsem nekiugrani ennek az évről évre nyomorultabb és kaotikusabb valaminek, amit minden meggyőződés nélkül tanévnek nevezünk.

1008-1009. Paderborner Pilsener és Bergkönig Starkbier

Lendületet nem veszítve pókhálózzuk tovább a kamrapolcot, amikor nagy hirtelen elénk ugrik újabb két kérdőjeles termék. Bátran a szemük közé nézünk, a jó öreg Sajó Sándor vezérmotívumába kapaszkodva, miszerint “Ejhaj, igyunk rája!/Úgyis elnyel a sír szája;/Gyáva népnek nincs hazája –”.

Elsőként a Penny raklapos szekciójában hányódó Paderborner Pilsener kerül a kezünk ügyébe, gyorsan meg is látogatjuk szülővárosát. Ehhez Németországba kell mennünk, Észak-Rajna-Vesztfáliába, itt épített ugyanis várat 777-ben Nagy Károly. Paderborn húsz év múlva már püspökség, 836-ban pedig itt helyeznek el Szent Liboriusból néhány darabot, aki azóta is a város védőszentje, rendes évenkénti fesztivállal. A szenthez kólika, láz, fogkő és epekő meglétének esetében érdemes fohászkodni, de elvileg ő kilincsel a nyugodt halál élményéért is a Feljebbvalónál.

Szent Liborius kapja az áldást az Urológiai Klinika aulájában

Ha pedig már a nyugalmat emlegetjük: itt született (illetve Neuhausban, ami azóta Paderborn része lett) Friedrich Wilhelm Adam Sertürner gyógyszerész, aki elsőként izolált gyógynövényhez köthető hatóanyagot, konkrétan az ópiumból morfiumot. Néhány egér és kutya után saját magán is kipróbálta a cuccot, de a dózissal kissé túllőtt a célon. Az összeesés előtt még sikerült benyelnie néhány deciliter bivalyerős ecetet, amitől sugárban okádva sikeresen megszabadult a hatóanyag java részétől, így túlélvén a kalandot díszdoktor lehetett a jénai egyetemen.

Sertürner és baráti köre az új felfedezésben rejlő lehetőségeket teszteli

A második világháború alatt a szövetséges légierő a város háromnegyedét a talajba döngölte, pedig itt született Karl von Plettenberg, akinek második fia, Kurt von Plettenberg részt vett a Hitler ellen 1944. július 20-án végrehajtott sikertelen merénylet szervezésében. Letartóztatták, és mivel attól félt, hogy a kínzások miatt elárulja bajtársait, kiugrott a Gestapo épületének harmadik emeletéről. A sikertelen merényletről mindig az a kérdés vetődik fel bennünk (zárójelben persze), hogy mi történhetett volna, ha Claus von Stauffenberg ezredesnek, aki a bombát élesítette, meglett volna a bal szeme, a jobb karja és a bal kezén az összes ujja? Ezeket az alkatrészeket ugyanis Tunéziában hagyta egy légitámadást követően. A kérdés költői, természetesen.

Kurt von Plettenberg dekkol a dekkel

A középkorban errefelé szinte mindenki készített sört, XVI. századi feljegyzések szerint Paderborn környékén 400 (!) főzde működött. 1852-re már csak öt maradt, köztük a mi versenyzőnk. A pils és hell típusokon kívül van export és altbier is, illetve Pilger és Liborius márkanévvel is készítenek söröket. A főzdét a Warsteiner vásárolta meg 1990-ben, azóta Paderborner Brauerei Haus Cramer a hivatalos megszólításuk. Van egy saját szélturbinájuk (arra külön büszkék, hogy 12 méterrel magasabb, mint a kölni dóm), amivel az éves villamosenergia-szükségletük 40 %-át fedezik, ráadásul biogázt is használnak. Dicséretes.

A sör maga egy nem túl cizellált pils, ráadásul egyszerűségében sem nemes. Szép nagy, krémes habbal startol, amiből egy perc múlva már csak egy szerény, szakadozott, a pohár falára tapadó karika marad. Illata kenyeresen savanykás, némi melegedés után gyanúsan és egeresen dohos. A korty harsányan szénsavas, ez alaposan megtolja az ízében jelentkező csípős fűszerességet. A maláták másodhegedülnek, a komlók virulensek, a 30-as IBU értéknél többet sejtetnek, ám a keserűségük az általunk kevésbé kedvelt gyógyszeres ligában játszik. A test soványka (11,2 B°), vizes, a vége kurta, az utóíz kesernyés, a nyelv hegyén marad cseppnyi méz. Megittuk, mer’ nagyjából mindent megiszunk, de nem kérünk belőle többet.

A másik doboz miatt közelebb araszolunk, de azért Alsó-Ausztriában megállunk, szeretett hazánk határát elvi síkon, ha nem muszáj, nem lépjük át, elég stresszes a viszonylag állandó fizikai jelenlét is. A tartomány székhelye Sankt Pölten (a rómaiak Aelium Cetium néven építettek ide várost, aztán később Treisma-ra keresztelték. Ma nevét Római Szent Hippolütoszról nyerte [Sankt Hippolyt→ St. Polyt→ St.Pölten], akire a történelem első ellenpápájaként illik emlékezni. Nem értett egyet a megbánt bűnök bocsánatával, és addig civakodott a hivatalos egyházfővel, amíg Caius Iulius Verus Maximinus Augustus császár meg nem unta dolgot. Mindenkit a szardíniai rézbányákba deportáltatott, ahol a biztonságos munkavégzés feltételei csak mértékkel voltak biztosítva, az ellátásról és a szabadidős tevékenységekről nem is beszélve.), melynek egyik kerülete Unterradlberg, itt telepedett meg 1978-ban a Privatbrauerei Fritz Egger, mely cég háta mögött akkor már vagy háromszáz évet átölelő tapasztalati bázis lapult.

Szentekből ez alkalommal jól el vagyunk látva

Erre építve manapság már százegynéhány fajta sört készítenek, a saját márkájukon kívül elég erőteljes multis alsópolcos vonallal. Ezen igények kielégítésére még egy mbh-t is összegründoltak, a Tigast Handelsgesellschaft ügyvezetője pedig véletlenül pont a sörgyár igazgatója lett. Ők forgalmazzák a Bergkönig márkát, ami az Aldiban vadászható le. Több típusa van, feljegyzéseink szerint a Märzennel már találkoztunk, bár nem írtunk róla. Ezt az akkori sokk hatásának tudjuk be. Ez a példány Starkbier névre hallgat, amire a 7,2-es alkoholtartalma jogosítja fel. Nagyjából ennyi az összes pozitívuma is. Az illat itt is kifejezetten savanykás, a többi relatíve olcsó (ezt a jelzős szerkezetet drága hazánk okos gazdaságpolitikájának, illetve tolvaj vezérkarának köszönhetően mostanság igen gyakran kell használnunk), magasabb alkoholtartalmú sörrel ellentétben a szesz nem érződik. Habja gyorsan apadó, vékony, színe átlagos középarany. A korty közepesen szénsavas, az elején fura édes-savanyú ízváltást követően máris bejelentkezik az alkohol. Ki is tart becsülettel a végéig, nem adva esélyt semmi másnak. A komlózás semmitmondó, a savanykásság az utóízt is uralja.

Kevés lelkesedéssel fogyasztanánk belőle ismételten, habár az alkohol teszi a dolgát, s két-három adag után valószínűleg egészen magasröptű polémiába tudnánk bonyolódni Szent Hippolütosszal.

1001. 5th Element LELA

Nemes arcélünket fénylő tekintetünkkel együtt ismét a horvát őselemek irányába fordítjuk, következzék egy, a vizet képviselni kívánó hibrid vegyület. Az efféle zutyulmányok mindig magukban hordozzák ugyan a wow/flow-élményt, ám tapasztalataink szerint illik némi – előítéletektől mentes – óvatossággal közeledni feléjük. Mint azt a neve mutatja, a LELA egy aLE/LAger keverék, mely nagy lendülettel igyekszik kidomborítani a két sörtípus előnyös tulajdonságait. Minket kissé elbátortalanít a címkén vadul és tarajosan meredező bukóhullám, de talán hagyjuk még Freudékat egy kicsit pihenni, inkább nézzük meg, mi történt a Res Publica Iasorum területén a rómaiak takarodtával.

Négy nagyobb város igyekezett prosperálni akkortájt, az egyik közülük az a Probatica/Podborje, ahol a mi Szent László királyunk tiszteletére (aki mondjuk 1091-től már horvát király is volt) ferences kolostor is épült. Ez a település ad majd otthont néhányszor száz év múlva főzdénknek is, de addig még jönnek a törökök, sós kútba és kerék alá tesznek mindent, ha hihetünk a tetraton magyar gyermekdalnak, amit (zárójelen belül kezdenénk el megjegyezni, mint oly sok elkalandozásunk esetében, ám hirtelen azt vesszük észre, hogy a jel záródik, a megjegyzés pedig azon kívül fog elhelyezkedni, amatőr tisztelgésféleképpen a posztmodern irodalom játszi szövegdobálózásai előtt) egyébiránt Cegléd környékén (tehát lehet, hogy pont ITT) gyűjtött be Sztankó Béla valamikor az ezt megelőző század fordulóján.

A zord idők végére megint csak egy magyar származású arisztokrata tett pontot. A pécsi születésű Jankovics Antal/Antun Janković gróf 1745-ben vásárolta meg tokkal-vonóval a környéket, és ő változtatta meg a város nevét is Daruvárra, mivelhogy a család „Czimere a paizs kék udvarában zöld téren, egylábon álló daru, egyik fölemelt lábában kavicsot tartva. A paizsfölötti sisak koronáján szintén olyan daru áll. Foszladék jobbról ezüst-vörös, balról arany-kék”, ahogy azt Nagy Iván említi Magyarország családai című, nyugodt lelkiismerettel monumentálisnak nevezhető munkájában (Ráth Mór kiadása, Pest, 1857-1868, 12+1 kötet). A grófi család a várost érintő áldásos tevékenységeinek sorát legközelebb folytatjuk, most szembefordulunk a hullámmal.

Klasszikus borostyánsárga szín, finom szerkezetű, átlagosan tömött, rendkívül kitartó hab. Illatában kigyúrt, savanykás játszótéri citrusok terrorizálják az elpuhult, halovány malátákat. A korty nagyon laza, vizes, a 10,7-es Balling is sejteti, hogy a maláták bizony abuzáltattak. Kicsit szögletes, karcos a dolog, a szénsavak frissek, virgoncak. Az ízvilág egyértelműen a savanykás irányba terelődik, visszafogott, élőhalott karamellákkal a végén. A komlóktól kapunk egy kis gyógynövényes keserűséget, de a 20-as IBU sem ellenfele a citrus-galerinek. A gyártó által ígért észteres aromákkal, melyek az ale-hatást lettek volna hivatottak prezentálni, nem találkoztunk. Az utóíz savanykássága jól megdolgoztatja a nyálmirigyeket.

Tulajdonképpen a főzde megtartotta az ígéretét, a LELA (már megint Jovovich művésznő integet a sorok közül Leeloo karakterébe bújva) a vízről szól. Sokkal inkább, mint a sörről.

A kép témája is a lényegre koncentrál, de az összhatás valahogy nem az igazi